monika





Winterné Holler Mónika bemutatkozó oldala

Winterné Holler Mónika vagyok, Várpalotán, 1972.12.21-én születtem. 1977-ben nagyszüleimmel, szüleimmel és húgommal leköltöztünk Ősibe. Ott töltöttük boldog gyermekkorunkat, ahol azóta is élünk, és szeretetben neveljük férjemmel két kamasz fiunkat. Nádasdladányban, a Nádasdy-kastélyban dolgozom, Ősiben, önkormányzati képviselőként tevékenykedem. Tagja vagyok Ősi Kovács Imre Alkotó Műhelyének, ami nagy büszkeséggel tölt el. Amikor csak tehetem, írok. Ez egy szerelem.



sorkoz




A művészet


A művészet sokrétű
Van, aki tanulja, van, aki már az anyatejjel szívta magába, gyönyörűséges magját, ami, gyökeret fog, sarjadzik az ága, s oly szépséges lesz virága, hogy csodálni fogják érte. A művészet, az emberi lét megszépítője.
A zene, amikor a zongora billentyűinek ütemes lenyomásából dallam csendül fel a közönség felé. Amikor a vonó és a hegedű szerelmes találkozásából síró vagy kacagó hangjegyek szállnak a magasba. És a dobok… Az ütemek és ritmusok királyai. Tam- tam! Kiáltják égbe nyúlóan erőszakos voltjukat, mire a fúvósok sirámai válaszolnak. Mily csodaszép egyveleg.
A festészet, a rajzolás. Vásznon vagy papíron, öreg anyóka meggyötört kezét, kockát és Vénuszt is ábrázolhatunk. Tájakat, ahol már jártunk, vagy melyeken, szabadon szárnyaló fantáziánk vágtatott keresztül. Virágok, arcok ezreit, merre a világok erdeit lefestve kiáltják fennen, hogy „Nézz ránk!” „Mi itt vagyunk!” Olajjal, temperával vagy csak a grafitot maszatolva dolgoznak, ők, akik nem fantáziánk, hanem szemünk érzékelésére bízzák, amit láttatni szeretnének. Színek, melyeket mélyítve, világosítva használnak, hogy felfedjék vagy elfedjék a valót. Élénkvöröset, kéket, vagy feketét. Hangulatukat tükrözve mutatják, - „Ez vagyok én!” „Így szeressetek!”
A szobrászat, ahol kőbe, fába vésnek. Épületek ormain csücsülő vízköpőket alkotnak, vagy tereket díszítő lovas katonát. Széttárt szárnyú angyalok, várják az őket belepő moha alatt a kürt szólamát, mi hirdetné az angyali seregek gyülekezését. A rideg kő életre kel. A fa görcseiben megtalált életek. Csillét toló bányász, gyermekét szoptató anya. Mind röpke pillanat szülöttei. Egy érzés, egy téma, egy darab testetlen anyag. Agyag, mi ujjaink közt szétfolyva, korongon megszelídül. Csontokból fésű, hajtű a kedvesnek, bicskanyél az ifjú legénynek. Mindegy, hogy dísznek, vagy használatra készül, a művész örökül hagyja kéznyomát. És az írás, a versek, a szavak, mivel kifejezhetsz, minden, számodra értékes dolgot. A zenét, a képet, a szobrot, s minden művészetet elemezhetsz, szóval körbe becézheted. Elmondhatod milyen szép is, a muzsika, ezt a zenész komponálja, vagy a képek, melyért a festők kezét áldják, a szobrászok, kik az angyalt faraghatták. Ezt el tudod mind mesélni, versben, rímben ecsetelni. Ki szereti az egyik részét, nem kell mindet, hisz az emberek annyi félék, mindenkinek más kedves, mindenkinek más a fontos. De hogy kinek mi a kedvenc művészeti ága, döntse el ki-ki magába.




sorkoz



A Magyar tanár…


Deres hajú, nagyhangú ember,
De szeret is, ha éppen ez kell.
Nevetése dörgő, rekedten édes,
Akár egy vígan csatangoló ménes.
Okít engem, próbált fékezni,
Nyelvemet, nem kellett élezni.
Visszavágtam szavai ellen menten,
Ha véleményünk nem egyezett ebben.
Morrant egyet, amikor szóltam,
De mindig, tisztelettel voltam.
Tisztelem, szeretem, amivé formált,
Hiszen igazán értette a dolgát.
Verselemzés, vagy akár próza,
Tövisekkel megrakott rózsa.
Hegyek felett szálló, rikoltó sirály,
Országot leigázó, őrült király.
Szerelmes nők, véres némberek,
Rímmel formáló, vad életek.
Gyalázat, színlelés, amely úgy ámít,
Nyelvünk szépsége, csak az, ami számít.
Magyarnak lenni, élni, égni,
Ezt tanította, nem kell félni.
Fejembe, száz gondolat kavarog,
Maradni, maradni, csak itt akarok.



sorkoz



Érintés


Hideg kezével az arcomhoz ért
Én ezt lehunyt szemmel tűrtem.
Szívem hevesen pumpálta a vért,
Rossz álmot lelkemből űztem.

Nyitottam szemem még mindig figyelt,
Ajkai szótlanul vártak.
Nyelvem a tudattól életre kelt,
Lábaim rogyottan álltak.

Sóhajom éppen csak, az égig szállt,
Gaz mosolyt láttam szemében.
Szándéka hirtelen komollyá vált,
Vágy tüze lobbant fel éppen.



sorkoz



A Tél


Hallgatag kertek sóhaja száll a magasba,
Jótékony lehelet betakarja a földeket,
Sündisznó keres menedéket az avarba,
A Nyár forró ölelése még néha földereng.

Mint csontok ropogása, hallik a jég talpam alatt,
Ledermedt tájon egyedül bolyongok,
Mostanság az idő is csigaháton haladt,
Nem látom a ködben a fénylő Napkorongot.

Összébb húzom magamon a kabátom,
Kizárom lelkemből a dermesztő hideget,
Forró teával várom a kedves barátom,
Ki a meleg szobából a Télbe kinevet.



sorkoz



Ősi Kovács Alkotóműhely
Erdélyi Tibor operatőr pályamunkája

Válogatás Winterné Holler Mónika műveiből