vargagabor



Varga Gábor bemutatkozó oldala

Hogy ki vagyok én? Egy nemzet tengerén talán egy csepp akarat,
Ki érzi megrepedtek a falak egy ország súlya alatt.
Zircen,a„Bakony fővárosában” élek családommal. Építési vállalkozóként dolgozom.
A ház, melyben nevelkedtem, Olaszfaluban a Bakony erdejének karjai közt, heggyel-völggyel szabdalt rejtekében lapul. Gyermekként játékom az erdő rejtekében találtam meg és ez meghatározza a természet iránt érzett szeretetemet, tiszteletemet.
A művészet realisztikus és naturalisztikus megvilágításban kelti fel érdeklődésemet.
Aktívan foglalkoztat az igaz magyar történelem megismerése, kutatása. Meggyőződésem, hogy ősi rovásírásunk, hitvilágunk, hagyományaink szakrális kincsek, melyekkel foglalkozni kell és ápolni kell azokat. Az Alföldi Tollforgatók Lapjában és a Délibáb újságban jelennek meg verseim. A 2010-es évben a Cserhát Művész Körtől A magyarságunkért, 2011-ben Platina-díjat, 2012-ben a Kör Örökös Tagságot, 2013-ban Irodalmi fődíjat kaptam.

Légy büszke magyar!



Vésett szó


Ki rímet rímmel halmoz, és lelkének pillanatát vési papírra,
Ki nem érti sorsát, és létének értelmét latolja,
Ki a keserűség magvait tarolja és az élet örömeit köti gúsba,
Gyűjtse hát szaporán az élet örömteljes magvait,
Ültesse és öntözze éledő sarjait,
A porrá zúzott gyűlöletnek hordja el hamvait,
És szeretettel ötvözötten építse fel falait!

Hisz minden pillanat egy vers, mely a pillanatnyi leélek tükre.
Uralkodjon a remény a vésett szóban örökre!
Kísérje játékos dallam és derült ég fölötte,
Lépjen több száz ösvényre és hagyja ott lábnyomát örökre!



sorkoz



Egy pillanat


A csend fogságában jártam,
És mi jelen volt, már csak emlék.

A zaj városában voltam,
És hangja alakult át csendé.

Minden érzés és pillanat érték,
Mely múltjából jelenné nem válik.

Minden sóhaj és mozdulat talány,
Mely újabb emlékké mállik.

Sok száz elfecsérelt gondolat,
Válogatva szórnám szét,

És felesleges mozdulat,
Nem kell hát íj emlék!

Ó ha lehetne azt, amit nem lehet,
Elfeledném az érzést,

Vagy ha nem lehetne, amit lehet,
Feltennék hány kérdést!

Villanások sorozata,
Ki és mit mondott,

Szemrebbenés, hány jelenet,
A falra homály omlott.

A csend fogságában jártam,
És mi emlék jelenné nem vágyik,

Minden érzés és pillanat érték,
Mely múltjából jelenné nem vágyik.



sorkoz



Tűnődőm


Rohanó pillanat csöppnyi életem,
Tűnődöm, milyen szerepet szántál énnekem?
Örök örvényed kavargó szegletén,
Végtelen kapocsban valamely láncszemén.

Közelebb van már hetedhét, mint inkább annak fele,
Tenyérnyi földben porszemként, mond, mit kezdjek vele!
Megérinti hajam lassan tél havának dere,
Sűrű erdőben szálfaként, mond, mit kezdjek vele!

Te bennem és én tebenned, ó első végtelen,
Ősök álma fortyan fel lüktető eremben,
Mint vad folyam a szirteken zúdulva alá,
Tajtékot fonva rohan át szívem pitvarán.

Szél karolja és repíti el vágyaim,
Napról napra élem és tervezem álmaim.
Tudom, az élet sokat ígér de keveset ad,
Ám mit ér, ha lelkünkből álom már nem fakad.

Rohanó pillanat, csöppnyi életem,
Mond, milyen életet szántál énnekem!
Örök örvényed kavargó szegletén,
Végtelen kapocsban valamely láncszemén.



sorkoz



Suttogja még


Vajon hányszor kelt és nyugodott már atyánk
Vajon hányszor ékesítette homlokát jó anyánk?
És e földet, melyet annyi vér áztatott,
Ősök lépte, vajon hányszor koptatott?

Vajon hányszor verték a korbácsok nyugatnak irányát,
Vajon hányszor érte táltosmén szérűjét s a rónát?
És e földért pendült számtalan feszített húrja,
Regös énekek, rovások emlékeznek róla.

Ha figyelünk, suttogja még a szél lovaik zihálását
Hallatják a völgyek zengő pata dobbanását.
És messzi távolban könnyű harcos vágtája szól,
Erős vállára varkocs köteg omol.

Ajzott íján edzett ideg, mely feszül,
Tegezzörej, pata dobbant, és vesszeje repül.
Huj-huj hajrá, szél repíti dalát,
Nem kér csak győzelmet, vagy kurgánban halált.



sorkoz



Kurgándal


Egy vagyok én a sok közül kinek szava
Őrtüzek parázsnyelvére szállt.

Egy vagyok én a sok közül kiben szittya
Énem szunnyadva várt.

Ó hány felmenő, míg lelkem várt,
De ifjú sarjba szállt most,

Ó léttelen lét, Ármánnak tetsző, míg néma volt a szó,
De megállj! Parancsol most.

Mikor gyepük közelében nyírfaágak vesszei közt,
Vad csapáson jártam,

Felajzott íjam pendült,
Erdőknek törvényét mélyen szívembe zártam.

Gyerák, Andák, Kaz szellemében,
A lelkünk egyszerre zendült,

Pata dobbant. Huly-huly hajrá!
A szó egyszerre csendült.

De ó gyötrelem, mire eszméltem,
Dűlőkön, rekettyében idegen harcos gázolt,

Véres sikolyok, kivérzett szív,
Árulás volt, mely gyalázott!

Mert ki nem szeretett másokat,
Az önmagát sem szerethette,

Ősi törvényt, jó Közt,
Ezeknek Ármánja elfeledte.

És halálhörgés közt,
Vérpára hullott alá Judeo kardján,

Láttam kimeredni szemét,
Vér csordult ki szerelmes ajkán.

Jaj, csuhás vezeklők mormogtak,
Asszonyok, leányok sikolyát hallván,

Kínhalálba lökdösöttek kapálództak,
Lángnyelvek falatoztak némán.

Arcára fagyott a borzalom,
Ordított és az ég felé nézett,

Ukkó anyám, Gönüz apám!
Sosem feledlek téged!

Szemeimből a könny,
Oly sokszor hangtalan csordult,

Szikla ormán perjeesőben,
Arcomra hamu zúdult.

Repülő századok rejtekében,
Voltak kik Napba néztek,

Tudók, bácsák, nem feledtek,
Titkon tanítottak, meséltek.

És két pusztulás után szétzilált országom,
Haj, ha rád nézek!

Érdektelen, gazemberek!
Hajrá népem! Mitől féltek!

Táltos paripám, száguldj velem újra!
Szilaj barátom vigyél egy jobb útra!

Úgy szeretnék újra gyermek lenni!
Sűrű lombok rejtekében játékom keresni.

Úgy szeretnék újra jó Kaz-ban élni!
Szikla ormán, Turul szárnyán, szabadon szállni!

Ébredj hazám! Büszke népem,
Mi lesz így veled?

Ébredj hazám! Büszke népem,
Repülj hát velem!



sorkoz



Jelmagyarázat


Kurgán: őseink temetkezési helye
Ezek: keresztények
Huly-huly hajrá: hun csatakiáltás,
halál-halál, halál rá!
Gyerák: ugyanazok
Ármán: ármány, rossz szellem
Andák: fogadott testvérek
Ukkó: Hold női isten
Kaz: szabadság
Gönűz: Nap, férfi isten.



sorkoz



Bűvész


Bűvös elme, járta, kelte,
Mintha suhanna, repülne,
Mert a néző vágya, titkos álma,
A mozdulat, s az újjak tánca,
Elszór száz varázst.
Csodállak hát csínos bűvész!

Soraidban minden kellék,
Pajkos kalap néha merész a mozdulat,
És úgy jár keze, lába,
Hogy fel nem foghatja azt ész,
Bámuló laikus ábra, mond, mit remélsz?
Csodállak hát csinos bűvész!



sorkoz



Ébredés


Mikor éledő rügyéből a levélút révbe ér,
Mikor éltető méhébe szállítja magját a szél,
A tavaszt, jaj de szeretem!

Ahogy burjánzik, s tárja karjait nagyra a rét,
Ahogy éled s virul rejtekében újra a lét,
Illatát sosem feledem!

És cserfes játékát űzi a bohókás veréb,
Hegedűszó pajkos lármája kíséri még,
Frakkos vonósok húrjain.

Már csak itt-ott látszik felmorzsolt serege,
Szunnyadó végtelent borított fekhelye,
Megvívta utolsó harcát.

És megnyűtt szarkofágját bontja a születés,
Ásítva szusszan fel újra az ébredés,
Megviselt agg arcán.

És szórja éltető sugarait atyánk,
Világával simogatja földjét anyánk,
Örvénye éledő részét



sorkoz



Hátrahagyott gondolatok


Reccsen-roppan az őszi avar lassú lépteim nyomán,
Madár röppen, napfény csillan a fák minden ágán.
E zajos színes szőnyeg hátán lépteim süllyedő nyomán,
Hátrahagyott gondolatok, a szél röpíti tovább.

Itt-ott mozdul, libben-lebben egy-egy hűvös szellő,
Várja lassan néma sorsát sok száz kérges vessző.
E színes ágyon, sziklán s fákon harcot vív az élet,
Néma völgyek, hűs szeretőm tőled sosem félek.

Csurran-cseppen patakodban fodrozódó élet,
Medred szélén fenyves erdők sudár lábon élnek.
Van, hogy Nappal, s rideg csókkal köszöntöd a rétet,
Én istenem szép természet úgy csodállak téged!



sorkoz



Decemberi éj


A szunnyadó város álmát kéttornyos óriás vigyázza,
Izzó testű égitest éltető sugarával most más felé tekint.
A város és falvak, erdő és mező a sötétség leplét húzta magára,
A patakok és tavak fagyott tükrében meg-megjelenő Holdsugár csak legyint.

Csend van. Sűrű hűvös csend, melyet csak a kenyeres autó hangja szabdal szét.
Szótlan és némán merengek a monoton sötét utcákon haladva.
Ó mennyi finom falat, kifli és kalács, mely illatát egy szellő hordja szét.
Zakatolva robog és meg-megcsörren alattunk a drága jó Níva.

Mennyi ház és ablak, udvar és kert ringatózik e sűrű homályban!
Mennyi szerszám, gép, vagy játék hever némán, vagy a sarokba van állítva!
Felnőtt és gyermek már rég nyugalomban süllyedve pihen tollpihe ágyában.
Szerszámát, játékát nagy gonddal otthagyta, hol hagyta, és az éjszakára bízta.

Képzeletem, mint vitorlázó égi madár szárnyal a néma város felett.
Lámpák fénytengerét, mint milliónyi kis csillag, melyet látok.
Sebesen szálló gondolatok némaságában meg-meglebbenve érzem a hűs szelet,
A kéttornyos óriás hírnöke csendben áll, hát én sem szólok, csak ülök és várok.

És a csend sűrűjét reccsenő, nyikorgó ének porlasztja szét.
Majd újra csend, és ismét hallik, hogy a pályaudvar ajtaja előre, majd hátra libben.
Lassú léptekkel taposom az út fagyott kövét és hallgatom e fülsértő zenét.
A váróhelység homályában lámpám fénye csóvájában fáradt szemem meg-megrebben.

A szunnyadó város gyomrában, buszmegálló homályában egy alak hever némán.
Kemény hideg pad, mely nyomja és ringatja el fáradt testét.
Oly hideg és kegyetlen az éj, arca mégis békés. Álmodik talán?
Képzelete tovaszáll és meleg, lágy szellő mely simogatja lelkét.

Maradj még álom, és röpítsd őt gyermeki virágos mezejére!
Szárnyaljon szán hátán, csúszkáljon befagyott patak tükrén!
Hulljon ezernyi szikra csillagszóró melegében, és legyen cukorka zsebében!
Nyíljon száz és száz pipacs lelkének kérges mezején!

Hát mennyit ér egy ember? Hisz lelke bármilyen, páratlan kincs.
Mond hát, ki az, ki eldönti milyen sorsra jut az ember e világon?
A szeretet világában nincs oly rabság, hol nem hull le bilincs!
Hol van írva az, hogy ki az, ki pihenhet padon és ki az ki ágyon?

Üvöltve hömpölyög át a küszöbön a fagyos szél.
És ősz haját meg-megérinti a decemberi rideg valóság.
A buszmegálló ajtaja libben-lebben, és fület sértve zenél.
Padlója megkopott kövén táncot jár egy összegyűrt papír és egy újság.

Hóval fedett bakancsom alatt a fagyos küszöb meg-megroggyan.
Egy-egy hűs szellő kergetőzve csendet lop a közeli fákon.
Rideg bőrkabátomra jégeső hull, kipp-kopp, majd újra koppan.
Behúzom hát az ajtót, aludj öreg, boldog karácsonyt!



sorkoz



Téli est


Sír a sötétben süvítve a szél,
Csapkodó ágak piszmogó törzsén,
Nagy koronáját festve fehérre,
Zöld hamuágyát hinti a tél.

Nyolc pata dobban most a sötétben,
Csendül a csengő fékez a szán,
Szökkenő nyomán int a vidéknek,
Suttog az erdő hív a határ.

Zendülő szóból hajlik az ének,
Száll a küszöbről, porzik a tél,
Tűlevelek közt ringnak az évek,
Csendes az utca hallgat a tér.

Puffad a dunyha, halkul a sóhaj,
Pisszenő csendben lüktet az ér,
Kint a sötétben pislog a lámpa,
Fog csikorogva csillan a dér.



sorkoz



Elszunnyadt a bojtár


Elszunnyadt a bojtár e széles medencében,
Szétszéledt a jószág szerte a vidéken.
Idegen a pásztor, ki mostan őrzi nyáját,
Idegen lába tiporja egy hon ősi álmát.

És ki szót emelt, jaj koholt vádba ütközött!
Fennkölt hangon ordít az elbutított:
Farkas van a bárányok között!

Azért, mert nem hallgatott? Igazat mondott.
Nem kapott népe húsába, vért sosem ontott.
Vagy azért, mert követte álmát?
Büszkén nyilatkozni ősi hitét, s múltját?

A küszöb itt volt, hol először eszmélt.
Eresze is itt legye hát, hol lehunyja majdan szemét!
Mert magzati vére mikor e földre hullott,
Ősfolyamba adott ősi hordalékot.

Nagy szükség van most a karra, mely kard helyett tollat forgat!
Nagy szükség van most a szóra, mellyel felcsendül a mondat!

Szittya ősök dicső múltját hát ordítva kiáltom!
Szittya vérem hevül bennem, ó és az álmom!
Megpihenni majdan egyszer egy olyan földben,
Hol hittek a múltban, hittek az ősökben.



sorkoz



Olaszfalu


Álmoson túl Vüllő lábán,
Galamb repül házak ormán.
Göröngy útja, szabdalt vége,
Erdő karja rekettyéje.

Prátli mélyén szálfa erdő,
Míves dombon enyhe lejtő.
Meszes urak kipp-kopp mészkő,
Hegyen-völgyön követ fejtő.

Csurran-cseppen mészkőágyán,
Odú tátong szikla lábán.
Bendő mélyén kő mi omol,
Falai közt ördög honol.

Kőből formált mindig tágas,
Nyitottsága titkot áraszt.
Falai közt út szalad át,
Kapuja így névre talált.



sorkoz



Hazatérés


A lét örvényének valamely szegletén,
Elcsendesül egyszer sóhajom,
És láncszemén, lelkem megpihen.
De legyen nappal akár éjjel,
Suttogok majd a széllel,
Ölelkezem az árral, a réttel,
A völgyek sóhaját dúdolom,
Én istenem szép természet,
Hozzád térek majd barátom.
Azt kérem hát tőletek,
Olyan földbe temessetek,
Hol eggyé válok majd a fával,
A bús mohás sziklával,
Simogasson lágy szellő akár fergeteg,
Ne nyomja hantom rideg beton köpönyeg.
Nem kell nékem márvány,
Sem cifra csicsa ábrán,
Arany ákom-bákom,
Én csupán egy favázra vágyom,
Hol ékkel vésett rovások őrzik nevem.
Nem kell nékem a gyász!
Sem mormogós csuhás!
Jajgató asszonyok sem kellenek!
Legyek én ott is csak veletek!
Legyen nékem a határ,
S mint büszke ölü madár,
Ki ha az ég ívén száll,
Éles szemével nézek majd rátok,
Szabad leszek végre,
És szállok, csak szállok.



sorkoz



Születésnapomra


Huszon évem megfogom és a hátam mögé dobom,
Harminc évem kopogott most az ablakon.
A megszokott forma, ej de megváltozott,
Pocakja alatt egy újabb pocak gyarapodott.
Ugyanaz volt az alkony, és mint bármely pirkadat,
Elmúlt egy megint, de gyorsan elszaladt!
Mi az, mi változott és mi az, mit tettem?
Dörömbölt az ablakon, most már végleg felnőtt lettem?
S ha belenézek a tükörbe,
Itt-ott, jaj de görbe!
De hisz nem volt ez mindig ilyen!
Vagy csak nem vettem észre, hogy milyen?
Itt-ott csenevészen áll egy-egy hamvas hajszál,
Szemem sarkában lüktet egy ér,
A nyűt szarkaláb vajon mit remél?
Néhol erősödni próbál, vagy egymagában áll
Megérintem arcom és felsercen az áll,
Ilyen lenne egy férfias szakáll?
Úr isten! A lányom már iskolába jár!
De hisz nem rég még én ballagtam lassan,
Táskát cipeltem, s ültem a padban,
És álmot szőttem este a homálynak falán,
Milyen lesz majd, felnövök én is, az ám !
Huszon évem megfogom és a hátam mögé dobom,
Harminc évem kopogott most az ablakon.
Ugyan az volt az alkony, és mint bármely pirkadat,
Hát elmúlt egy megint. De gyorsan elszaladt.



sorkoz



Intelem


Minden a mi szép, te vagy nekem Lányom!
Makacs akarat oly tiszta szívvel.
Szemedben a jövő, lelkedben az álom,
Kútjában a vándor tiszta vizet kémlel.

Nyugodt erő mit benned látok Fiam.
Hallgass majd a szóra, mely belsődből fakad!
Állj szembe a széllel, vagy víznek hevével,
Legyen szikla szilárd, ha mossa lábad folyam!

Terelgesd Lányom öcséd, mint jó pásztor mafla bárányát!
Nézz néha körmére, ha kell, foltozd nadrágját!
Óvd nővéred Fiam, és feléje tisztelettel szólj!
Rakd rendre azt, ki, híréről mocskol!

A testvér egymásnak támasza, mint cserjének a karót,
Tavaszt vigyen lelkébe, ha elfedné azt a hó!
E végtelen lánc kusza ösvényén,
Segítsétek egymást bármely szegletén!

Tiszteljétek a földet, mely varázslatos termő!
Szeressétek a vizet mely tiszta éltető!
Becsüljétek a tűz lángjának világát,
Óvjátok a levegő zamatos illatát!

A szóra bizony vigyázzatok, hogy mely fülekre talál!
Az élet bizony egy hatalmas jelmezbál.
Bajban álarcát magára húzza,
És lendületből tipor újra és újra.

Bármerre is vet az út drága Gyermekeim,
Kísér majd bennetek vigyázó szemeim.



sorkoz



Kölcsey Ferenchez


Barátom, miket hányt össze a nemesi nép?
Nem szerették szavaid hazafias ízét?
„Haza, nemzet és nyelv…” Ó micsoda érv
Akartál tenni, tenni valamit népedért
De folyamod nem táplálta patak sem ér
Elfedte azt bánatos hordalék.
Barátom, haj elmondanál te most annyi imát
Ha tudnád hová jutott hőn szeretett hazád.
Ó lopnék én is annyi szót, de elcsent hány gondolat
Kiáltanék az éjben, s ha eljő a pirkadat,
Szakítsd már le magyar bánatos súlyodat!
Dalolnék költő, ahogy te is tetted rég
Megérett egy dalra, jaj számtalannyi érv!
De ki vagyok én?
Egy nemzet tengerén talán egy csepp akarat
Ki érzi megrepedtek a falak egy ország súlya alatt.

És daloltál Költő, keserű himnuszod máig zengi,
Ezredévnyi szenvedés, bánatban, kétségben élni,
Dörgő fellegek villámitól fél ó meggyötört,
A küszöbön magzatod hantolt ki sírgödröt.
De mond, mi volt a magyarok egetverő bűne?
Tán, hogy sarjaink nem istenünk előtt rogynak térdre?
És keblében, jaj! hát ekkora haragra gyúlt?
Úgy szorít a zabla és kezében a gyeplő nem lazult?
Mik voltak bűneink?
Tán hogy Vajk német leányra vágyott
S e közben apjával Öreg –Istent gyalázott?
Tonuzoba inkább a föld alatt megpihent,
Minthogy szeresse a szőke német idegent.
Tán ezért sújt villámival s lesz gyengébb a nemzet
Mert ő király akart lenni és új istent szerzett?
Kérges szemével sértve néz le rátok
Ez volna talán a turáni átok?

Daloltál költő és birtokod keserű szájízét
Himnuszod kürtöli máig szerte szét.
Daloltál Költő, csak dalolnál most is még!
Kellene egy szó, egy himnusz, mi azt zengi
Elég!
Áld meg isten, múltjával a magyart!
Áld meg! Mert addig jövője sem lehet,
Ne félj magyar, nem ártanak már dörgő fellegek!
Több ezer éve csörgedező erek,
Dicső ősök szelleme nyújt most segédkezet!
Ne feledd hát magyar!
A legnagyobb hódító útját,
Megelőzte tudása, ereje a korát,
Ismeri a világ, hun birodalmát,
Ki érheti fel Attila nyomát?
Kalandozás? Ó! E fogalmat az nem értheti,
Ki egy népet ily szóval illeti
Vagy tán kalandra kelt egy nemzet vágya
Hogy más nemzet leányának kezét kívánja?
De mit is mondhattak volna!
Hisz alattuk zengett hegy-völgy, s a róna.
Nomád turán népek, Arkadas testvérek,
Íjjal lőttek földnek, aztán majd az égnek.

És kiáltott az Ármán: Tudatlan pogány!
Ily szavakkal gyaláztak
Nemzetünk talajában ők gyomnövénnyé váltak.
Hiszen szertenéztek apáink dombnak meg völgynek,
Hallották ám a népek közt hány birka béget
Európának mi is adtunk írásbeliséget!
Haj! Véstünk róttunk mi szavakat oly rég!
Tizenöt, vagy húszezer év?
Bizonyságul szolgáljon a megfelelő érv
Tanúnk legyen hát erre a bajóti pálcavég!
Ó és az ki tudással hencegett,
Büszke Európa kézzel-lábbal evett,
Magyar mutatta nekik a villa s kanál nyelet.
Tudd hát magyar!
Hogy némelyekben romlás szelleme gázolt,
Titkon, paktált a rosszal, Gönüz istent gyalázott.
A jó Közt elfeledve toborzott hadával
Taksony és Bulászló vágtatott lovával.
Idegen érdek magyar honba rontott
És felcsendült szava, melyet Ármán kiáltott:
Huj-huj Hajrá! Jaj hazám kebledbe gázolt!
Dömös vitéz a néma a Hanságot átszelvén,
Vitte hírül rovással Csép falu küszöbén.

A magzat, hát magzata miatt lett hamvedre,
Lech mezőn porladt szét Árpád elárult vére.
De légy büszke magyar!
Mert benned forr szittya véred,
Nyergeld fel, s büszkén üld meg lovad,
Ne hagyd, hogy eltöröljék dicső ősi múltad!
Mesélj gyermekednek, mesélj unokádnak,
Hétfejű sárkányról, hetedhét országról,
Tündérországról, aranyalmát termő fáról,
Mesélj, ó hiszen az is páratlan kincs,
Hisz ilyen más népnek nincs,
Még szavuk, kifejezésük sincs rájuk,
Hogy lehetne így meghitt esték melegágyuk!
Ó és a nyelvünk, mint óriási halmaz
Bármely nép közt ősi szimbólumot,
A legtöbbet bizony a magyar tartalmaz.

Légy büszke ó magyar!
„Mert a múlt a jövendő tükre”
Tudom, „Jó magyarnak lenni igen nehéz
De nem lehetetlen”
Mondá Kossuth szerint a legnagyobb,
A kor ütőerét tapintva nyitott hazája felé ablakot.
És megannyi érv sulykol teret, melyekre büszkék lehetünk,
Büszkék, arra, hogy magyarnak születtünk!
Esküdjünk hát a magyarok istenére!
Esküdjünk, ahogy Petőfi is tette!
Mert a költő tudta a Má-gur lovas népek,
Ma-Tunt mondják a magyarok istenének.
Fehér kanca nevelte a magyar nép hősét,
Egyesítette így ő az íjfeszítők népét.
Légy büszke hát magyar!
Legyen sorsod jó, akár mostoha,
Vessen az út bármerre e földön,
Szép magyar hazát őrizd meg szívedben!
Nem törheti meg lelked szolgasors, sem börtön!

Kit keserű bánat szelleme uralt
Áld meg isten múltjával a magyart!
Áld meg! Hisz addig jövője sem lehet,
Ne félj magyar, nem ártanak már dörgő fellegek!
Több ezer éve csörgedező erek,
Dicső ősök szelleme nyújt most segédkezet!
Daloltál Költő és tudtad, hogy hazád büszke fia lehetsz
Bú s kétség hinti sokszor most is nemzeted.
Áztató viharok százada nyomta ránk súlyos pecsétjét,
De nem porlaszthatja szét egy költő szerelmes lelkét.
Daloltál Költő! Ó csak dalolnál most is még!
Kellene egy himnusz, mi azt zengi
Elég!
Bár bús éneked alázat dallama ringatja
Te mondád Költő!
Lelkedben maradtál hazád büszke fia.


„Büszke magyar vagyok én, keleten nőtt törzsöke fámnak.
Nyugott ég forró lelkem tette hideggé,
Szép s nagy az, ami hevít, szerelemmel tölti be lelkem
Honni szokás és föld, örököm kard s ősi dicsőség.”
(Kölcsey Ferenc)



sorkoz