vadvirag





Vadvirág - Fleiszig Rózsa bemutatása


1947-ben születtem, Egerben. Ma is ott élek. Közgazdasági Szakközép iskolában érettségiztem. Több helyen is ügyintézőként dolgoztam nyugdíjba vonulásomig. 28 éve egyedülálló vagyok. Két felnőtt lányom, és négy unokám van. Tini-koromtól írok, leginkább verseket, de jó pár próza is került ki tollam alól. Tagja vagyok a MIT-nek, a Főnix Dala nevű-debreceni és a Váci Mihály-budapesti Irodalmi Körnek. Publikálok a Holnap Magazinba, jelennek meg írásaim a neten is. Pályafutásom alatt, több pályázaton is szép eredményt értem el. Verseim, novelláim legbensőbb vágyaimat, érzéseimet tolmácsolják, bennük kelek igazán életre. Nagyon szeretnék egy saját kötetet, amíg ez a vágyam teljesülhet, addig is gyöngyként fűzöm a szavakat, magam és mások örömére.





PRÓZAI ÍRÁSOK:


IDEGEN A HÁZAMBAN


Be kell ismernem, az idő múlásával egyre figyelmetlenebb vagyok. Ez igen kellemetlen. Sokszor magamnak is szégyellem bevallani, de nincs mit tenni, az agyam már nem a régi. A kedves családom nem akarja belátni, hogy elmúlt felettem az idő, pedig elmúlt, nagyon is!
A tejet legtöbbször sikerül kifuttatnom…már olyan nyilvánvaló tény, érzem, most is be fog következni, és egy percig sem csodálkozom rajta, mikor az égett folyadék fojtó szaga az orromba csap. Régebben nagyon bosszantottak az ilyen balesetek, de azóta megtanultam: semmi értelme kiborulni miatta, hisz már megtörtént, vissza nem fordítható. Kezdem a tisztogatást. Ilyenkor, legtöbb esetben, még meg is égetem magam, tehát igazán fölösleges kapkodni. Ezt elméletben nagyon jól tudom, de a gyakorlat mást diktál. Veszem a vizes szivacsot, annak is a drótozott felét, és neki látok az utálatos, sikálásnak. Persze, mondanom sem kell a PVC-re is jutott belőle, mikor az edényt lekaptam a tűzről. Forró a teforraló füle, felszisszenek, hát ezt a két ujjam jócskán sikerült megégetnem! Jó darabig kínlódhatok vele,de hiába, nincs türelmem várni, amíg kihűl a platni. Közben a konyha megtelik az orrfacsaró, édeskés, kozmás tej szagával. Ezt, nem lehet kibírni! Már a szemem is csípi. Az ablakot azonnal kitártam, de nem elég gyorsan szellőzik. Kénytelen vagyok kinyitni a folyosóra nyíló ajtót is, hogy a kereszthuzat segítse a cirkulációt. Nem szeretek „kitárulkozni”. Némelyik szomszéd olyan kíváncsi, még hogy kíváncsi! Jó kis pletykára éhes. Beles a nyitott ajtón, és buzgón szedegeti a számára közkincset jelentő, hír-morzsákat. Pl:Képzeljétek! Juditnak csupasz az asztala, nem használ terítőt –milyen paraszt! –hangzik a kíméletlen vélemény. Vagy: Békésiék megint összevesztek, az ember a konyhai pamlagra volt száműzve éjszakára. -/Fhú! Még ezt is tudja, hogy szimatolhatta ki? Micsoda jól értesültség! Undorító!/- Milyen asszony az ilyen? kárálja tovább. Aztán meg sír, ha a férje más fehérnép után néz, toldja hozzá, tettetett sajnálkozással. No meg, a más főztjét is olyan élvezettel bírálja, főleg, ha nem úgy sikerül, ahogy szokott, mintha ő mesterszakács lenne. Nem hogy a saját dolgával törődne! Neki is lenne mit sepregetni a háza táján, de ahhoz vaksi. Más szemében a szálkát is észre veszi, magáéban a gerendát sem. Hát ez van. Remélem, most nem vetődik erre felé! Suvickolom a lángrózsát, és egyszer valami puha, szőrös a lábszáramhoz ér. Felsikkantok, és megmerevedek a meglepetéstől. Alig merek lepillantani, félek, hogy valami kis szörny lopakodott be a gang felől. Kerekre tágul a szemem, mikor megpillantom a váratlan látogatót. Jobb a látvány, mint vártam, hál’isten! sokkal jobb.
Hát ez bizony nem a szomszédasszony, nem is egy nagy szakállú manó, hanem egy fehér cicus, fekete foltokkal mancsain, és apró rózsaszín orra hegyén. Olyan, mintha ünneplős zoknit húzott volna a vendégség tiszteletére, és most látom még parányi, hószín sálja is van a nyaka körül. De bájos! Rögvest belé is szeretek. Apró piros nyelvével buzgón lefetyeli a földre kiömlött tejet, és közben nedves orrocskáját a lábamhoz dörgöli. No nézd csak! Ez, hízeleg, és mikor karomba veszem, elkezd szelíden dorombolni a kis bolond. Kié lehet? Még sosem láttam a házban. Jó lenne nekem is egy ilyen ragaszkodó, kedves, bohó állat. Nem bántana annyira az egyedüllét, lenne kiről gondoskodnom. Bár eddig mereven elzárkóztam előle, de most egyre erősebben érzem: kell nekem ez a kis aranyos jószág! Kilépek a folyosóra, senkit nem látok. Mért nem vigyázott rá jobban a gazdája?Meg sem érdemli, ha hagyta elkószálni. Egy ilyen kis macska mennyi veszélynek van kitéve. Elüthette volna egy gyorsan száguldó autó, leesik a lépcsőkön, és összetöri magát, de meg éhen is veszhet az anyja nélkül, hisz pici ez még. Alig lehet 5-6 hetes, gondolom, és gyorsan becsukom az ajtót, így akarva megakadályozni, hogy bárki is elvehesse tőlem. Az is lehet, direkt tették ki, mert sok kiscica született egyszerre – morfondírozok –magamban. Mindegy, döntök véglegesen, ő már az enyém. El is nevezem azon nyomban: Cirminek. Jó név ez, hallgat is rá. Végre elkészülök a munkával is, rendesen kifulladtam bele. Elégedetten ereszkedem az ócska, kopott, szívemnek mégis olyan kedves bársony huzatú fotelbe. Nagyot sóhajtok, feltüremlenek az emlékek. Még a páromtól kaptam ezt a jó, öreg bútordarabot, s akkor még igazán kényelmes volt. Fiatal korunkban ketten is elfértünk benne - persze leginkább egymás ölében. Szép idők voltak . Apuska már itt hagyott, és a gyerekek is kirepültek. Elszállt az idő, vele együtt a fiatalság. Egyre ritkábban látogatnak meg, nagyon elfoglaltak, ezt meg kell érteni! Nem csünghetnek a szoknyámon, de azért nem bánnám, ha kicsit többször jönnének, vagy legalább hazatelefonálnának! Olyan megnyugtató a hangjukat hallani! De azért jó gyerekek, ha szükség van rájuk, nem késlekednek segíteni.
No majd most, ez a kiscica kitölti az űrt, amit a szétszéledt család hagyott maga után. Sokat kell vele játszani, gondoskodni róla, nem lesz időm nyafogni, vágyódni az után, ami elérhetetlen. Még idegen, meg kell szoknunk egymást, de menni fog, hisz nagyon barátságos, és mindketten vágyunk a szeretetre. Kifáradva, de elégedetten,ütemesen ringatózva merülök a fotel puha, meleg mélyébe, s közben ölébe vesz az álom., Két karomban, ott szunnyad békésen durmolva, Cirmi, az új barátom. Az álmom még tán sohasem volt ilyen szép, és békés. A kis „idegen” sátrat vert szívemben.



sorkoz



ÜNNEPI GONDOLATOK


Most egy cikket szeretnék szerkeszteni, egy tartalmas, jó cikket, figyelemfelkeltőt, ami mély, maradandó nyomokat hagy az olvasóban. Nem készültem rá, csak azt írom le, ami úgy jön, magától, mint forrásból a víz – szűretlenül, mégis tisztán. Elárasztja egész lényem, a felszínre akar törni, szinte sikolt, hogy kiszabadulhasson lélek-börtönéből. Úgy vélem érdeklődésre tarthat számot.
Minap, halottak napját ünnepeltük, tele, színpompás virággal, megannyi koszorúval, csonkig égett gyertyákkal a temetőkben. Ameddig ellátni, vége láthatatlan volt a mécsesek gyengén pislákoló fénye, a majdnem kísérteties szürkületben. A sírvirágok kissé fanyar, őszre emlékeztető illata betöltötte a levegő, és a szíveket.
Szemet gyönyörködtető, mégis fájdalmas látvány.
Rengetegen próbálják szívfájdalmukat oldani, enyhíteni, a megemlékezés megannyi apró, de végtelenül kedves jelével. Ilyenkor, az is kimegy a sírhoz, aki talán egész évben egyszer sem volt, és lélekben is távol áll az elhunyttól. Letesz, pár szál fáradt krizantémot, gyertyát gyújt, és úgy tesz, mintha siratná az eltávozottat, holott, tán életében sem járt hozzá, se míg élt, se holtában, mert nem igazán szerette. Az egész csak színjáték a külvilág felé. Elhelyezi a kegyelet hazug virágait, esetleg néhány csepp könnyet is hullajt, de belül kemény marad, és már arra gondol - sietni kell, mert lassan besötétedik, és még be sem vásárolt. Ilyen olcsó képmutatásra, semmi szükség! Sok minden másra se lenne, mégis megtesszük, mi emberek. Ilyenek vagyunk, és az idő nem igen tud változtatni ezen. A berögződött, rossz szokások maradnak. Egyre rohanóbb, érzéketlenebb a világ, és ebben az a legszomorúbb, hogy mi tesszük ilyenné. Szerencsére, többen vannak, akik szívből gyászolnak, ezek miatt szép, mélyen megható ez a nap, és őáltaluk válik igazi ünneppé.
Karácsony szent napja is közeleg. Sok kirakatban, már ott díszelegnek, hivalkodóan az elmaradhatatlan: arany, ezüst, piros, és megannyi tündöklő színbe, díszbe öltöztetett fenyők. Az üzletek is megteltek szebbnél szebb ajándékokkal, kelletik magukat az arra járóknak. A tömeg lassan megindul, rohanás, parázs vita, fülsértő zsivaj, veszekedés veszi kezdetét, ami többször elmérgesedik, és szánalmas tettlegességig fajul. A vevők, egyre jobban kifordulnak magukból. Mindenki első akar lenni, gyorsan végezni, az unalmas, és fárasztó várakozást kikerülve. Sok az ittas, durva vagy figyelmetlen ember, és azok a kétes elemek is megjelennek, akik ezt a nyüzsgést, felfordulást kihasználva meglopják őket. Egyre nagyobb a fejetlenség, ahelyett, hogy jobban oda figyelnénk értékeinkre, és egymásra. Mindenki saját pecsenyéjét sütögeti, nem törődik a másikkal. Megy a sus-mus, csere-bere, alantas protekció, hogy megszerezzék a különleges, ritka ajándékokat, vagy becseréljék a hibás, nem megfelelő árut. Az utcán lebzselő koldus a szemetesben turkál, onnan próbálja napi élelmét megszerezni. Ha semmi ehetőt nem talál, a két kezét nyújtja alamizsnáért. Fázik, szakadt rongyai alig takarják lesoványodott testét. Szomorú látvány, bár a hullámzó, siető tömegben, legtöbben észre sem veszik. Főleg azok nem, akiknek lenne miből, honnan adakozni, segíteni őket. Érdekes, de kegyetlen világ ez. Nekem túlságosan morbid. Túl korai ez a nagy készülődés, mert mire beköszönt advent, és a szenteste, már nem jelent meglepetést az ünnepi díszbe öltözött város. Nincs az a felhőtlen öröm, mindenki belefáradt, elfásult az oktalan tülekedésbe. Elveszti varázslatos báját az ünnep, sokszor pont a családnak nem jut a békességből, türelemből, mert arra már fáradtak, kiégettek vagyunk. Inkább, kevesebb készülődés, de több megosztott öröm!
Miért sietnek úgy, és hova? Hogy minél előbb kihúzzák az emberek zsebéből, féltve őrzött, sok hónapon át, nehezen összekuporgatott kis pénzüket? Még több tisztességtelen haszonra tegyenek szert? Mi, emberek pedig igyekszünk, hogy rálicitálhassunk rokonra, szomszédra, büszkélkedve azzal, hogy kinek, mit vettünk, és mennyiért, mert az olyan nagydolog, és menő. Mindegy, ha hosszú hónapokig fogjuk nyögni a hitelszámlát, vagy a fizetésre felvett előleget. Ilyenkor semmi sem számít. Talán, a már régóta esedékes meleg cipőre, vagy télikabátra se futja, csak legyen meglepetés a fa alatt, minden, amit a gyerek, házastárs, vagy szülő szeretne. Normális dolog ez? Legtöbbször, pedig a megajándékozott nem is vágyik ilyen áldozatra, csak mi képzeljük be magunknak. Hiába, a kemény lecke az embereknek, csak kevesen tanulnak belőle. Egy-egy piros betűs nap miatt, nem feltétlenül szükséges olyan kiadásokba verni magunkat, ami meghaladja anyagi erőnket. Én, úgy gondolom: nem attól lesz szép, emlékezetes az ünnep, hogy mennyi, és milyen értékű – sokszor haszontalan – ajándékkal lepjük meg szeretteinket, hanem hogy együtt legyünk, és vidáman, kellemesen töltsük el, ezeket az órákat. Saját kezűleg készített, apró, ötletes ajándék is okozhat olyan örömöt, mint a drága bolti áru, sőt! Abban benne van szívünk, lelkünk, s még csak nem is rokkan bele a pénztárcánk. Fontosabb lenne, hogy játsszunk, foglalkozzunk a gyerekekkel, és a karácsonyi dalok…azok, teszik igazán kedvessé, varázslatossá otthonunkat. Ha, nem jut drága fenyőre, egy szép feldíszített ág is mutatós az ünnepi asztalon. Azt is ugyanúgy körbe lehet ülni, és gyönyörködni benne, beszívni finom gyanta illatát. A vacsora meg olyan mindegy milyen szerény, a mákos, öntött kifli is megteszi, ha nem jut húsra, halra. Az a lényeg, hogy szeressük egymást – és lehetőleg, ne csak jeles napokon.
Kedves Ünnepek, amelyeket mindenki másképp él meg. Nekem már, sajnos nagyon régen meghaltak a szüleim, mindketten elmentek oda, ahol nincs se öröm, se fájdalom… ahonnan nincs visszatérés. Nehéz volt beletörődni, s ezért a szent esték sem olyan felhőtlenek, mint azelőtt. Egy bátyám is korán itt hagyott bennünket, épp csak kezdte volna élvezni nyugdíjas éveit, de a sorsa mást diktált. Miért? Erre, nincs válasz…fölösleges is keresni. Nagyon fájt, kudarcként éltem meg hiányát, mintha én tehettem volna róla. Addig nem is gondoltam rá, hogy milyen pokoli érzés a testvér elvesztése. Belenyugodni abba, hogy nincs többé, nem beszélhetünk vele, vagy nem ölelhetjük át soha már. Szomorú dolog ez, s bár természetes folyamat, azért viselt meg ennyire, mert nem tanítottak meg rá elfogadni az elmúlást. A váratlan veszteség, sokszorosan nyomasztó. A tényeket nem lehet elferdíteni, a megtörténtet elodázni! Értelme se lenne. Mindenkiért eljön egyszer a „kaszás”, mégis úgy teszünk, mintha mi kivételek lennénk. Pedig szembe kéne nézni a valósággal: aki valamikor megszületett, az egyszer meg is hal. Jó rá időben felkészülni, hogy ne okozzon váratlan távozásunk sem, súlyos problémákat, amik még tovább terhelik, és nehezítik a gyász elviselését. Még idejében, tisztázzuk, rendezzük el dolgainkat, és tudassuk a családdal, mi várható örökösödés terén, és mi a kívánságunk a temetés tekintetében. Ne legyen ez nyitott kérdés! Ha, így teszünk, nem lesz vita, harag, pereskedés a hagyatékon, sem bizonytalankodás a végtisztesség tekintetében. Nem könnyű rákészülni, de érdemes. Így, mi is még időben megbékélünk a szomorú, de természetes, megváltoztathatatlan eseménnyel, és könnyebben elfogadjuk. Érdemes ezen, mindenkinek elgondolkodni, s feldolgozni magában.
Karácsony után jön a reményteli Újév. Ettől az ünneptől, mindenki csodát, egy szebb, jobb jövőt vár. Lesz is, ha teszünk érte. Magától semmi se hullik az ölünkbe. Eljut ez mindenki tudatába? Fontos a hit, szeretet, összefogás, pozitív gondolkodás. Úgy könnyebben sikerülhet álmaink valóra váltása. Magányos farkasként nem sok remény van rá, hisz a tömegben, egységben van az erő. Jó lenne ezt végre tudatosítani agyunkban, és annak megfelelően cselekedni. Sokkal szebbé, élhetőbbé válna a világ.
Az elkövetkező ünnepek kapcsán, erről szerettem volna szólni, jó tanáccsal ellátni, a bizonytalan útkeresőket, és azokat, akik szívesen tanulnak a tapasztaltabbtól.
Szortírozni, osztályozni, válogatni kell a teendők között, mert kevés az időnk, és csak így lehet helyesen eldönteni, hogy mi a fontos, mi a kevésbé az, s ennek tükrében élni életünket, a lehető legteljesebb, leghasznosabb, legboldogítóbb módon.
Ezúton kívánok mindenkinek örömteli, békés karácsonyt, és nagyon boldog Újévet!



sorkoz



EMLÉKEIM:
1. Mihály bácsi, a fűtő


Kedves Olvasóim! Képzeljétek el az ötvenes éveket! Szegénység, maradiság, még a háború utáni évek pókhálós hangulata kísérte minden napjainkat...de emberség, összefogás szeretet is, mint ezt rövid kis történetem bizonyítja.
Mi, egy nagy, komor, régi épületben éltünk a város szívében, a csonka Mecsetnél. Nem rég még a papok rezidenciájaként működött, majd Legényegylet lett belőle. Két emelet, sok-sok szoba, tágas folyosók, egy varázslatos, régi dolgokkal teli padlás, kis kerek udvar, persze központi fűtés nélkül. Végig vacogtuk a jeges szelekkel tűzdelt teleket. A húsunkig - mit húsunkig? - csontjainkig hatolt a fagyos szél kíméletlen foga. Ennek ellenére, a mozi, a bálterem, és a sok színes sport,- és kulturális program, ami benne zajlott, olyan ragyogó élményekkel ajándékozott meg, ami feledtette ezt az egyáltalán nem kellemes, zsigereinkig hatoló örökös jeges hideget, fogvacogtató, didergést. Ezek a különlegesen kedves, szórakoztató, s egyben sorsformáló események elkísérnek egész életem végéig, s mindig szívesen emlékezem rájuk. Itt láttam az első mozifilmet, és ismertem meg a fekete-fehér TV, semmihez nem hasonlítható csodáját. Ott értem cserfes bakfissá, s ért utól életem első nagy szerelme, s ismertem meg majdani férjemet, leendő gyermekeim apját. Az a hely volt, ahol testileg és lelkileg is felnőtt lettem. Egész iskolás korom, ezek között az ódon falak között zajlott. Már éppen dolgozni kezdtem, amikor elköltöztünk onnan. Fájt mindnyájunk szíve, a mi szemünkben mese-palota volt, ez a rozoga építmény, de menni kellett a tatarozás miatt.
Arról szeretnék mesélni, amit ez alatt, a 13 év alatt felejthetetlen élményként éltem meg, és mai napig elkísért, pedig már hatvanas éveimet taposom.
Mihály bácsi - a fűtőnk - akkor, nagyon idősnek tűnt a szemembe, hisz még csak 7. évét taposó, aprócska kislány voltam. Magasságát, csak görnyedt háta vonala törte meg. Mindig sörtés képével, ráncos, sárgult bőrével olyan volt, mint egy kiszolgált Mikulás. A hamu, ráült égnek álló tüsi hajára, ami fésűt ritkán látott. Bizony, sokszor még a szemöldöke is kormosan meredezett. Nem volt túl jó barátságba a mosdóval sem. Talán, úgy gondolta: minek az igyekezet, a víz pocsékolása, ha nap, mint nap ugyanolyan szutykos lesz? De, akár hogy nézett ki, kedves volt és aranyosan huncut. Nagyon értett a gyerekek nyelvén - mindig mesélt, viccelődött, holott neki soha nem lett családja…vagy talán pont azért? Így élte ki szívbéli vágyát. Ráadásul, úgy tudott fütyörészni, ahogy talán egy dalos pacsirta sem. Ez, nekem nagyon tetszett, imádtam érte, és igyekeztem mindig a közelébe lenni. Mikor megpihent, ölébe vont – nem bántam, hogy piszkos lesz frissen vasalt ruhám, fehér kötényem - félre kacsintva kezdte szokásos incselkedését: Hogy hívnak kis virágom? Józsa, mondtam én határozottan, de olyan aranyos pöszeséggel, hogy aki nem ismert, az bizony abból továbbra sem tudta meg a nevem. Jóska? - forgatta ki még jobban - én meg a mellét verve, haragosan ismételgettem a hibásan ejtett szót…közben a könnyeim is potyogtak. Aztán megsajnált, érdes kezével végig simította, igyekezettől kipirult arcom, és kedvesen a fülembe súgta:Rózsa, értem már, kicsim, Rózsa, mint az a gyönyörű, illatos virág. Én meg csak szipogva bólogattam. Aztán, így folytatta: kicsi Rózsám, Te vagy az életem minden reménye, a többi csak locsogás. Ez nekem nagyon tetszett, hálás voltam a barátságáért. Boldogan vettem tudomásul, hogy egy ilyen, nagy ember! fontosnak tart. Arany szíve volt, mindig megosztotta velem szerény uzsonnáját, de én is loptam neki otthonról időnként a kamrából. Ha csak egy almánk volt, azon testvériesen megosztoztunk. Nem csuda, ha rajongtam érte.
Egy hibája volt csak, hogy szerette a tütüt, s néha nem bírta kivárni a munka végét, és már ebéd után jócskán felöntött a garatra. Ez történt azon a napon is, amit most nektek elmesélek.
A bálteremben, ahol a filmvetítések is zajlottak, működött egy nagy cserépkályha, az biztosította a megfelelőmeleget a hatalmas térben. Ahhoz, hogy ez a hodály az előadás kezdetére bemelegedjen, bizony jó korán, már 3 óra körül be kellett fűteni. Hát, ezen a borongós, zimankós téli napon, már közel 4 óra volt, de a jó öreg még nem jött elő a pincéből. Húha! Gondoltam, baj van, és rosszat sejtve vágtáztam le a töredezett, durva lépcsőkön, majdnem belebotolva a földön fekvő alakba. Az én kedves, mackós Mihály bátyám ott aludt hevenyészett vackán édesdeden, mint egy csecsemő, még a nyál is végig csurgott szája szélén, s meggyűlt szénportól feketéllő nyaka hajlatában. Erősen húzta a lóbőrt. Jaj! Most mit tegyek? Abból, nagy baj lesz, ha a nézőket hideg terem fogadja.
Talán, még ki is rúgják a kis öreget! Kétségbeesve ráztam, szólongattam, de füle bojtját sem hajlította. Morogva megfordult, és aludt tovább.
Hej’ azt a fűzfán fütyülőjét! Szaladt ki a számon - ezt is tőle tanultam. Tenni kell valamit, de titokban, hogy ki ne derüljön a dolog. Kétségbeesve raktam meg egy nagy szenes kupát papírral, fával, és az akkor divatos tojásszénnel - azaz lignittel. A gyufa is ott volt hanyagul magára kerekített lajbija zsebében. Hát, ne ecseteljem, milyen lettem a végén, de kit érdekelt az akkor? Alig bírtam felcipelni az emeletre a jól megrakott kannát, minden lépcsőfordulóban meg kellett állnom. Buzgón törölgettem igyekezettől fénylő arcom, árulkodó, fekete jelet hagyva ezzel magamon. Az, túl nagy időveszteség lett volna, ha kétszer fordulok. Így aztán erőlködve, izzadva cipeltem fel a nehéz terhet az emeletre. Mindeközben azon imádkoztam, nehogy valaki észre vegye, vagy az anyukám el ne hívjon uzsonnázni! Megúsztam. Sikerült nehéz zsákmányom a terembe csempészni. Kicsit kikotorva a tűzteret - persze minden csupa kosz, hamu lett körülöttem - a sok újságot, kisebb fadarabokat egymás hegyére-hátára halmoztam a kályhába. Siettem, és csak egyre tömtem, tömtem, nem gondolva arra, így csak elfojtom a lángokat. Soha nem raktam még tüzet, szüleim a közelébe sem engedtek a kályhának, nehogy megégessem magamat. Szemükben még egy pici, ügyetlen lányka voltam, a 7. egyben legkisebb gyerek a családban. Nem sok időm volt hátra, mielőbb melegnek kell lenni! Csak ez lebegett szemem előtt. Persze, elsőre nem sikerült begyújtani, a túl vastag fa, és az idő előtt ráborított szénkupac, csak eltömítette az égéshez szükséges oxigén útját. Tudtam, ha nem sikerül, öreg barátomtól örökre búcsút vehetek, gondolkodás nélkül kirúgják, persze azt is éreztem, megérdemelné, nagyon is rászolgált felelőtlen viselkedésével. Csak hát a barátom volt, nem hagyhattam. Ez a hit megsokszorozta erőmet, és ügyességemet. Leszaladtam a konyhába, és szundikáló édesanyám háta mögött elcsentem egy üveg lámpaolajat. Akkoriban, még a villanyt kikímélve gyakran világítottunk vele. Szépek is voltak azok, az érdekes meséktől hangulatossá váló, szürkületi esték. Varázslatos fényei, és a kedves, duruzsoló hangok örökre szívembe égtek. Aki ezt nem élte át, el sem tudja képzelni. Újra meg újra kiszedtem, beraktam a tűzre valót, és a végén ráloccsantottam az olaj nagy részét a pislákoló gyújtósra, mire a szikra belobbantotta a farakást. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Azt sem bántam, hogy a kicsapó láng kicsit megpörzsölte hajam, és a szemöldökömbe is belekapott. Megtöröltem maszatos kezemmel, és bámultam a tüzet. Végre vidáman lobogott a láng, és a kályha környéke lassan melegedni kezdett. Kifáradva roskadtam le az első utamba eső székre, és a nagy nyomástól megszabadulva, kitört belőlem a sírás. Hüppögő, megkönnyebbült, gyermeki zokogás volt ez, hálával teli a jól végzett munka örömétől. Hurrá! Sikerült, ez volt az első gondolatom, csak aztán ijedtem meg kicsit, hogy mit szólnak majd a szüleim, ha meglátnak ilyen kormosan, csapzottan? Hullafáradt voltam, mire végeztem, reszketett kezem-lábam.
Az a jóleső érzés, hogy segítettem valakinek, aki fontos nekem, olyan meleg fénnyel árasztotta el egész bensőmet, hogy szinte a fellegekbe jártam, igazi hősnek éreztem magam. Azt, inkább nem mesélem el, hogy otthon mi várt rám, ezért a cseppet sem veszélyes, felnőtt embert is próbára tevő kalandért - hát gondolhatjátok! Nem dicséret. A lényeg, hogy megérte. Nagyon büszke voltam az eredményre. Mihály bátyám velünk maradt továbbra is, senki sem értesült ballépéséről. Fellélegezhettem, sikerült a nagy manőver. Szüleim is - valahol lelkük mélyén velem éreztek - tudták, hogy miért tettem, miért volt erre oly nagy szükség - csak ugye a féltés nem engedte velük kimondani azt, amit valójában gondoltak: hogy milyen tündéri, jószívű kislányunk van! Hál’Istennek nem fog elkallódni soha sem a sors kacskaringós útvesztőiben. Biztos, hogy az élet bármilyen nehéz területén megállja a helyét! Anyukám még egy könnycseppet is kitörölt szeme sarkából, csak akkor még nem értettem, hogy miért. Ezen túl a jó öreg, munkája végeztével, a kopott grádicson üldögélve, hálásan magához vonva, még kedvesebben, szebben mondta nekem: Kicsi Rózsám! Te vagy az életem minden reménye, a többi csak locsogás… s én gyermeki bizalommal hittem neki.

Eger,2014-08-18.



sorkoz



EMLÉKEIM
2. Jössz velem melózni?


Ez a történet, - így utólag - magamnak is furcsa, hisz elég olvasott, tájékozott gyerek voltam már akkoriban is, mégis megesett velem.
Vonjátok le a tanulságot belőle!
Azon az őszön, a 7. osztályba léptem, kezdtem nagylány lenni, nem csak külsőmben, hanem érzékeim is lassan ébredeztek. Az iskolában egyre több fiú fordult meg utánam - helyre kis fruska voltam - az utcán is füttyentgetve próbálták magukra felhívni a figyelmet. Az évfolyamtársaim egyáltalán nem érdekeltek - kis éretlen kamaszoknak tartottam őket, de lakott egy fiú az utcánkban, akit áhítattal figyeltem, sőt leskelődtem utána, amikor csak tehettem. Ő aztán tetszett nekem, de nagyon. Már majdnem feladtam, amikor egy szép nap felfigyelt rám, és elkezdtünk barátkozni. Már ahogy az lenni szokott, néha elkísért az iskoláig, vitte a táskám - közben jókedvűen csevegtünk - és szívből mosolyogtunk egymásra. Aztán futva tette meg az utat visszafelé, hogy időben elérjen a munkába. Minden remek volt. Előfordult, hogy hazafelé is megvárt. Erre, akként volt módja, hogy furfangos kislány eszemmel ideje korán tudomására hoztam, mikor ér véget az utolsó tanóránk, ő pedig rám áldozta az ebédidejét. Dús, szőke hajú, csodálatosan ábrándos, kék szemű, vékonydongájú, csendes gyerek volt. Mit gyerek? A 18. évét már betöltötte, és komoly szakmunkásként dolgozott édesapja kerékpárjavító műhelyében, így inkább a vonzó férfit láttam benne, a leendő partnerem. Szüleim sem ellenezték ezt a kapcsolatot, mert szemük előtt zajlott, és igen szolid, visszafogott volt - inkább csak olyan barátság-féle, főképpen Karcsi részéről. Segített a tanulásban, néha elmentünk moziba, egyes zenés, táncos összejövetelre, vagy csak sétálgattunk a közeli parkban. Bárhol jól éreztem magam vele. Mindig időben hazavitt, és sohasem közeledett felém bűnös szándékkal, sajnos! Eltelt a tanév, addigra sok-sok kedves, kellemes órát töltöttünk együtt. Nagyon jól el tudtunk mindenről beszélgetni, és a végén már kezdtem belenyugodni: ez csak ennyi. Nem alakul ki belőle szerelem. Aggasztott, mi lesz velünk a nyáron: akkor is meg fog keresni, és találkozunk annyit, mint azelőtt? Sokszor, éjszakánként órákat ábrándoztam róla, és sokkal többről, másról, mint amit nyújtott. Elég szép eredménnyel zártam az évet, mindenki örült. Kari felkapott, megforgatott, és én, ahogy a két karja rám simult, a mennyekben éreztem magam. Bár csak soha ne engedne el, ezer évig tartana ez a pillanat! Azt hittem egy kis időre: majd most, most! Megtörik az a kemény jég, s talán meg is csókol, de gyengéden letett a földre, még az összegyűrődött szoknyám is gondosan lesimította - elszállt a perc, a nagy változás lehetősége. Zavartan lehajtottam a fejem, erősen vissza kellett tartanom feltörő könnyeimet, de ő észre sem vette. Lazán, könnyedén engedett ki karjaiból, mintha csak egy kis gyereket ölelt volna. Aztán, újabb reményteli percek…miközben kezem fogta, meghívott a közeli cukiba, kedvenc sütimre, de ez a kézfogás sem volt biztató, csak puha, semleges, baráti. Ennek ellenére még nem adtam fel dédelgetett álmomat, hogy a végén egy pár leszünk! Minden együtt töltött időt, csábos pillantásokkal, kétértelmű szavakkal fűszereztem - gondoltam, majd csak megszólal a szíve! De nagyon ügyesen verte vissza a „támadásokat” Nem ingott meg soha, egy percre sem. Szerelemről szó sem volt.
Ennek ellenére, én ezt a találkozást olyan, első randiként könyveltem el, holott csak kedveskedni akart cuki, kis barátnőjének. Hát, ha még tudtam volna, hogy a saját műhelyükben dolgozó adminisztrátor lány iránt érzett múlhatatlan szerelmet, és mint később kiderült, egyáltalán nem viszonzatlanul. Leirthatatlan izgalommal készültem a ritka eseményre, és anyukám sem tudta megállni, hogy ne örüljön velem. Persze, a legszexibb ruhámat vettem fel, és igen finoman, alig láthatóan kifestettem magam, a legjobb barátnőmtől kölcsönzött rúzzsal, és szemhéj ceruzával. Még jó, hogy ezt nem látták szüleim, mert egyből lefújták volna az egészet, vagy egy kiadós kényszer-mosdás lett volna belőle. Elégedetten szemlélődtem a tükörben, majd magamhoz véve kis kézitáskámat, elindultam a megbeszélt helyre. Hogy dobogott a szívem! Hányinger és ájulás kerülgetett. A sarkon már várt, kedvesen mosolyogva. Mintha az utóbbi időben megemberedett volna - tűnt fel hirtelen. Kezdtem kellemetlenül érezni magam, mert semmi megjegyzést nem tett a külsőmre. Észre sem vette, hogy mennyire igyekeztem neki tetszeni. Inkább meglepte várakozás teli, sugárzó arcom, és simán kézen fogva vonultunk egymás mellett. Nem, nem együtt, csak egymás oldalán! Fájt, mert egész másra számítottam, az egyértelmű jelzések ellenére. Magamnak is felesleges fájdalmat okozva, nagyon makacsul ragaszkodtam egyoldalú elképzelésemhez, pedig minden olyan világos volt. Igyekeztem leplezni csalódásom, de nem igazán sikerült. Neki is feltűnt hallgatásom. Próbált fesztelenül beszélgetni, szóra bírni, de nem sok eredménnyel. Én, még mindig azt hittem, tetszem neki, esetleg szerelmet vall, még egy félénk csókra is felkészültem. Erre meg, semmi! Kihozták a rendelést, neki egy bambit, én francia krémest kértem. Amíg rosszkedvűen falatoztam is csak beszélt hozzám, de alig hallottam. Ekkor döbbentem teljes tudatára, hogy nincs mire várni, nem viszonozza érzelmeimet. Egy hang riasztott fel gondolataimból:
- Kis barátnőm! Eljössz velem a nyáron melózni? Apa is megengedte, mehetünk a műhelyébe…tanulgathatsz nyugodtan, nem fog zavarni senki.
Megdöbbentem azon, amit hallottam. Micsoda? Még az apját is beavatta elcsábításom tervébe, és az beleegyezett ebbe a mocsokságba? Hát, milyen emberek ezek? Ebbe, a szemétbe voltam én halálosan szerelmes? Elborult az agyam, szinte üvöltöttem:
- Mi? Melózni? Én? Hát minek tartasz te engem? Kivörösödve ugrottam fel.
Végleg betelt a pohár, annyira megbántott, felháborított, hogy válaszra se méltattam. Kirúgtam magam alól a széket. A kis kerek asztal majdnem felborult, lassan szánkózott a föld felé a félig elfogyasztott sütemény, a virágokkal díszített porcelán tányéron, kis híján az ölembe. Nem törődve semmivel vágtáztam szemlesütve az asztalok között, és vissza sem néztem. Az első percekben értetlenül nézett utánam: vajon mi baja ennek? - gondolhatta, majd rendezve a számlát, megpróbált utól érni - persze sikertelenül. Ilyen gyorsan még soha életemben nem futottam, hajtott a kétségbeesett csalódás. Sírástól maszatos, felduzzadt szemekkel értem haza, és senkivel nem álltam szóba. Teljesen bezárult megbántott lelkem. Hiába kérdezgetett a család, és a barátok, hogy mi történt? Annyira szégyelltem a dolgot, hogy senkinek sem tudtam róla beszélni. Egy ilyen tökfilkó! Vérig sértett! Még hogy én „melózni!?” Megtört a tündéri varázs. Soha többé nem akartam látni, soha, soha többé! Néhány bátortalan próbálkozás után feladta, és nem keresett se személyesen, se telefonon. Alig volt huszonegy éves, mikor megnősült, elvette gyermek-kori szerelmét, és boldogan várták együtt a babájukat, a kis utódot. Még akkor is éreztem valami irigység-félét.
Jó sokára tudtam csak meg, hogy milyen baklövést követtem el egy ismeretlen, rosszul értelmezett szó miatt. Akkor szégyenkeztem csak igazán, és mélységesen sajnáltam azt a régen elkövetett buta viselkedésem, hogy ilyen banális okból, teljesen értelmetlenül szakítottam fiatal korom egyik legjobb barátjával. Ó, magas ég, miért tetted ezt velem? Hát, ez már megtörtént, és az én hibámból. Visszaforgatni a sors kerekét nem lehetett, de ezek után -tanulva az esetből, a mérhetetlen szenvedés óráiból - sokkal figyelmesebb, érdeklődőbb, megbocsátóbb lettem. Azóta, ez a mondat a mottóm: Nem az a buta, aki nem tud, vagy ismer valamit, hanem aki szégyelli azt megkérdezni. Mindenki csak jól jár, aki ennek jegyében él, mert a tudás megvéd sok helytelen döntéstől, kellemetlen helyzettől.

Eger,2014 .június 21.



sorkoz



EMLÉKEIM
3. Az uborkás üveg


Nyár derekán megszült a külföldön élő lányom, így egyre több időt töltöttem náluk. Imádtam a csöpp, aranyos, szép gyermeket, szinte minden időmet vele töltöttem. Eszternek nevezték el, egykori anyai nagyanyja után. Ügyessége, kedvessége, bája határtalan volt. Gyorsan múlt az idő, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a mi kis babánk felcseperedett, gyönyörű leányka lett belőle. Én, mint gyakorló nagymama vittem mindenfelé magammal, s ő követett, mint az árnyék. Sokszor kéredzkedett a hátamra, mikor elfáradtak apró, fürge lábai, s én boldogan cipeltem ezt az édes terhet. Minden ismerősnek és ismeretlennek büszkén dicsekedtem vele. Minden téren nagyon jól megértettük egymást, úgy mond egy húron pendültünk. Én szerettem a zenét, ő szintén. Táncra is egyformán járt a lábunk. A mesét, és a verseket néma áhítattal hallgatta, és nem csak a gyerekeknek valót, Petőfi, Ady, József Attila is megérintette, mint virágot, az illat. Fogékony volt és rendkívül érdeklődő, szinte hihetetlen érzékenységgel fordult a világ felé, az én kis romantikus hajlamú tündérkém.
Egy napon - lehetett úgy két és fél éves - mikor napi sétánk során, a mindig érdekes eseményekkel teli, impozáns Főtér felé indultunk. Tüzes magyar zene ütötte meg a fülünket. Egy jó kedvű harmonikás szórakoztatta a bámészkodókat. Szinte forrott a levegő körülötte. A fülbe mászó dallam a flaszterhez ragasztotta a köréje gyűlt embereket, de nem teljesen, mert minden porcikájuk járt, követte a zene ütemét. A Monti csárdás pattogó ritmusa úszott a levegőben. Már messziről megigézett a zenész játékát figyelő, kíváncsi tömeg, végül mi is beálltunk közéjük. Esztike egy rövid ideig csak némán figyelt aztán, mint aki szárnyakat kapott, pörgött, forgott, és olyan káprázatos figurákkal tarkította, fűszerezte kiselőadását, amilyent még soha sem láttam tőle. Tele volt energiával, vidámsággal, még énekelt is finom, cérna vékony csengő hangocskáján. Sírni szerettem volna a meghatottságtól, ehelyett én is tapsoltam, táncra perdültem, dudorásztam a többiekkel. Ez tiszta őrület! Az emberek figyelme a semmiből felbukkant különleges gyermekre fordult, annyira tüneményes, édes jelenség volt. A zenész is élvezte a különös műsort. Az én Esztikém mozgása egyszer csak kezdett lassulni, csodálkozva figyelte, hogy az emberek nagy része a kopott ruhájú, borostás képű emberhez lép, és a mellette terpeszkedő, öblös uborkásüvegbe dob valamit.
- Pénz, kicsim. Frank - magyaráztam az értetlenkedő gyereknek, aki még soha nem látott ilyet. Nagy karimás, zsíros kalapot, vagy egyszerű papírdobozt már igen…de egy uborkásüveget, olyat, amibe mami otthon savanyúságot rak el? Hát olyat nem.
- Tudod, Esztikém a hallgatóság ezzel fejezi ki, mennyire tetszett nekik a muzsikálás, és ért szívükhöz a játszott dallam. Ez a bácsi ebből él, ez a minden napi munkája.
A gyermek szeme nagyra kerekedett, majd pár perc elteltével jelezve, hogy érti, amit mondok, felém fordulva nyújtotta csöpp kezeit.
- Mami! Én is akarok…mi is adjunk neki! Javította ki magát.
- Jó kisbabám, mondtam, és kopott, soványka bugyellárisomból előkotortam egy kerek, kétfrankost. Kicsit megilletődve állt ott, majd biztatásomra megindult a különös persely felé. Félve dobta bele, majd nagy gyorsan el is kapta a kezét, mintha az megégette volna. Koppant az érme, a lassan gyülekező többin, a zenész szeme pedig huncut mosolygósra fordult. Roppant tetszett neki a karakán kislány. Nagy átéléssel, el kezdte frissen játszani: a Csak egy kislány van a világon - című számot. Ezt is tapsvihar követte.
Mikor vége lett, azt hittem indulhatunk tovább, de unokám feszülten figyelt, és egy hirtelen mozdulattal kitépve magát kezemből, visszaszaladt a zenészhez, és nagy hévvel magához ölelve a törékeny üveget, igyekezett vissza hozzám. Először ledöbbentem, s a reakcióm egyértelműen a féltéséről szólt: Jaj csak el ne essen, meg ne vágja magát! Majd fuldokolva a kacagástól, kicsorduló könnyeimet törölgetve, szépen kézen fogva, erősen szorítva az ominózus tárgyat, visszavittük azt gazdájának. Ő, meg mélyen meghajolt, és kedvesen megköszönte. Esztikém el volt bűvölve, még a távolból is integetett a fura alaknak.
- Ejnye, kicsim! Ilyet nem szabad, nem a miénk! - dorgáltam szelíden, ahogy hazafelé baktattunk az úton.
Ha elveszed bárkitől, ami nem a tiéd, az csúnya dolog. Soha többé nem muzsikálna nekünk ilyen szépen, ez az ügyes bácsi sem, ha most elhoztuk volna, amit egész nap keresett. Értelmesen nézett kávébarna szemeivel, és pironkodva lehajtotta szöszke, göndör fürtös fejecskéjét. Pár perc elmúltával már feledve a kellemetlen ügyet, felszabadultan, kíváncsian kérdezgetett:
- Ugye, mami máskor is eljövünk ide, hogy meghallgassuk, ezt a pompás, magyar zenét? Mi is magyarok vagyunk - ezt anya mondta! - és nagy komolyan, még gyorsan hozzá tette: ezt sohasem szabad elfelejteni! Aztán kicsit elgondolkodott, és így folytatta:
- Tudod mami, az a sok kis pénz, olyan kétségbeesve könyörgött, kiabált ott, benn az üvegben, és azt dalolták: Tiéd vagyok, tiéd vagyok! Ne hagyj itt! Micsoda fantázia dúlt abban a kis fejecskében! Nem tudtam, hogyan reagáljak erre a felnőttes szövegre, csak szeretettel simogattam okos kis buksiját.
Hát ezt gondolta az én kis szentem, mikor magához ragadta a zsákmányt. Mai napig is megmosolyogtat, ha eszembe jut ez az aranyos eset. Ilyen, azóta sem történt velem. A tömeg tapsolt, nevetett, éljenzett. Mindenkit elbűvölt a szokatlan, kedves jelenet. Nekem is sokszor megjelenik ez a kép: ahogy a csöpp leány, kicsi lábait fürgén szedve, szorítva magához a nagy üveget, mint valami mesés kincset - szalad hozzám, és nyújtja felém furcsa szerzeményét. Nem megy ki a fejemből, ahogy lobog a haja, a kis fodros szoknyája, és az egész teste csupa lelkesedés, tűz, akár csak egy égi látomás.
Fáradtan, de boldog elégedettséggel érkeztünk haza. Ebéd után szinte azonnal el is nyomta az álom, annyira elcsigázta a sok élmény. Talán akkor is az uborkás üvegről álmodott, és a zenészről, akinek a sok kis apró érme jelentette a mindent, a megélhetést, az életet.
Esztike, később nem emlékezett semmire, hisz annyira aprócska lányka volt még a történtekkor, de én gyakran elmeséltem neki. Olyankor egymásra borulva, a nagy nevetéstől kicsorduló könnyeinket törölgetve, jóízűen kacagtunk a régi, különös, mégis olyan megható történeten.

Eger,2014-06-23.



sorkoz