Nagy Erzsébet bemutatkozó oldala

Anyakönyvezett nevem Nagy Szeder Erzsébet, de Nagy Erzsébet néven publikálok. 1946.09. 07-én születtem Kiskunhalason, ott végeztem el az iskoláimat is. 1979 nyarán elhatároztam, hogy elhagyom szülővárosomat. 1979 szeptember elsején tettem meg az első lépéseket és átléptem a Tiszát. 1988-ban érkeztem Szarvasra és letelepdtem, azóta itt élek, e csodálatos Körösparti kisvárosban. Kiskunhalason kezdtem el írogatni, de igazából itt Szarvason lendültem bele, és éreztem folyton-folyvást az írás kényszerét. Idős barátnőm Tót Pálné biztatására Kardoskúton pályáztam és elhoztam az első díjat, tehát felturbózta bennem az ambiciót, hogy írni kell. Kardoskútra azóta is minden évben pályázok, az amatőr írás minden díját elhoztam. Ma már rendszeresen publikálok és értékes díjakat tudhatok magaménak. Tagja vagyok a Batsány-Cserhát Művész Körnek Budapesten és a debreceni csoport Alföldi Tollforgatók Lapjának, hol rendszeresen publikálok. A Cserhát Művész Kör Cserhát djban részesített,majd nivó dajjal és az ART-dij arany fokozatával tüntetett ki. Tagja vagyok a Főnix Dalának Debrecenben, hol szintén rendeszeresen publikálok. Szép elismeréseket kaptam az Accordia Kiadótól is és rendszeres társszerzője vagyok évi két kötet Antológiának.


Ki vagyok?

-Ki vagyok?-Hm, két keréken gördülök utamon, s olykor elkalandozik gondolatom.Néha keresem magamat fenn az égbolton, ott ahová egyszer eljutok, de addig. Merre menjek?
-Ma vörös volt az égbolt, elbújtak a csillagok, e látványtól. Vérben izzik az esthajnal, s én úton vagyok.
-Teszem a dolgom!-mondom, ám az eget bámulom. Távolban feltűnik a város fénye, ablakok sora néz vissza rám. Fényárban úsznak az utcák, s én az eget bámulom a sötét felhőket amint tovaúsznak.
-Hogy ki vagyok? Egy porszem a sivatagban. Egy porszem a betűk között, hol elvesztem. Nem találom magamat hiába keresem. Torz tükörbe néha belesek, álmokat látok, melyek eltűntek a fellegekkel. Mennék utánuk, de nem lehet. Ehhez a kegyetlen földhöz ragadtam. Hogy, mit teszek ha feltör bennem a tudat. Vár rám a zöldre festett fahid, s a parton megbúvó sárga pad. Nézem a folyó szürke vízét. Büszkén úszkáló récéket, ezüst színű halak Vidám táncát.
Ébredek, ha felzúg a Katalin 2 sétahajó, és újból megkérdezem.
-Ki vagyok?
-Élőlény , e föld lakója, ember bűnökkel telve. Ádám és Éva utódja, kik beleharaptak a tiltott gyümölcsbe. Száműzve a paradicsomból most itt ülök a vörös téglák között rabságban. Dübörgő zenében villogó fényben, hol bűn bűnt követ.
-Ez vagyok én!
Kezemben toll bólogat, városunk egyetlen diszkója a ClubMarsall hangja biztogat, és írom-írom a sorokat.
-Keresem tovább önmagam, míg a felhők magukhoz nem hívnak, hogy onnan visszaszóljak.
Látod Barátom, ez vagyok!
Kúszó felhő, s e percben egy felvonásnak vége szakadt.

Nagy Erzsébet
Szarvas


sorkoz



Éheznek a szívek


Boldogság, éheznek a szívek,
s a vágytól lobogva égnek.
Oly sokan keresik a szépet,
költők is megírták már régen.

A boldogság múló szenvedély,
elfut, mint a hajnal, s az éj.
Sivár nap foglalja el helyét,
évek futnak, boldog az emlék.

Emlékek perceiben élek,
tudom, hogy másokat követek.
Ki tagadja, lelke mélyén,
lakik a boldogság keresés.

Akkor én miért tagadjam le,
könyvben leírva él szerelem.
Futó álom a valóságban,
gyors lobbanás, mint gyertya lángja.

Közöny és megszokás varázsa,
nem éltet szerelem csodája.
Békés az életem magányban,
nyugalom ölel át karjával.



sorkoz



Démonok tánca


Démonoknak vad tánca, pergő ritmusok,
átjárják gyenge testem zengő dallamok.
Alvó zsigereim feltámadnak olykor,
s az éjben járják a szerelmi harcot.

Bíborszínű hajnalban átölel karom,
téged, ki velem élsz hűséggel magányom.
Démonok lenge fátyla úszik az éjben,
fenn a fekete felhőn villogó fénnyel.

Magány Angyala hívlak, hogy légy a társam,
mert lelkemben fáj a démonok vad tánca.
Pedig járom az álom lidérces útján,
a végtelenség kimondatlan határán.

Ha ébredek testem égeti forró láz,
hajnali szél kopogtat be szobám ablakán.
S én hallgatom démonok pergő dalát,
mert az ébredés percét rágja a magány.



sorkoz



Őszintének lenni


Őszintének lenni?-kesrü viszály,
önmagam vádolni sértés után!
Lám a természet, mily kutya világ,
önvádat kér, nem kell a hazugság!
Örökös gondolatbéli körtánc,
hisz bennem is élnek a rút hibák!
Gyeplőt fogok, de követem tovább,
szerte köpködve véres tajtékját.
Egy háború dúl kietlen pusztán,
agyban és szívben hallom a szavát.
Szüntelen keresem, e zaj okát,
miért szeretlek forrón és bután!



sorkoz



Aludj Dávid


Hunyd be fekete szemed,
aludj Dávid, édes gyermek!
Palota vár puha éjben,
száguldj, tiéd az Éden!

Tarka mezőn, tarka virág,
lepke szárnyán repülsz tovább.
Habos felhőn angyal tánca
ringat, oly édes álomba.

Aludj csillagok gyermeke,
puha éj téged védelmez.
Táltos paripán érkezel,
palotádba, te a Herceg!

Arany korona fejeden,
arany szív pihen kebledben.
Aludj, aludj édes gyermek,
csillaga vagy az Istennek!

Száguldj, repüljön paripád,
apró lábad felhőn fut át.
Aludj, aludj az álom vár,
s benne hatalmas világ.

Mint a gyík, oly fürge lábad,
erdőn, mezőn át vágtat.
Fodros felhő utad állja,
túl botlasz a napsugárba.

E földnek kegyetlen átka,
erőtlen két apró lábad.
Aludj, édes gyermek álmodj,
egy teljes és jobb világot!



sorkoz



Éji muzsika


Éji muzsika csillagok hangja,
aludj el, aludj kicsi Dávidka
Néked szól az ég összes harangja,
giling-galang aludj el Dávidka!

Angyalok tánca vár, éj betakar,
lágyan simul rád habkönnyü paplan.
Ezüst felhőn álmod száll magasra,
hét fejű sárkánnyal állsz ott hadba.

Óriás vagy, erős és hatalmas,
legyőzöd a gonoszt, mert te jó vagy!
Virágok ölén csendes patakban,
megpihensz, mint igazság harcosa!

Aludj, aludj el kicsi Dávidka,
álmodj az égi csillagok alatt.
Isten által, oly áldott gyermek vagy,
aludj, Ő az, ki őrzi álmodat!



sorkoz



Utolsó stáció


Csendben hullámzó égi tenger,
hol gondolatokat keresek.
Betűk árnyékában könnyezem,
erőtlenségbe veszett hittel.

Stációk az évek tükrében,
torz szerelem, mely bűnnel fedett.
Lázadó szív, s az értelem,
harcában is büszkén élni kell!

Élni kell, érezni a szépet,
szemedbe rejtve hamis képpel!

Élni kell!-szól az égi tenger,
hullám felcsap, győz a szerelem!
Éj morajlik, táncolj szenvedély,
hozd vidd a stációk részletét!

Érezd szívemben a szilánkot,
a sebet, mit tettél hatalom!

Fénylő takaró, lágy hazug szó,
szerelem, a végső stáció!
Tiszta hit, rút prédikáció,
szádból hullt, naponta gyalázott!

Stáció, mely hitembe gázolt.
E szerelem bűn!-mondtad százszor.
Sötét sivár éjben harang szól,
üzőtt vad, ki álnokul dalol.

E szerelem bűn!-mondtad százszor,
s Te adtál arany koporsót!



sorkoz



Valentinnap ékessége


Boldogságom ott ragyogsz kéken,
Valentin napnak ékessége.
Télnek végét hozod szívembe,
tavaszt ígérsz örök szerelmet.

Évek futnak a szerelem ég,
jég alatt lángol tavasz felé.
S a rügy fakad bimbó ébred,
rózsa nyílik az ő szemében.

Boldogságom ott ragyogsz kéken,
tündöklő égbolt közepében.
Rám nevetsz, s kacsint a vén hold,
örökre enyém egy lázas csók.

Rám kacsint újból a vén hold,
titkot tud, s büszkén hunyorog.
Éj lángol, s nézi álmodón,
földi ember egy csóktól boldog.

Valentin te vagy ékessége,
e szerelemnek büszkesége.
Mond, hogy bolond vagyok-elhiszem,
mert nem szeret így senki téged!



sorkoz



Kicsiny házikóban


Kicsiny házikóban kialszik a fény,
jó éjt:-oly édes álmot kívánok én.
Vörös már az ég alja est közeleg,
s gondolatban immár veled leszek.

Tündér álmot hintek szép kék szemedre,
s kék karommal féltőn átölellek.
Angyalok őrzik az igaz szerelmet,
amelyben az idő az, mely végtelen.
Elmúlik a nap, az év, s a hónap,
ám a szerelem lelkedben ott marad.

Minden este felnézek sötét égre,
hol vagy most Kedves:-súgom a felhőnek.
Amely eltakar, hogy ne lássam szemed,
ott szunnyad benne az egész életem.
Aludj Kedves:-szólok-szép álmod legyen.

Aludj Kedves, hogy légy friss holnap reggel,
arany napsugár melegíti lelked.
Szeretlek, a kín édes gyönyörével,
jó éjt, álmodban angyalok őriznek.



sorkoz



Ha leszáll az éj


Ha leszáll a csendes éj,
szobám ablakán holdfény.
Némán fekszem az ágyon,
hozzád száll gondolatom.

Velem él szemed sugara,
nevet rám ajkad mosolya.
Akkor felém nyújtod karod,
szél fújja el, e bús álmot.

Csillagfényében vannak,
még őrült pillanatok.
Rád gondolok, akarlak,
élet és halál te vagy.

A hold fényében még vannak,
lázadások, égő vágyak.
Mikor a szívem téged vár,
fájón ölel át a magány.

E csendes éjszakákon,
ha feltör a bús magány.
S reszketve szól szavam,
fázom, szeretlek nagyon.



sorkoz



Szeretsz-e engem?


Hajnal, vörös az ég alja,
ablakomban felkelő nap.
Ébren kutatok álmokat,
égiektől várok választ.

Kérdezem a vörös hajnalt,
szeretsz-e engem titokban?
Büszkeséged fátyla alatt,
gondolsz-e rám, ha kél a nap.

Szeretsz engem alkonyban,
ha könny hull, a felhők sírnak?
Hallod szívem zokogását,
az égboltnak vad moraját?

Szeretsz csillagos éjszakán?
Holdfényben ölelésem vár,
álomban te is gondolsz rám.
Lehunyt szemem előtt itt állsz.

Veled vagyok, e hajnalon,
testem égeti kék álom.
kinyújtom karom, mosolyogsz,
s várom a találkozót.

Ölel karom. szívem boldog,
de ébredek, könnyben úszok.
Fáradtan nézem ablakom,
búcsúzik már a hajnalom.



sorkoz



Távol vagy


Távol vagy, érzem leheleted,
ködfátyol hull, s látom szemed.
Távol vagy, éget tekinteted,
kék tengerben a felhők felett.

Távol vagy, ha kinyújtom kezem,
a bőröd bársonyától félek.
Távol vagy, ha behunyom szemem,
ajkad ízétől reszket szívem.

Az idő, mint kígyó tekereg,
hosszú útján, olykor eltéved.
Évek és napok ölelkeznek,
a gyász órái megrekednek.

Idő, amelyben kígyó méreg
tombol, romlott ölelés perce.
Kitárt karom fájdalmat ölel,
hazug szavad a fülembe cseng.

Könny csorog szememből szüntelen,
szürkére festve hideg lelkem.
Zúgó viharban a félelem
ül, felhőbe bújt az értelem.



sorkoz



A zene szól


Ott fenn csillagtalan az égbolt,
tömeg hömpölyög, a zene szól.
Villám fut, átszeli a partot,
éji tengeren zúgó fodron.
Mennydörög a dob, sír a gitár,
húrjából édes könnyek hullnak.
Felhők alatt forog a világ.
Emelem karom,-add meg Uram!
Add meg, mit fájó szívem kíván,
add meg!-legyen akár a halál.
Szép legyen, mint az őszi lombhullás!



sorkoz



Átkozom a percet


Furcsán néznek rám az emberek,
mert szegénység lett a névjelem!
Átkozom azt a bolond percet,
hol adóssággal szövetkeztem!

Átkozom a napot az évet,
amikor meg kellett születnem!
Nem kérdezték mihez van kedvem,
hát rám sózták a szegénységet!

Hogy fáj-e vagy éppen nevetem?
Ki tudja, hogy mi lakik bennem.
Gazdag emberek, oly fösvények,
a sorsukat én nem irigylem.

Furcsán néznek rám az emberek,
én gazdag vagyok, ők szegények!
Ott benn betűk sorjáznak szépen,
szeretnek, s átkozom szívem!

Átkozom a percet, rút szívem,
betűk rendjét az Á.B.C-ben.
Gazdag vagyok, de oly szegényes,
mert szeretlek, te fösvény némber!



sorkoz



Álmokban élek


Ma csodás álmokban élek,
a valóságot átlépem.
Szürke földön csillag képek,
mind-mind nekem mesélnek.

Ott fenn szekér rúdja ékes,
Fiastyúk családja népes.
Bárány felhők futnak versenyt,
valahol tán célba érnek.

Ma csodás álmokban élek,
a szerelemről regélek.
Néha rút lidércek jönnek,
s egy új út áll előttem.

Céltalan, soha nincs vége.
Talán, sötétségből fényre,
vagy fény után gyász fedi be?
Ma még álmokban élek!



sorkoz



Mennyei pokol


Mennyei pokolban őrdögtánc,
homok dűnék az ősi pusztán.
Körös Partján űz kaján vigyor,
s én itt élem át az alkonyt.

Ó, te mennyei pokol!-szól szám,
előttem néma vörös téglák.
Ördögtánc ott hátul kavarog,
köd és füst elnyeli az álmot.

Édes alkony, bíborszínű láng,
lám elkéstél, sok jót nem adtál!
Árva lettem, s ott benn komor,
a felszínen, nevető szobor.



sorkoz



Andalogva járok


Nyugodt a Körös ölelő karja,
mert védi Szarvast, békét sugallva.
Zöld lombok alatt alszik a város,
andalogva éji utam járom.
Fényes kirakatok előtt megállok,
ősi palotát ringat az álom.
Zene szól, s némít a hangzavar,
a folyóban csillagok táncolnak.
Csendes éjben, olyan szép vagy Szarvas,
tarka fény az, mely álomba ringat.
Angyalok szállnak az öreg hídra,
kezükben csillogó koronával.
Csodállak Szarvas, kimondom halkan,
majd hűséget esküszik az ajkam.
Daccal az ármányt szövő világgal,
szembe nézek a rang hatalmával!
Dacolok, pedig vesztes lett utam.
Nevetek, Körös habja befogad.
Letört tilalom fa csonka ágán,
millió tüske a szívem rágja.
A ligeti sétányon ballagok,
apró állatkák futnak utamon.
Hajnal van, a csendnek halkan szólok.



sorkoz



Reád várok


Napsugaras mezőn álmodozva járok,
reád várok, s az időt egyre hajtom.
Rohanj idő fuss, ma sürgetem a napot,
s az eltűnt órákat már nem számolom.

Évek, napok, órák, s a percek múltját,
sétám közben átélem újra meg újra.
Színtelen évek és sivár hétköznapok,
üres percek, sírva várták a holnapot.

Az eltűnt órákat ma már nem számolom,
várok reád, az időt egyre csak hajtom.
Rövid az életem rám borult az alkony,
mégis sürgetem titokzatos holnapom.

Rövidül életem, csodát nem várhatok,
de hiszem eljössz, és szebb lesz a holnapom.
Hiszek benned, hogy a két kezem megfogod,
megsimíthatom akkor drága arcod.

Már csak ennyit kérek, hisz többre nem vágyom,
feledem a beteljesületlen álmot.
Feledem azt, mikor elhagytál, fájdalmat
mi szívemet törte, égetett szilánkja.

Még mindig várlak, pedig ma is fáj a seb,
mit a szilánkok hasítottak testemen.
Az idő sem gyógyítja a vérző lelket,
csak átgázol rajta hagyva fájó heget.

Napsugaras mezőn álmodozva járok,
köröttem virítanak tarka virágok.
Öreg fáknak lombja alatt meg megállok,
reád várok, az idővel én is futok.

Hova-merre, s nézem a lepke táncot,
amint járnak előttem tavaszi tangót.
A mező üde zöld az ajkamon mosoly,
s, mint hű szolga egyre csak reád várok.



sorkoz



Fűtenger felett


Fekszem a puha fűtenger felett,
zöld falombok suttognak fülembe.
Csend ölel át mélán, oly nesztelen,
az égen bárányfelhő szigetek.

Oly jó hallani a csendnek szavát,
úgy ringat el, mint dal a lant húrján.
Lehunyom szemem testemen járják,
a polka ritmusos, délceg táncát.

Elnyúlik testem a puha fűben,
zsibbad, mintha szerelem ölelne.
Napsugár adja csókját keblemre,
boldog vagyok, e földet szeretem.

E földet, mely a hazám szigete,
létem, halálom együtt él vele.
Gazdag ajándéka ez, Istennek,
nem hontalan az én árva szívem.

Fekszem a puha fűtenger felett,
csillagok zenéje cseng fülembe.
Táncot járnak hófehér szigetek,
bárányfelhők felétek üzenek.

Áldott, e föld, s én szeretem őt,
vele leszek párban a pihenőn.
mely örök lesz, hol a csend átölel,
nesztelenül, fény felé tekintve.



sorkoz



Hajnali szél


A hajnal csendesen ébred,
mikor esküt teszek érted.
Teérted szép kék szemedért,
ajkad rózsás mosolyáért.

Szívem szavát viszi feléd,
hajnalt igéző csendes szél.
Futva súgja, szeretlek én,
halld meg a szerelem ölén.

Halld meg, vedd át édes ízét,
csók lángját, mely örökké ég.
Lobog hol ajkunk összeér,
némán ölel hajnali szél.

Esküt teszek ma Kedvesem,
halálig érted él szívem.
Mond ki, hogy te is így érzel,
hogy csillag felettünk ébred.

A hajnal csendesen felkel,
s karod, oly lágyan ölel.
Fellegekben kószál lelkem,
hol szellő vagyok, e percben.

Repülök, karom kitárom,
szerelem, mely édes álom.
Hajnali szél a barátom,
e titkom néked átadom.

Nagy Erzsébet
Szarvas



sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz



Fűtenger felett




sorkoz