nagydora



Nagy Dóra bemutatkozó oldala

A nevem Nagy Dóra,15éves vagyok.( 1995.Aug.13)
Hobbim:Regényírás, olvasás, nyaralás, kirándulás, rajzolás, ruhakészítés, sport, barátok, zenehallgatás,főzés stb…
Nagyon szeretek gyönyörű tájakra utazni s egy kiadós napozás, fürdőzés után egy pálmafa árnyában írni vagy olvasni és élvezni, ahogyan a gyönge szellő lengdez.:)
Divattervező szeretnék lenni,mellette iró,s Párizsban vagy Amerikában élni.



Kalkimanci vizesbögre mítosza


Tőrtént egyszer,hogy mikor Kalkimanci vizesbögre,a bögrék és az ellenálhatatlan kávék istene a forró radiánvölgyben sétálgatott,egyszer csak kinzó szomjúság tőrt rá.Tudni kell,hogy a radián az egy halálos forróságú sivatag,mely a radiátor hegy oldalában fekszik,egészen a molekula tenger partjáig,s aki egyszer nekivág e területnek, az élve nem jut át rajta.Vagy felemészti a puszta forróság,vagy elkapják s felfalják a gyilkos legyek,akik a Kemotox, a bűz és a köd isten rabszolgái.De mivel isten volt, irtózatos erővel rendelkezett,nem adta magát egykönnyen a pusztulásnak.Teleszívta magát homokkal, s annak szemcséit felröpítette az égbe,majd messzire fújta.A szemcsék elszálltak hazája földjére , a mosóvölgy rejtélyes szigetére,ahol szülőanyját Kalkiné Pumba körömcsipeszt, a higénia istennőét hívta segítségül.Anyja mikor megkapta a jelzést, egy adag kávéáradatot küldött a segítségére.Kalkimanci ezek után feltőltödött friss kávéval,s így keletkeztek a Douwe Egberts Expresso kávé istennői.
Mikor ezt Lyukasgomb,a a húga megtudta, nagyon dühös lett,ugyanis utálta a báttyát, s most fergeteges méreg fogta el, hogy ebből a helyzetből is tökéletes nyugalommal kilábalt.Lyukasgombról tudni kell, hogy ő nem tartozott az istenek közé csak félig, ugyanis apja egyszerű halandó volt,csak anyja, ugye Kalkiné pumpa körömcsipesz volt istennő, s a félisteneknek csak akkor lesz hatalmuk,ha megszerzik a kukoricahegy aranytubusát.
A nagy felindulásban eldöntötte,hogy ő bizony megszerzi az aranytubust , s igenis bebizonyítja,hogy mindenkinél, még Kalkimancinál is hatalmasabb, s igenis letudja győzni.
A pampalínikkal az élen nekivágott a nagy útnak.Ezernyi radiátor hegyen, molekula tengeren sőt még a nagy radián sivatagon is átkelt, még nem elérkezett a rettegett kukoricahegy tetejére,ahol a hatalmas Szivacskorong, a frissesség s a tisztaság istene fürdött egy nagy szappantartóban, közben hátát vakargatta az aranytubussal.
Lyukasgomb nekifutott és kikapta kezéből az aranytubust s gyorsan kiitta tartalmát.Erre Szivacskorong elpárolgott, a helyén már csak pár kipukkanó buborék maradt.
Lyukaskorong megfullasztotta a pampalínikat és egymaga visszaúszott a mosóhelyhez,ahol épp Kalkimanci vizesbögre kávétfőzött.
A dühtől sugárzó arcal elkzedte széttőrdelni, s már majdnem teljesen darabokra tőrte, mikor
Anyjuk, Kalkiné Pumpa körömcsipesz épp hazafelé jött a bevásárlásból , s meglátva ,hogy mit tesz lánya a fiával égtelen haragra gerjedt, s lányát a mélységes lefolyóba hajította.A lefolyó a tisztázatlan s koszos mélység,ahol az ezerszemű Bakteraidák éltek.
Kalkiné pumpa körömcsipesz segítségül hívva Technokol Rapidot,a ragasztó istenét, összeragasztották Kalkimanci Vizesbögrét, aki végül újjászületett, s még hatalmasabb és erősebb kávékat csinált mint valaha, igazi feketekávé karavánt alakított ki abból a vidékből.
Nem is olyan sokára,párezer év múlva feleségül vette a gyönyörű teáskanalat, aki a teák és a mámor istennője volt, majd megszületett első gyermekük Kockacukor, aki a gyönyör és az élvezet istene lett.Így éltek boldogan az Istenek, s máig is élnek, valahol messze a mosóhegy tetején…



sorkoz



Lear…


1.RÉSZ

Lihegve szakadt ki testéből,
Nem tudván merre menjen.
Tajtékozva, bömbölve dörömbölt,
Visszavágyva pillantott rá újra
Az elernyedt testre, mely mozdulatlan
feküdt a parton.
Bőre rideg volt, mint az érintetlen
Márvány, s sima mint a jeges szíve,
Mely egykor forrón dübörgött émelyítő
vérében.
Szeme kietlen videékein az utolsó
halovány fénycsóva is fájóan kialvóba
volt, mint a meleg tűz a jégsivatagon.
S hűvösen keringett benne, mint a
szélvihar az égi rónán.
A fekete gyötrelem, mi körülvette
őt, taszítva lökte el onnét.
Búsan, fájdalommal telve tova suhant,
A reményt kutatva.
Fentről, a csillagok nézték e szívszaggató
Jelenetet, melyen segíteni nem tudtak.
Fényük, ahogy jött a hajnal úgy enyhült,
Elsötétítve az utat Lear előtt.
Vérző sebével rótta a vidéket s közben
könyörögve fordult fel az éghez, mely
Tagadva lökte el magától.
Ígyhát, segítség nélkül, elveszve kódorgott
a világban, messze a civilizáció tágas
forgalmától.
Szomja mardosta torkát,
Mely nem nyugodott, folyton gyötörte
E gyönge lélek testét. Gondolatai
fáklyaként világították meg elsötétült
fejét,amely kavargott, mint süllyedő hajó
a viharos vízen.
S mikor jött fel a nap ,mi az éggel
egybefolyt, vörös csíkokat húzva, szeme
felfigyelt egy aprócska házra, ami épp a
világ peremén egyensúlyozott.
Kopogtatott, s fülelt, mire kis nesz
válaszolt…majd az ajtó dörrenve kitárult.
Bentről egy kis teremtmény jött elő, arca
fénylett a bájtól, ömbölyű szemei
csodálkozva tekintettek rája.
De fagyos arca összezavarta őt, mert
mosolya keserű volt, mint a mérgezett
szív, melyből ő maga kivált egykor.
Egy percre elfeledte tulajdonképpen mért
is jött ide, majd mikor újra
koncentrált, fejébe ötlött az igyekezet
szele. Suhanó, néma hangjával a szépségre
-Bocsáss meg, hogy megzavartalak, csak
szomjam csillapíthatatlan követelését nem
birom sokáig… ha volnál szíves s kioltanád…
A teremtmény rezzenéstelen arcal odébb lépett
feltéve, hogy Lear menjen
beljebb.A kis szentély,melybe befáradt,
vakító fényességgel árasztotta el. A
szépség egy pohár víz kiséretében jelent
meg újra,szoborként lenézve Learra.
Miután a torkát égető fájdalom
megszünt, kezdett újra fellélegezni, s mivel
megköszönni nem tudta, zavartan beszélni
kezdett. Beszélt arról, min nemrég
átesett, s reményeiről, vágyairól, álmairól…
A szépség szó nélkül hallgatta, hát úgy
érezte, valaki meghallgatja, valaki
megérti… hálája parányi fekete szemében
nőtt és szájából úgy ömlöttek a
szavak, mint egy égből jövő sűrű vízesés.
-S szálló álcám vágyik már egy
testre, egy helyre, mely otthont ad
nékem, örök otthont. Sírhatok
ha sír, nevethetek ha ő nevet, meghallhatok
ha elvész. De kinek teste üres, miben
helyet lelhetek… ez oly csekély
vágy, remény, mi nem jön egyhamar…
Fejezte be szomorúan, mit szavalt már
egy ideje. Félénken rápillantott a
teremtményre, mely tükörsima arcal
tekintett a távolba… valahova.
Töretlen viselkedése riasztó volt, de
viszont mérgező mosolya eltünt.
-Elnézést!-Lear makacsan, de finoman
megrázta a vállát, mire a szépség mérges
pillantással jött vissza a valóságba.
-Bocsánat, hogy megzavartam az
elmélkedésedet, de azt hiszem már nem
tudok mit mesélni!-pirult
zavarában, arrébb is lépett kissé.
-Hát akkor? Mit vagy útba? Elállod a kép
árnyékát!-nyögte dacosan.
Milyen kép?-tűnődött Lear,körbe nézett
a fényes helyiségbe, melyet a bolygók
fénye átvilágított. s most vette csak
észre, hogy a szépség előtt egy óriási
tükör áll, melyben mindvégig magát
nézte. Most megértette, hogy miért volt
olyan jó hallgató mindvégig, s hirtelen
elöntötte a szégyen, melyen keresztül a
keserű valóság ordibált. Hogy mindvégig, a
szépség magát csodálta, s nem azt, amit
Lear mesélt neki… Oh csodálni? Azt
egyáltalán nem kérte. Hisz csodálni csak
önmagunkat vagyunk képesek igazán… ő
csupán örült volna, ha
meghallgatják, figyelembe veszik azt, amit
mond. Hirtelen felpattant ültéből, mint égő
parázsról, s a tükröt elállva a teremtmény
elé állt.
-Azt hittem, hogy brátokra tehetek
szert, s segítettél volna nekem a
jelenléteddel, hogy ne adjam fel, hogy
megtaláljam a helyem…de bizonyára
tévedtem. Én kiöntöttem neked az életem
vödrét, s te csupán magadra figyeltél
ekkor is? Tudod ki kívül szép, belül nem
feltétlen az. Belül, legbelül, a szívednél
lehetsz bármilyen. S az mutatja meg a
valós énedet, hogy ki is vagy te
valójában… Minek egy ilyen gyönyörű
ember a földre, ha belül a lelke üres, mint
a test, amiből távoztam? De hogyan is
tudnád ezt, ha csak a kívül szép, de belül
rothadó önmagadat csodálod, s
elhalasztasz egy társat? Parányi
mennyiségű az igaz barát a földön, de mit
számít az neked, ha magadban leled
örömöd? Ha nincs kivel megosztani?
A teremtmény szeme megrándult, de arca
mozdulatlan maradt. Lear indulataival
küszködve kirohant arról a helyről, melybe
vissza többet nem akart
menni. Meggyalázva, magányosan érezte
magát,nem tudta hova suhanjon
tovább. Felnézett az égre, de segítséget
tudta,nem ott kell keresnie. A csillaga
fent ragyogott pompázó fényében,kitűnve a
többi közül. Ekkor hiányzott neki
valami, de igazán nem tudta, hogy mi
az. Búsan, lekuporodott a silány
földre, majd egyhamar elnyomta a
fáradt ,mélyből jövő álom.

2.RÉSZ

A virradó hajnal felnyargalt az égre, így
köszöntve egy új napot. A szikes vidék a
világ peremén kihalt volt, csak egy fa
búslakodott magányosan, csupasz ágait az
ég felé emelve. A repedezett talaj
könyörtelenül ontotta magából a
szárazságot, de az idő hűvös volt, mit csak
a kavargó köd tetézett. Lear pillái, ahogy
a felhők mögül előbukkant a nap, lassan
felnyíltak. Füle zúgott az örvénylő
csendtől, teste nehezen pihent a
földön. Felnézett az égre, s csalódottan
tapasztalta, hogy a csillaga eltűnt, nem
fénylik már előtte. Ahogy az ébredés
fejébe rázta a tegnapot, vágya gyorsult
az újabb tudatlanság után. Csak
könyörgött,bár ki tudná lökni fejéből a
gonosz emlékeit. A szépséges teremtmény
libegett lelki szemei előtt, mely üres volt
s barátságtalan, egy haszontalan
selejt. Úgy érezte nincs jó ember a
földön, kivel ő szóba állna, reménye
kezdett bele veszni a messzeségbe.
Ahogy rótta a vidéket, összetalálkozott
nem több mint egy árussal, ki standjánál
görnyedt. Száját konokul
összeszorítva, dacosan ült ,maga elé
nézve. Lear bátorkodva lépdelt feléje.
-Jónapot!-köszönt rá erélyesen. Válasz
azonban nem érkezett. Egy darabig még
ácsorgott, majd lekuporodott melléje. A
csönd zenélt kettőjük közt, mely csak egy
idő után bomlott meg.
-Végtelenül fukar lelkem pórul járt.
-sóhajtott, kisebb szélvihart kavarva ezzel az
árus.
-Hogy hívnak te fukar ember?
-Edmund,de kérlek ne hívj így engem,elég
nekem,hogy a sors büntet,hát nem látod?
-Mit tettél?
-Irigy voltam,vagyok,s leszek.-sóhajtott
újra.-Sose légy az! Nincs rosszabb
annál, mikor valaki kapzsi, fukar, hisz mire
való az élet, ha nem arra, hogy
odaadóan, gátlások, elérhetetlen vágyálmok
nélkül, boldogan éljünk? Mi célt szolgál
az,ha olyanért irigylünk, amink nem
lehet, vagy ha lenne, úgy is félredobnánk
előbb vagy útóbb? Mert az igazi érték
úgysem kézzel fogható. Ami pedig igen, az
meg nem igazi érték, csak holmi mulandó
selejt, mely energiát pazarol. Hisz az
értékek a személyekben, a szív mélyén
bújnak meg…
-Értem. De akkor mért irigy mégis annyi
ember, ha nem ér semmit?
-Mert az emberek buták, s nem látják a
fényt az alagút végén, mely lassacskán
teljesen kialszik.
-És akkor most mi lesz véled barátom?
Semmi. Már mondtam, irigy
voltam, vagyok, s leszek még szememben a
fény pislákol. Irigy vagyok a napra, mert
fénye égető mint a tűz, s hatalmas,
erős. Irigy vagyok a fákra, miért hullatni
tudják szirmaikat, majd újat
növeszteni, rügyezni, kitőrni a kopár
ágakból. Irigy vagyok a szélre, amiért
bárhol lehet, bármikor, s jelenléte
nesztelen. Irigy vagyok a
gazdagokra, miért sok a pénzük, melyet
költhetnek szerte szét bármire a
világban. S nem utoljára irigy vagyok a
szegényekre, azokra, kik pénz nélkül is
fényűző boldogságban tudnak élni. De most
rajtad a sor, mi bántja e kicsi lélek annak
törékeny érzéseit, mely nem hagyja
nyugodni?
-Elvesztettem a helyem a világban,s egy
új után kutatok,de mint látod
sikertelenül.Mely testben egykor
megpihentem én,már nincs többé,csak az
égen ragyok fent,távol innen,hol én
kóborgok fáradtalan.
-Irigyellek.
-Mért?-Lear tűnődve Edgarra nézett, ki
továbbra is mereveb bámulta a
repedéseket a földben.
-Mert van egy csillagod.
-De mit ér a csillag ,ha nem lehet többé
velem?
-Veled van, ott fenn, s itt lenn… a szíved
mélyén. Ez felbecsülhetetlen
dolog. Megannyi ezer pénz, szélvihar, rügy
a fán nem ér annyit, mint egy fényes
csillag fent az égen ,ki vigyáz rád.
-A föld tele van rossz emberekkel…
-jajolta Lear.
-Lehet. De az is lehet, hogy nem. Ki tudja…
-Ki tudja…-ismételgette Edgarszavait.
-Lehet tudok néked segíteni. Ismerek én
egy embert,ki megoldást lelhet számodra
-Mond hol van ,bárhol legyen, én fellelem.
-Messze van az, a föld másik szélén. Az út
hosszú,s nem is biztos, hogy
rábukkansz, mit keresel.
-De azért én nekilátok! - Támolygott fel
ültéből Lear, útnak indulva.
-Hát akkor keletig meg se állj! Az ég
áldjon!
-Viszlát! S köszönöm!

3.RÉSZ

Lüktető fáradtság honolt át rajta, mely
döfésként súlytott le rá, minden egyes
lépésnél. Ereje csökkent, s ahogy teltek a
napok a szikés sivatagban, úgy vesztette
el reményteljes gondolatait. Csak hullottak
le melléje, otthagyva azt a pusztulásnak.
A végtelen táj, a végtelen idő, a végtelen
képzelgések szele járt át rajta, minden
egyes kis porcikáját megmozgatva. Ahogy
teltek a sivár napok, egyre közeledett egy
hely ahol még nem volt, ugyanakkor
távolodott onnan, ahol már járt. Földön
kúszva haladt, suhanni nem volt ereje, mi
táplálná őt. Már nem tudta, hogy még a
földet nehezíti, vagy valami más bolygón
szenved valahol.

A lelkek bármikor bárhova tudnak menni,
Bár ő még az volt, erejében már rég nem
hitt.Bánta tettét, melyet helyrehozni nem
lehet. Csak ő s gondolatai baktattak a
semmiségben, melyről biztosra vette, hogy
végtelen. Feje mélybe borult, szemei
könnyeztek, a föld aljas játékát űzi véle?
A nap sem parázslott, a szél is megállt,
a talaj eltünt lába alól.
Nem tudta már mit keres, s hova
menjen.Rossz emberi
érzelmek…bánat, harag, fájdalom, irigység
hiúság!Hisz semmi értelme. Kitörő vágyat
érzett a régi énje iránt, mely egykori
létezését csak egy kis homályos emlék
fűtötte. Hát hová lett a remény?
Tán meghalt? Pedig… Ahogy szól a
mondás,a remény hal emg utoljára ,
S csak aztán mi.
-Aljas játékod űzöd vélem, hát szégyeld
mocskos arcod, mit letörülni már nem
lehet,légy átkozott! - bömbölte az ég
felé.Eszébe jutott a szépség, ki legalább
oly romlott volt mint a föld, melyen
lépkedett. Ily emberek közöttmért
maradjon? Fájt neki, hogy elvettek tőle
mindent, főleg, kit a legjobban szeretett.
Nem tudta, hogy kerülhet fel oda, mellé, ki
szemében a legfényesebben ragyog.
Lenti szívek lelkei keserű vért öntenek
belé, tocsogó lábak lemossák onnan az
ízét, elhomályosítva az utat előtte, unott
életmit ér így nélküle?
Az ijedség áthatolt rajta, lyukat fúrva
belé, hát mégiscsak beleesett abba a
szakadékba, melyet egész életében
került? Az irigység játéka csalta meg őt, s
most ő irigy másra? Milyen élet ez
mostmár? Mert másnak nem szenvedés az
idő bilincse,neki meg egy börtön.
Behunyta szemét, vágyott egy kis
tudatlanság után. Gondolatai lassan
belépve az álom kapuján szerte szét
kalandoztak. Egyik beleragadt a sötétség
hálójába, s hiába ficánkolt, menekülni nem
igazán tudott. Rabulejtette egy fájó
képkocka, egy hűvös emlék, mikor még a
testben van. A hely ismerős
volt. Sötét, örvényló víz, jeges lehellet ,a
nádas halk suhogása, a halál csöndes szele…
Egy arc, melynek szája minden egyes
szó, amit kiejtett, Learba éles döfésként
surlódott.
-Fényes csillagok, mért engedtétek fel
közétek e rothadásul eredő testet?
Szíve aljas féreg, egy elpusztíthatatlan
gyom,melyet kiírtani nem lehet! - folytak
belőle e szavak, egyöntetűen.
Hírtelen nehéz emlékek tőrtek elő
belülről. Szíve fájóan
nyöszőrgött, vergődött, mely emlékektől
szabadulni nem tudott. A halált hívta
megmentőként, mi csak nem
mért nem jön ha kell?
Az alak a test mellé helyezett egy kis
üvegcsét, majd eltünt, vele együtt az álom is.
Lear mikor magához tért, nem akart hinni
a szemének. Ott feküdt a tónál, mellette
egy kis üveggel, amit álmában
látott.Megrázta szeme
előtt, szemügyrevéve a folyadékot mi
benne volt. Most minden olyan élethű
volt, mint a valóság. S ekkor eltünődött…
Minek a földre egy üres lélek, ha nincs
hozzá egy forró test, mely felmelegítse
ha a fájdalom fagya csontig hatol bennne?
Kinyitotta az üveget és kiitta
mind. Felnézett az égre, mire már
felbukott a hold halvány, gyönge fénye.
-Mérgezett szív, mely átjárja forró
testem bénítva a pillanat ízét, ó gyalázat
ne haragudj reám! Lábam elhadja a
talajt, lelkem távozik e sorvadó földről, de
ígérem visszanézek még reád. Csillagom
hívó szavának ellenálni nem tudok, gyönge
lelkem visszahúz, mely fönt örök
nyugalomra lel.

…S lihegve szakadt ki testéből,
Nem tudván merre
menyjen. Tajtékozva, bömbölve
dörömbölt, visszavágyva pillantott rá
újra, Az elernyedt testre, mely
mozdulatlan feküdt a parton…



sorkoz



Egy csepp


Van a szívnek egy halk,szinte hangtalan dallama,mely könnyedén ellibben az emberek füle mellett,de igazán csak a szív képes meghallani,s ez a szeretet lágy zenéje, mi olykor igazán észrevehetetlenül lopja be magát a szívünkbe,puhán leheveredik rá s lágyan végigsimogatja azt.Ilyenkor az idő pillantásokká bomlik fel,a szív húrjai úgy igazán ,erősen megfeszülnek,majd gyengéden játszani kezd rajta az önzetlenség vonója,s ilyenkor testünk minden szegletét átjárja az a kis parányi hála,mely minden egyes ember szívében megbújik,várva,hogy mikor hívják elő,.Mikor azt érezzük,hogy elönt a forróság,szívünkből is melegség árad,szemünk tengerében fürdik a többi tekintet,akkor a szeretet érezzük,nem egyebet.
A szeretet csodálatos dolog,ha félsz szeress joban,mert az önzetlen s mélyről jövő szeretetnél nincs erősebb kapocs a világon.Minden napodat úgy éld,hogy nincs másnap,s szeress úgy mint az életed,mert nincs jobb dolog annál mikor szíved megtelik mások boldog lelkének zenéjével.S ne azért légy hálás,mert szeretnek,hanem hogy te szerehetsz másokat.Ez a bizonyos furcsa érzés a szeretet és az öröm ködös keveréke a boldogság.
Mélyből jövő,szeretetteljes s önzetlen boldogság.



sorkoz



A magány


Mikor nincs,kinek elmond mi nyomja szíved,
Mikor nincs senki melletted…
Lelked úszik magány taván egyedül,
S fáj neki ott legbelül.
Kavargó köd,tetézi múltad,
Dühös jövőd látod ahogy fújtat.
Kihalt utcák borzonganak bele,
Hogy minden,ami fontos,mért van olyan messze.
Riadt a szív,a magány is riadt,
S ez mind,egy szőrnyű tett miatt.
Mikor még boldog idők szemlélték az eget,
Akkor csak az irigység,a fukarság,mi kavargott benned.
S most,mikor már oly mindegy minden,
Rájöttél,mi fontos neked ott benn.
Egyedül élsz tovább,társaságot szíved nem talál,
Csak te vagy,meg az eljövendő sötét halál.



sorkoz



Az óceán


A nap,ahogy felbukik a horizonton,
Felébred a táj,a szép London.
A vörös híd a vizen mely utat nyit a végtelenbe,
A türkiszkék éggel folyik egybe.
Ahogy a habos víz,a homokos partot mossa,
Ahogy a táj,szépséges értékét adja vissza.
A világítotorony halvány fénye,Vegyül el a napfelkeltében
S a kincsek meglelődnek lent a mélyben.
A sós óceán friss illata,érzed,ahogy az orrejáratod kissé marja.
Ahogy jólesően beáramlik tüdődbe,s ujjat-ujjat szippantasz a levegőbe.
Szemed fénye megcsillan a hullámokon,
Majd fókuszál egy kis sávon.
Delfinek kéklő uszonyait pillantod meg az átlátszó vizen,
A gondolat,hogy menyj utánuk kipattan a fejedben.
Futni kezdesz,lábad süpped közben a homokba,
S közben belecsap a gyenge szellő az arcodba.
Testeddel belesiklasz a vízbe,az oxigén áramlik ki és be.
Az aranyló kék víz morajában úszól tovább,
S látod amint a part távolodik egyre csaK hátrább.
Hófehér sirályok sikérik utad,varázsuk utoléri csodás múltad.



sorkoz



Magányos lélek


Bús magányom úszik egymagában a tavon,
Énekével felveri a fakó fényt,mely megtörik a padon.
Fáradt sugarai elűzik a dermesztő éjszakát,
Megérintve a hajnal fáját…
Kietlen csönd,mely még a halált is megidézi,
Itt lebeg,míg munkáját be nem végzi.
Fáradt álo bandukolva halad a világ végén,
A titkunkról csak ő tud,meg én.
Soha senki nemgondolná mi az,mi bántja kicsi lelkét,
Mi megingatja e söprő erejét.
Száll a bűne az ég felé,melytől a szeretetet meg,nem lelé.
Ezek után sivár test,mi maradt földön,lelke messze tőle,
Csillagként ragyok ott fönn.



sorkoz



Az érték…


Oly sok buta ember él e földön,
Nem látják át,mi az igazi bánat s öröm.
A pénz,a külső,a szavak,mind holmi mulandó selejt,
De belül,mi legbelül van,kincseket relyt.
Szorong mert szegény?
Szorong mert fél?
Szívében az alagutat keresi,mely már nagyon mély.
Lefelé halad,egyre csak beljebb,
De így a sötét magány csak felemészti legfeljebb.
Minek az állarc,a sok búvóhely nékünk?
Hisz mire való az élet,ha nem arra,hogy bldogan éljünk?
De a boldogságot nem venni,hanem teremteni kell,
Mint ahogy a szeretetet sem,hidd el ezt nekem.



sorkoz