kalamaris



Ladányi Maya bemutatása

LADÁNYI MAYA vagyok, egy dunántúli kis faluban élek párommal. Az ötven felettiek korosztályába tartozom, kettő lányom közül egyik már megajándékozott minket két csodaszép unokával, ők egy másik községben élnek (szerencsére nem túl távol tőlünk).
Hívő embernek tartom magam, tán kissé gátlásosnak is. Segítőm Ősi-Kovács Imre festőművész, az alkotóműhely vezetője, aki egyben mentorom és barátom is. Nagyon sokat köszönhetek neki, többek között az önbizalom megerősítésében nyújt segítséget, és ""fogja a kezem" az elindulásban.
Néhány nehéz időszak volt az életemben, de "odafönt" úgy döntöttek, hogy még van dolgom a világban. Ezért örökre hálás vagyok a teremtőnek.
Ebben a szellemben próbálom bontogatni szárnyaimat, ami barátom nélkül soha nem valósulhatott volna meg.
Elérhetőségem az alkotóműhely vezetőjén keresztül lehetséges.


sorkoz


Csipetke

Éppen most csúszdázott lefelé a lépcső korlátján, sietett, látta, hogy most jöttem ki a konyhából és tán beszökhet, ami persze tiltott terület számára, de majd ő megmondja, hogy hova szabad beosonni.
Az előbb telefonáltam, és máris a vállamon termett, de most szokása szerint, nem kezdett el turkálni a hajamban, mert valami érdekes illatot érzett. Hát persze, most jöttem a fodrásztól és még igencsak érződik a hajlakk. Máskor már javában kotorászik a fejemen, kurkássza a hajam, és két lábon ágaskodva szemléli a terepet. Aztán a fülem következett, majd felfedezte a szemüveget, és már boldogan kezdte volna csócsálni, amikor rászóltam, hogy azt békén lehet hagyni.
Ilyenkor úgy tesz, mintha megsértődne, aztán egy darabig felém sem néz. Aztán egyszer csak dobbant a lépcsőfordulón és már megint a vállamon ücsörög. Imád emberközelben lenni, legszívesebben mindig velünk játszana. Muszáj kifárasztani, hogy aztán éjszaka hagyjon minket aludni.
Volt már rá példa, hogy nappal keveset szaladgált és egész éjjel mókuskerekezett, a család legnagyobb örömére. Hogy ne csigázzam tovább az érdeklődést, őkelme Csipetke, családunk imádott csincsillája. Egyedül éldegél hatalmas ketrecében, de már szinte kinőtte. Egész nap rágcsál, mint afféle rágcsáló, de addig jó, amíg csak a házában teszi. Mihelyt kiszabadul, első dolga, hogy körülnézzen a lakásban, mit felejtettünk kint és mit lehet megrágni.
Amikor hozzánk került, örült neki, ha csak fél órát szabadon lehetett, aztán jól kiszaladta magát fel-alá a lépcsőn, aztán elég gyorsan elfáradt és szinte magától visszaugrált a helyére. Mostanság nem éri be ennyivel. Már este 7-től 10.ig övé a lakás, de csak a nappali, valamennyi helység ajtaját be kell csukni, mert aztán kő kövön nem maradt. Eleinte még beengedtük az egyik szobába, imádott két ablak közé beülni, aztán nézelődött. Sokáig el is ücsörgött ott, hiszen belátta a környéket, nagyon élvezte. Később nem érte be ennyivel. Mivel félpercenként potyogtat őkelme, már kicsit kellemetlen volt, hogy állandóan takarítani kellett utána és kiszorult a nappaliba.
Aztán ott történtek a legveszedelmesebb dolgok. Először csak a telefonvezetéket rágta szét (többször is) aztán következtek az elől felejtett telefontöltők. Ha nem talált mást, akkor az étkezőasztal sarkát, vagy a hozzá tartozó széket kezdte ki, miután azt megunta (hiszen folyton elkergettük) következett az ablakkeret, majd az ajtóé, aztán a küszöb, de az nem volt annyira finom, majd minden asztalon található és ehető papír és végül bármi. Vagyis hatalmas a repertoár Csipetke életében.
Eleinte beérte a ketrecbe dugott fakanál, amit hetente vásároltam és kb. hetente el is "fogyasztott" aztán már különféle fadarabokat dugtunk be, végül egész lécdarabokat majszolt el őkelme. De Csipetkének semmi nem volt elég. Egyszer apa igazolványtartója tetszett meg neki nagyon, még szerencse, hogy időben észrevettük, különben igen költséges vacsora lett volna.
De még mindig nem tudtuk hatalmas étvágyát kielégíteni. Néha beérte egy WC papír gurigával, aztán meg egy pulóver nyakában talált címke, majd az esőkabát kötője volt a finom, aztán kiderült, hogy a szobapapucsomat is megkezdte. Nem tudtuk kitalálni, hogy melyik "anyag" tetszik neki jobban.
A nappaliban a vázák felborításához nagyon értett, az asztalterítők, szinte állandóan mosásban voltak, most már ezt is kiküszöböltük, sajnos soha nem lehet váza az asztalon.
Ami még nagyon finom lehet, az a dísznövény a lakásban. Néhányat egyszerűen kivégzett. Addig rágcsálta, amíg elfogyott. Volt olyan növény is, amitől kicsit rosszul lett, azt megjegyezte, és olyant többet nem fogyasztott. A citromfa nem ízlik neki, és még van egy-két fajta, amit szívesen megmászik, de nem kóstolja meg. Már azt is kitalálta, hogy mászhat fel a ketrec tetejére, majd láttuk rajta, hogy azon agyal, hogy onnan már csak egy ugrás a magasabbik virágtartó. De ezen még dolgozik, az nagyobb falat.
Teljesen mindegy, hogy ragtapasz, autóbuszbérlet, hajfestékes doboz, spirálfüzet, napilap, színes újság, telefonkönyv, naptár vagy bármi, Csipetkének finom falat. Apa nagyon haragszik rá, mert annyira rossz, mint egy gyerek. Ha beengedjük a szobába, csak néhány percre is, egészen biztos, hogy azt a tárgyat nézi ki magának, amit a legjobban féltünk. Ilyenkor az a vége, hogy gyorsan kizavarjuk, mert már nincs határ. A poharamba vizet töltöttem és felvittem a szobámba, aztán egyszer csak valaki szürcsöl. Csipetke felmászott a tévé mellé és két kis mancsával a pohár szélébe kapaszkodva itta a vizemet. Hát persze, hogy nem akartam lezavarni, megvártam amíg iszik.
Ha valamelyik ajtó résnyire nyitva marad, odaoson, és be akar szökni, aztán alig várja, hogy felugorjunk és elzavarjuk, majd többször megismétli, újra és újra odaáll, hogy zavarjuk el, aztán ő felugrál a lépcsőn, néha kettesével veszi a fokokat. Nem is tudom, ez a pici jószág hogyan tud ilyen gyorsan felszökkenni az emeletre és ugyanolyan gyorsan le is. Pici lábait nem is lehet látni, csak azt, hogy már fent is van. Rettenetesen élvezi, ha kergetjük, akkor jól el tud fáradni és teljesen kidől amikor beterelgetjük a helyére. Olyankor aztán teljesen kinyúlva érzékelteti, hogy jólesően elfáradt. Aztán kinyújtja pici lábait, ami akkor látszik, hogy nem is annyira pici.
Mivel Csipetke már jó néhány hónapja nálunk él, kitapasztalta, hogy akármennyire haragszunk is rá ha rosszat csinál, azért szeretjük. Amikor eljön az ideje a haverkodásnak, elcsípjük tekintetét a lépcsőn, beszélünk hozzá, aztán csak le kell hajolni, és azonnal ráugrik a hátunkra. Az egy nagyon jó hely a vakarózáshoz és olyankor egy kis időt eltölt ott, majd hirtelen odébb áll. De tudja, hogy olyankor maradhat, nem fészkelődünk és nem fog leesni, vigyázunk rá.
De aztán, amikor jön a lefekvés ideje, az szinte csak ránk vonatkozik, őkelme fáradhatatlan. Nagyon nehezen sikerül bezavarni. Hagyja, hogy könyörögjünk egy picit, kérleljük, hogy pihenjen már el, ugyanis olyankor már igen késő van. Még egy utolsó zsiványkodás, már az ajtóhoz ér, gyorsan beugrik a helyére és ugyanazzal a lendülettel ki is pattan onnan, és akkor már dühöng a család, hogy megint átvert bennünket ez a kis szélhámos, majd újfent kergetés és kérlelgetés következik. És ő aztán nagy kegyesen befárad a helyére. Végre elpihenhet a család, Csipetke elfáradt.
Nem lehet nem szeretni, kár, hogy csak rövid ideig élnek. És mi hagyjuk, hogy még néhány évig bolondot csináljon belőlünk egy csincsilla.



sorkoz



Kitárult a világ

Kislánykoromban örültünk, hogyha beengedtek a szomszédba minket oda, ahol tévé is volt és néha tátott szájjal nézhettünk meg egy-egy akármilyen műsort, csak műsor legyen. Ontotta magából a csodálatos szerelmes filmeket és mi 8-10 évesen nem nagyon tudtunk mit kezdeni a történettel, csak láttuk, hogy az idősebbek néha törölgetik a szemüket, mi pedig próbáltuk megérteni, hogy most mi történt. Az viszont érdekes volt, hogy néhány leányzót (köztük engem is) már olyan fiatal korban megérintettek ezek a filmek, hogy aztán azon kaptuk magunkat, hogy nekünk is kéne egy zsepi. Már akkor, ott elindult kicsi lelkünkben az életre való felkészülés, láttuk mik történnek a nagy világban. Kitárult a világ ! Nekünk a legszebb kor volt a hatvanas évek. A sokszor átkosnak mondott időszak. Persze mi ebből semmit sem tudtunk, (szerencsére) ezért volt annyira felhőtlen. Most már, akár több száz csatorna közül is válogathatunk, de igazából csak néhány van olyan amit igénybe veszünk. Amikor itt vannak az unokák, akkor a mesecsatornák mennek elsősorban, mi idősebbek pedig a természetfilmeket szeretjük a legjobban. Aztán egy gyengébb pillanatban... jöhetnek a szerelmes filmek. Ebben az ugyancsak elgépiesedett világban, -persze csak téli időszakban- még talán ez az átmenet a kirándulások és a számítógép között.



sorkoz



Kormos szemü kislány

Kiskoromban, amikor az ember nem nagyon jutott túl a falu határán, csak ha néha bementünk a "ruhás piac"-ra , hogy "Nézzünk valami ruhát ennek a gyereknek, mert megint kinőtte" címszóval elindultunk a városba.
Szóval kiskoromban, amikor a mi családunkban elég nagy szó volt a nyaralás, vagy az üdülés, a legszebb nyarakat a Tisza partján, Szolnokon töltöttem. Ez most azért jutott eszembe, mert keresztanyám 50 év után jött vissza a Dunántúlra Szolnokról, mert ott már igen egyedül volt, miután már több éve özvegyen élt ott, a többi családtagja pedig itt él a mi kis falunkban.
Sokan értetlenül néznek rám, hogy mitől ez a nagy optimizmus, hol a fenében nőtt fel ez az ember, kik voltak a szülei, milyen körülmények között nevelkedhetett és mi lehetett az, ami ennyire rózsaszínben láttatja a világot.
Drágáim ! Ahhoz egy kastélyban kell felnőni, egy szem gyermekként és sok-sok nagynénivel a háttérben, akinek csak Te vagy a szeme fénye és senki más! No meg két szerető szülővel az oldalán, akinek szintén nincs más, akiért rajonghat. A kényeztetést szándékosan nem írtam, hiszen nagyon szerény körülmények között nőttem fel, egy pici konyhában és nem annyira pici szobában, egy kastély alagsorában. Szerintem ez az alagsor nekem többet ért, mint a társaimnak az emelet, vagy akár a padlás. Sokkal közelebb voltam az anyaföldhöz, mint akárki már, hiszen csak kiléptem szobánk ablakán, és már tűntünk is el a kölykökkel a parkban. Nyáron, a mérgezettnek hitt tiszafa gyümölcsét szemezgettük (aminek a magja tényleg mérgező, de mi csak a húsát ettük, a magját kiköptük) Aztán ott volt a vadsóska, ami elég tüskés bokrocskán volt elérhető, és nem is volt olyan nagyon finom, de nekünk ízlett. Télen pedig a "tyúkszemfa" terméséből uzsonnáztunk délutánonként, és néha elég is volt az a kis barna bogyó, hogy kibírjuk vacsoráig.

A legcsodálatosabb gyermekkor volt annak a tízegynehány gyerkőcnek, aki az akkor kb. százéves falak között nevelkedett. Egészen pici korunkban azt hittük, hogy az egész kastély a miénk, és úgy is viselkedtünk, igyekeztünk minden zegét-zugát bejárni, nehogy kifelejtsünk valamit. Szerintem a 9 és fél év kevés volt ahhoz, hogy én is bejárjam valamennyi rejtett és számunkra titkosnak hitt lyukakat, mélyedéseket, olyan helyiségeket, amiket talán csak mi fedeztünk fel és találtunk meg (persze csak szerintünk).



sorkoz



Legszebb nyaram

Azok voltak a legszebb nyarak. Könnyű annak (mondták), akinek nincs testvére, nem kell osztozni semmin, mindenki csak őt rajongja körül a családban, ő a legkisebb és a legnagyobb is. Valóban. Keresztanyámnak nem volt saját gyermeke, ezért engem lízingelt minden nyáron, legalább egy hónapra. Nem is lehet elfelejteni azokat a nyarakat. Ahogy vissza tudok emlékezni, igen meleg nyarak voltak. Főleg amikor a 2-3 kilométeres utat a Strandig mindig gyalog tettük meg. Odafele még nem volt semmi baj, de visszafelé, amikor már kiszívta a víz az összes erőt az emberből, na akkor volt a baj. Azt hittem soha nem érünk haza. Volt olyan útszakasz, ahol egyetlen fával sem találkoztunk, sehol egy árnyék, ahol szusszanhatnánk. De azért egy hűvös helyet mindig talált keresztapám. Hazafelé be kellett menni egy fröccsre az egyik talponállóba. Abból én csak annyira emlékszem, hogy még az ülőkét is alig értem fel, nem a pultot. Ami viszont a legemlékezetesebb volt ezekben a "húsölésekben", hogy mindig nagyot kellett köszönnöm, és a legtöbb helyen "Kezét csókolom"-mal. Ez akkor még úgy dukált, a hatvanas években. Volt is sikerem. A hatalmas masnikkal a hajamban, a hófehér fodros bugyi mindig kilátszott a rövid ruhácskából, ami később már igen zavart. Keresztapám pedig büszkén mutogatott mindenkinek. Élvezte, ahogy megkérdezték tőle: -Hol találtad ezt a kormos szemű kislányt. Látszik, hogy nem szokott mosakodni, nagyon fekete a szeme ! Nagyon vicces. Ezért mindig nagyon mérges voltam, és ez ki is mutattam. Csúnyán is tudtam nézni azokkal a szemekkel. Azt szerintem külön élvezték.
Szóval, a Tisza nekem akkor a világ legszebb és legnagyobb folyója volt. Minden nap lementünk a partjára, és engem minden nap őrülten féltettek, nehogy belecsússzak, úgy hogy szigorú szabályokat állítottak fel körülöttem, mert ugye a kölcsöngyerekre az ember mindig jobban vigyáz mint a sajátjára. Főleg, ha az egy rokon. Így aztán barátkozás nem nagyon volt, mert mindenkitől és mindentől féltettek. Ezért aztán ott a szórakozás az volt, hogy kimostam a babaruhákat, néha napjában kétszer is, aztán alig vártam, hogy jó idő legyen, és irány a strand. Csak ne lett volna olyan szörnyű messze. Vagy csak az én méretemhez képest. Keresztapám hosszú lábai meg sem érezték a távolságot. Igazából a Tisza-liget volt a legemlékezetesebb kiruccanásunk, mert ott mindig hintázhattam órákat. Nem is tudom, hogy volt türelme keresztapámnak kivárni, hogy lekívánkozzam a hintáról. Képes volt hosszú percekig ácsorogni a hinta mellett, csak néha kellett meglökni, hiszen hamar megtanultam az evezést. A pörgős játékok nem jöttek be nekem, azoktól mindig hányingerem volt. Ha nem akarták viszont látni azt a néhány gombóc fagyit, amit hintázás előtt kaptam, akkor nem erőltették a pörgést.
És ebből a sok élményből egy egész hónap jutott. Az utca másik oldalán, szemben egy idős néni lakott a fiával, aki nagyon sok történetet mesélt régi időkről, amit ugye egy gyerek mindig tátott szájjal hallgat. De ott, akkor, az idősek iránti tiszteletet is megtanultam, hiszen keresztanyám nagyon szerette Bódi nénit, azt hiszem így hívták. Náluk láttam először az udvaron angol WC-t, ami, akármilyen hihetetlen, hatalmas élmény volt. Bent a házban, már akkor is sok embernek volt, de az udvaron az még kuriózumnak számított. Érdekes volt még a másik szomszéd is, aki repülős volt, sajnos rá már nem nagyon emlékszem. Aztán egy velem egykorú lánykával próbáltam barátkozni, ott pedig a szülők voltak kicsit tartózkodóak, meg keresztapámnak sem tetszett a próbálkozás. Sosem értettem mi a baj a szomszédékkal. Én csak annyit láttam, hogy végre egy nagyjából egykorú kislány, akivel jó lenne néha beszélgetni, vagy játszani. (Nincsenek általában előítéleteim, de ott az apuka vasutas volt. )
Jó néhány év múlva keresztanyám beszélt egy bácsiról, aki az utca elején lakott, és szokott minket nézni, amint keresztapámmal végigvonultunk az utcán, amikor én elég katonás léptekkel indultam el a strandra, mert már alig vártam, hogy odaérjünk. Ez a bácsi kérdezte néhány évvel ezelőtt, hogy mi van azzal a fekete szemű kislánnyal, aki mindig itt nyaralt náluk. Erre mondta kereszt anyám, hogy annak a kislánynak már unokái vannak, és már ők is akkorák, mint valamikor az a kislány volt.
Igen. Az idő nagyon gyorsan elment. És az emlékek egyre halványulnak. El is csodálkoztam, hogy milyen kevés dologra emlékszem azokból az időkből, a nyaralásra, pedig azt tudom, hogy a legszebb nyarakat ott töltöttem. Ott Szolnokon, a Tisza partján.



sorkoz



Csak egy mosoly...

Ki vagyok én ? Mire jogosít fel a létem ? Meddig mehet el egy ember, hol van a határ, amíg még nem mászunk bele embertársaink magánéletébe.
Napi szinten találkozunk idegenekkel, ismerősökkel, barátokkal és érdeklődünk hogylétük felől, tán meg is várjuk, hogy elmesélje (ha már így megkérdeztük) hogy mi van velük. Igyekszünk érdeklődést mutatni, még akkor is, ha a választ néhány perc múlva el is felejtjük, de legalább megkérdeztük. Így vagyok én is a boltomban, a kedvenc boltomban, hiszen évek óta találkozom kellemes és kevésbé kellemes vásárlókkal és igyekszem tőlem telhetően a maximális kedvességgel és odafigyeléssel kiszolgálni őket, általában sikerrel. Csak a hozzáálláson múlik. Ki tudja melyikőjüknek milyen problémája lehet, esetleg éppen orvostól jött, vagy múlt héten temették a nagymamáját, vagy éppen ellenkezőleg, unoka született vagy pont most nyert a lottón, igaz, csak kettest, de máris feldobta a napját...
Hetente több százan megfordulnak nálunk, és bizony jólesik, ha esetleg személy szerint hozzám jön valaki, hogy a múltkor is én ajánlottam azt a csodálatos teát, amitől elmúlott a puffadása ! Vagy éppen egy magas vérnyomással küszködő köszöni meg, hogy mégis bevált a fagyöngy, amihez nem fűzött túl nagy reményeket. A következő vásárló a cickafarkról áradozik, ami neki egy elég komoly problémáját oldotta meg.
Idősebb Úr jött a minap, (az idősek annyira hálásak tudnak lenni, ha segítünk megoldani a gondjaikat) és egy elég ritka gyógynövényt keresett, aztán végül is közösen kibogarásztuk, hogy vajon melyik csodaszerről lehet szó. A polcon meg is találtuk, azután még válogatott egy kicsit, majd elégedetten jött a pénztárhoz. Miközben összeszámoltuk, hogy mennyivel tartozik, elmesélt egy történetet, hogy valamikor régen, még akkor javában tanított, volt egy nagyon problémás diákja, akinek a szülei szintén nagyon hálásak voltak, hogy nem hagyta elkallódni haszontalan gyermeküket. Több figyelmet fordított a kis kópéra, mint ahogy tán megérdemelte volna, azután az édesanya, egy szülői értekezlet után odament a gondoskodó tanár bácsihoz és hálás tekintettel megköszönte, amit a fiáért tett. Ez az asszony úgy köszönt el akkor, azon a boldog napon a Tanár úrtól, hogy "Süssön magára a Nap!"
Ezt a történetet csak azért írtam le, mert azon a napon én is megkaptam ezt a csodálatos búcsúmondatot, csak azért, mert állítólag lelkiismeretesen kiszolgáltam és ajándékoztam egy mosolyt.



sorkoz



Középkori vár tövében, középkori öltözékben

Az ember ne ígérjen, ha nem tud teljesíteni... Azért mégis megpróbálom. hátha sikerül. A "középkori vár tövében - középkori öltözékben" történet folytatása következik, "Ahogy én látom" címmel kezdődött...
Valóban egyedire sikeredett ez a lakodalmasdi.:
Amerre a szem ellát, mindenhol korhű és majdnem korhű öltözékek sokasága, ki így, ki úgy értelmezte a "korhű" fogalmat. Egy cseppet sem volt zavaró, hogy a tizenhetedik századtól a tizenkilencedik századig valamennyi népviselet megjelentette magát, sőt, nagyon is élvezetes látvány volt a szemnek. Külön öröm volt látni, hogy a legkisebbek is képviseltették magukat, szinte valamennyi apróság beöltözve jelent meg a ceremónián.
Ahogy a menyasszony beharangozta, játékos vetélkedőkkel kezdődött a vendégeskedés, szinte mindenki kivette részét a játékokból. A fiúk-férfiak íjászkodtak, a lányok-asszonyok pedig a fejlesztő pedagógus ara, játékos feladataiban vehetett részt, aki kedvet érzett hozzá. Mókás ügyességi játékokat talált ki a pár a vendégeknek, jócskán meg is éheztünk a végére, aztán ki-ki pogácsával, szilvás gombóccal csillapíthatta felettébb növekvő étvágyát.
Közben egyfolytában szólt a muzsika az asztaloknál, szabad foglalkozás volt, a vendégek döntötték el, miben szeretnének részt venni.
Már-már kicsit türelmetlenkedett a násznép, amikor kihirdették, hogy a vár legmagasabb fokán történik a ceremónia, amire nem sokan számítottak, de szófogadó vendégek lévén, megmásztuk a majd' háromszáz lépcsőfokot, hogyha nem akartunk lemaradni a lényegről. De még a sok lépcsőfok sem tudta elvenni a kedvünket, ahogy körül néztünk, legtöbben mosolyogva és poénkodva kapaszkodtak fel a legfelső szintre.
Görög-keleti szertartás szerint történt a kézfogó, számunkra ismeretlen módon, de ez semmit nem vont le a ceremónia varázsából. A látvány sem volt utolsó, hiszen házak, utak, fák, erdők hevertek a lábainknál. Csak úgy kattogtak a fényképező gépek. Megható volt maga a szertartás is, egyedi, középkori jellegű ruhában mondták ki az igent a szerelmesek. A fiúnak élete első igenje volt, az aráról már írtam "bevezető" írásomban. Ott volt mindhárom gyermeke...
A vendégek egyike sziporkázó jókívánságait zúdította a párra, mókásan beleszőve minden elképzelhető jót, ami csak emberrel történhet. Mindezt egy szuszra és fennhangon, hogy senki ne maradjon ki ebből a fergeteges áldásból.
Felejthetetlen jókedvet rittyentett egy pillanat alatt. Kár, hogy ez egyszeri és megismételhetetlen...
Leereszkedésünk után már érezni lehetett, hogy minket finom falatokkal várnak. Messziről szívtuk magunkba a húsleves illatát. A gyomrok korgása segített lesietnünk a lépcsőkön, néhány alkalmi cipősarok bánta a nem várt hegymászás következményét. Hamarosan érkezett a vacsora. Itt is megdolgoztattak minket a háziak, mert meg kellett harcolni a merőkanálért. Kevesebb volt, mint amennyi leveses tál, és még az is meglehet, hogy ez is a játékos megpróbáltatások közé tartozott. Mellesleg senki sem esett kétségbe, ugyanis mindenki saját kanalával kezdte el kihorgászni a zöldségeket és húsokat a tálból. Mire végeztünk a sűrűjével, megérkezett a merőkanál is. Mint már említettem, itt semmi sem volt szokványos, a leves után nagyon finom marhapörköltet kaptunk, majd jött a meglepi. Ennyi rétest ezek a vendégek szerintem életükben nem ettek, már csak azért is, mert ennyi volt az édesség. Egyik kezünkben káposztás rétes, a másikban pedig túrós. Persze csak óvatosan, nehogy elrontsuk a gyomrunkat, amit már kissé kiéheztettünk.
De ami számomra még ennél is nagyobb meglepetés volt, az a rengeteg gyümölcs, amit a rétes után szervíroztak. Most írhatnám, hogy "szóló szőlő", hiszen annyira szépet kaptunk, hogy csak meg nem szólalt, majd babán, szilva, őszibarack, nektarin és a végén dinnyék sokasága tarkította asztalunkat. Nem járt rosszul, aki tovább maradt, mert igencsak széles skálájából válogathatott a gyümölcsöknek.
Később érkezett meg a "mulatós" zenekar, amire aztán az est második felében rophattuk, korra és nemre való tekintet nélkül. Igen jó kis hangulatot sikerült összehozni pillanatok alatt. Főleg, hogy a mogyorós-csokis "fütyülős" is fogyott rendesen. A többit nem is részletezem, ott is bővült a repertoár, egyre pikánsabb itókák kerültek elő. Szóval, minden megvolt, ami a jó hangulat megalapozásához kellett.
Az ajándékok bontogatása közben vendéglátó asszonyunknak itt-ott könny szökött a szemébe, végignézett szeretett vendégein, és talán arra gondolt, hogy egy álma teljesült... Minden álma így váljon valóra.



sorkoz