kozakmari




Kozák Mari bemutatkozó oldala


Kozák Mari vagyok, tanító. Ma már csak olyan öreg tanító. Az évek elteltek és nyugdíjba vonultam.
Egy kis városban élek, közel a megyeszékhelyhez, Debrecenhez. A városom, ahol éltem és tanítottam, és ahol ma is élek, Biharkeresztes.
Három gyermekem van, két lány és egy fiú. Valójában, már felnőttek és ketten a maguk útján járnak, csak a fiam van még a közelemben, Ő még egyetemista.
Már fiatal koromban is nagyon szerettem olvasni, és persze írogatni is. Korai próbálkozások voltak, de hittem, hogy szép és jó, amit teszek.
Fiatalon kezdtem el tanítani, a gyermekek szeretete benne volt a génjeimben, hiszen ezt tanultam anyámtól is, aki óvott és védett minket mindentől. Az évek során, hivatásommá vált a munkám, örültem, minden kis sikernek, ami a gyerekekkel összeköthetett. Nekem a tanítás mindig örömet szerzett, soha nem volt teher és nyűg. Azt hiszem, igazi falusi tanító voltam.
Vagy tíz évvel ezelőtt, becsempésztem az olvasás órákra a saját meséimet és gyermekeknek szóló verseimet, és boldogan tapasztaltam, hogy szeretik kis tanítványaim.
Egyre többet és többször írtam nekik, hálás hallgatóim lettek, és nagyon közelkerültek szívemhez.
Aztán később már más versek akartak kikérezkedni, onnan legbelülről és én engedtem is, hogy jöjjenek.
Azóta, ha valamit látok, vagy érzek, ha bánt az élet vagy éppen örülök valaminek, ha tehetem, leírom érzéseimet.
Szeretem a szépet és a szépséget, a szívnek és a szívhez szólót. Talán a verseim is a szépséget juttatják el az emberekhez. ettem a Batsányi-Cserhát Művész Társaságcsoportjának.



sorkoz



Rém-kép


Oson a Nincs
vállán üres zsákja
lépte pendül
hajlik szél tépte fák
görnyedt háta,
útján a mosoly
rég magára hagyta
ökölbe zárt tenyerébe'
bánatát dugdossa,
fázik a ma
földre rogyott a tegnap
kaviccsá porladt utcakövön
haldoklik a holnap,
oson a Nincs
nagykabátja út porát veri
zsebében a baj
reszketve - kuporgó álmát keresi,
emlékszik még
fényes - szebb napokra
puha - gyolcsingre
színes szalagokra
lakkozott csizmára
asztalon égő gyertyára
méz - édes borra
hófehér kenyérre
kéményből feltörő illatos füstre,
oson a Nincs
térdig vásott csizmáját
fekete sár csókolja,
s a nagykabát gallérját
valahol elhagyta,
zsebéből a baj is megszökött
a nincstelenségből
egy reggel elköltözött,
még a fák is sírnak
szemük eltakarják
világnak keservét
látni sem akarják,
oson a Nincs
tenyerét nyitja
keserű könnyét belesírja,
fáknak adja, zöldellő rétnek,
kabátját adja nyomorult létnek.



sorkoz



A lépés...


A lépés visszafordult
magára hagyta az álmot
valót keresett
mosollyal teli világot
ölelni akart
néha csókot lopni
lábak elé utat varázsolni
egy szót keresett
mindig kimondhatót
dalt halkan dúdolót
télre vágyott
és hűvös tavaszra
ághegyén matató fagyokra
égi csillagokra
ablakon beleső holdra
olyan szépre és jóra
egy kabátra
mibe belebújhat
embernek vállán elcsitulhat
hangot is akart
hogy visszahívja
kandalló melegén ringassa
vágyott nagyon
folyóba könnyeket sírni
egyszer csak egyszer
embernek lenni
a lépés visszafordult
megkeresni az álmot
talán szebbé tehetik
ezt a világot



sorkoz



Láttad már?


Láttad már
mikor sír a sziget
könnye mind
vízeséssé lesz
s hangos zokogással
egyre mossa
mossa hófehérre
a néma köveket

Láttad már
mikor ébred a nap
lángsugara
öreg fák fejét
kócossá borzolja
ajka érinti
a vén föld homlokát
embernek lábnyomát

Láttad már
mikor elalszik a hold
millió csillag
előtte meghajol
a pillanat indul
a perc ájultan
az óra karjába dől
hallgat a föld

Láttad már
mikor az ég
havat vajúdik
piszkos téli reggelen
vörössé lesz a felhő
teste megremeg
szája imát mormo
a fehérség betemet

És láttad már
térdre borulni az embert
ruháját ronggyá tépni
zokogni keservesen
éhes gyermeket
utcasarkon állni
tenyerében rémálmot
ringatni csendesen



sorkoz



Ma még


Még néha álmokat ringat
a sötét színbe öltözött
csillagtalan hajnal,
ölelés nélkül ébrednek
a fáradt karok,
s hamuszínű arcok
riadnak a fényre,
a reggel magányosan andalog.

Olykor még keresem
az elveszett pillanatot,
hogy megbéküljek
a léha tegnapi nappal,
néma magányomban
magamat ölelve ébredek,
hideg ágyakról söpröm le
a hozzám szegődött gyűlöletet.

Tegnap még kerestem a könnyeket,
hogy lemossák, a lelkemre
rászáradt keserves évek
feketébe bújt bánatát,
ma hajnalok csókját
simítom hófehér arcomra,
s tenyerem mélyén őrizem
megmaradt emlékemet.

Még néha álmokat ringat
és színesbe öltözik a hajnal,
vállamon ezer év
hangtalan szavakból szőtt
keserve pihen,
a holnapot küldöm hozzád
vigyázza léptedet,
felém örökké zokognak a reggelek.



sorkoz



Töredékek


252.

Eszmélek,
és bolond napjaimat
a sárba taposom,
hogy higgyem,
szebb lesz majd a holnapom,
kövekre rakódott álmaimat,
ha kell a holnapnak
ígérem odaadom,
lépteimet siettetem,
bár tudom sokat elvétettem,
eszmélek,
de nem követlek,
hisz veled,
csak magányosabb leszek.

253.

arcodra simítottam egykoron
az élet adta álmot
kezednek minden ölelést
ölednek sóhajt adtam
szemednek jutottak a mesék
s te mit adtál kérdem én
csak millió szenvedést
mégis köszönet
a sosem volt tegnapért

254.

hangot lop a csöndtől
a néma éjszaka
ráfekteti ágakra hullt
hófehér madártollakra
takarja
színes álmokkal
itatja
madárcsőrről csöppent
tiszta harmattal
fülébe dúdolja
szép szavú dalát
tenyerébe rejti
ember elfeledett búját
hangot lop a csöndtől
kezét imára kulcsolja
a néma éjszaka
a holnap hangját hallatja

255.


szomorú éjszakát ölel
hófehér mellére a reggel,
ujjhegyen ébredező
vágyakat elrejtő szerelemmel,
kopott pillanatokat fűz gyönggyé
s fonja selymes nyakára,
ég felé röppenő álmokat feszít
útszélen görnyedten álló
magányos kereszt hátára.

260.

Lépett a harag
ajkát összeszorította
a csendnek intett
magára hagyja
hűvös öleléssel
gúnyos kacajjal
kemény szavakkal
tova lépett
a máról megfeledkezett
tegnap éjjel
hozzád érkezett

261.

sírsz
ha magadra hagynak
nevetsz
ha szeretnek
vársz egy ölelésre
gyűlölsz remegve
utadon
egyedül lépegetsz
ágyadon
magányod remeg
fekete éjszakán
veled sír a magány
s ha jön a reggel
álmodsz szerelmeddel



sorkoz



Fényben - sötétben


Mikor a sötétség átölelt
és hallgatott a csend
a fényért imádkoztam
s megállj-t parancsolt
bennem az értelem,

majd a fény lépett elém
vállamra tette két kezét
s a csend hitte azt
a szó most mit sem ér,

majd magamra hagytak
egy lázálmokkal teli
színe-sincs éjszakán
s bennem viaskodott tovább
a csend és a magány,

a fény súgta - nem élhetsz nélkülem!
a sötét kérdezte - hiszel-e még bennem?

ha a sötétség ölel
ébrednek álmaim,
ha fény ébreszt
meghalnak vágyaim,
sötétben, álmodok hangtalan,
a fényben, élek egymagam.



sorkoz



Ma már nem


Köd takarja vállam
léptem nesztelen
ablakszeme sír
hol vagy kedvesem
havat hoz a szél
fák ágán gubbaszt
a keserves hideg
nyitott ajtóban
megtorpan a lehelet
s kezembe kapaszkodik
az éjszakai félsz
te meg a hegyeken túl
magányosan élsz
és kesereg benned
a tegnapi álom
a holnapot keresed
soha meg nem találod
köd pihen vállamon
elindultak a könnyek
föld ölén összegyűltek
folyónak viszik
tengernek ajánlják
hazug álmokat
a habok még ringatják
köd takar
a reggel is szenved
merre vagy
mindig kereslek
önmagam ölelem
sikolyom elvesztem
léptem nyomában
még hangod keresem
köd takar mindent
kezed eleresztem
álmaimat útnak engedtem
ma nem bújok el
magamra találtam
tüzet keresek
hamu alatt a parázsban



sorkoz