kovacs




               Kovács István bemutatása


Kovács István vagyok. Szerkezetlakatos- kovács szakmában dolgoztam. Jelenleg rokkantnyugdíjas! Már gyerekkoromban szerettem a verseket, az irodalmat. Néha írtam is, de a családomban nem fogadták szívesen. Most, hogy nyugdíjas lettem, több időm van írogatni, egy éve írok sűrűbben. Vannak hosszabb időszakok mikor nem jön a múzsa, akkor vagy díszműtárgyakat, lakberendezési eszközöket készítek vagy pirografikákat égetek. A Batsányi-Cserhát Művészkörnek 2014 áprilisától vagyok a tagja!









Meglestelek


Vasárnapi sziesztám véget ért,
de úgy tettem mintha aludnék még.
ám résnyire nyitott pillám mögül,
Néztem, ahogyan őrzöd álmomat.

Meglestelek!

Ülsz az ágy mellett.
Valamit olvasol,
de sűrűn fel-felnézel,
tekinteted rajtam nyugtatod.

Akkor láttalak így,
mikor gyermekeink álmát vigyáztad.
Fáradt voltál,
de mindig, arcodon ült angyali mosolyod.

Most rám vigyázol,
figyeled légzésemet,
azzal a mosollyal, tekintettel
szívedben aggódó tiszta szeretettel,
mint egykoron.

Mozdulok, fölkelek, eléd térdelek,
megcsókolom két kezed,
meg simítom fáradt arcodat,
Csak annyit mondok, köszönöm neked.

És belül örülök, hogy meglestelek!



sorkoz



A szívkovács


Dong-dong, dong-, dong,
Mi ez a tompa ritmus?
Mi ez, ami bennünk kalapál?
Néha oly szelíden üti ritmusát,
Mint ingásóra az idő múlását.
Olykor dübörög,
Mint száguldó ménes alatt a táj.
Őrült tánca,
Szétveti a melled, annyira fáj.
Ökölnyi izomköteg az üllő,
Rajta billentyű a kalapács.
Fáradhatatlanul dolgozik a szívkovács!
Csak gombostűfejnyi még az élet,
De ő már lükteti a ritmust, kalapál.
Tőle a sinusgörbe fura táncot jár.
Ahogy növekszik, erősödik hangja,
A munkáját abba nem hagyja.
Erős, de érzékeny mester,
Bírja a munkát, de hajszolni nem kell.
Néha darabokra törik, vagy a mennyekben jár,
De akkor is csak kalapál, és kalapál.
Szeresd akkor is, ha fáj
Ha néha ritmust vesztve kalapál.
Csak egy van belőle,
Az életed függ tőle!
Ökölnyi izomköteg az üllő,
Rajta billentyű a kalapács,
Az életért dolgozik a szívkovács!



sorkoz



Őszi köd


Mint köd a lágy hajnali szélben,
úgy tűntél el,
jelet sem hagytál.
Már illatodat sem érzem.
nem ezt ígérted.
Még az utcalány is elköszön,
ha végzett, s felvette bérét
és ígéri, ha kell, visszajön.
Mint hurrikán, ha lecsap,
úgy törtél az életembe,
de úgy osontál el,
mint tolvaj,
ki zsákmányát megszerezte.
Hol vagy?
Merre jársz, nem tudom.
Szívemben,
fészket rakott a fájdalom.
És az égen hiába keresem,
nem lelem csillagom.
Lehullott!
Már csak az őszi köd szitál,
csak szitál!



sorkoz



A festő
Ajánlom Siess Zsuzsának!


Nem azért festő mert ecset,
Festék és paletta van a kezében.
Hanem mert,
Harmónia van a lelkében.
Nem azért mert fölmázol,
Egy csokor virágot.
Hanem azért mert képén,
Érzed a virágillatot.
Áll a festőállványa előtt,
Valamit maszatol,
S már hallod amint képéről,
Egy lány dalol.
Ha képeit nézed,
Érzed hullámzását a mezőnek,
Hallod susogását az erdőnek.
Átéled tengerek vad viharát,
Édesanyák szelíd mosolyát.
S ím, egy táblát nézeget,
Karja mozdul, ecsetel,
És Te szembesülsz a szentekkel.
Mint a nap úgy csillog fejükön a glória.
Szelíd mosollyal jön feléd,
Jézus az Isten fia.
Műterme a festészet temploma,
Hová ha belépsz meg száll
A szentek nyugalma,
És erőt vesz rajtad az, áhítat!



sorkoz



A könyv


Könyvet veszek, vastagot
tartalmazzon sok lapot.
Gyöngybetűkkel tele írom,
bánatomat bele sírom
örömömmel vigasztalom,
szép szavakkal gazdagítom.
Verset veszek!
Gazdag leszek!
Nincsen nagyobb birodalom,
mint a verses irodalom.
Teszünk bele:
balladát és versikét,
ódát, szonettet vagy kis mesét,
lesz, ki bele írja vágyait
más a kedvesét.
Valaki az unokáját
megint más a hitvesét,
Ettől lesz a könyvem
színes és csodaszép,
minden barát benne hagyja
kéz jegyét!



sorkoz



A puszta élete


Nem halott puszta az,
mi annak látszik.
Élet van abban,
bármeddig látsz is.
Sziki legelők füve,
élettel van tele.

Bogarak, méhek, pillangók
széllel ölelkezve járnak tangót.
Árvalányhaj között,
lágy szellő játszik.
Földi odújából
egy ürgefej látszik.
S neki egy tücsök,
hegedűjén játszik.

S lám ott mozog egy föld halom,
az ám a vakond szorgalom.
Míg a gyönyörtől,
számat tátom,
távolabb a hangya bojt látom.
Benne milliónyi hangyakatona,
és egyik sem tétova.

És amott:
Csikósok ostorának pattogásától,
vágtázó ménes porfelhőt kavar.
De ez a szürke gulyából,
senkit sem zavar.
Legelésznek békességben,
Mert nekik ez az éden.

Kút gémje is megnyikordul,
vödréből hűs víz csordul.
Szomját oltja
tikkadt nyájnak.
Ez is dolga a juhásznak.
Eltereli onnan nyáját.
Kanász odahajtja a kondáját.



sorkoz



A vándor


Hosszú útról, fáradtan megérkezve, elteszi a mát.
Leteszi poros köpenyét,
sáros bocskorát,
a holnapnak adja vándorbotját.
Arcát még megfüröszti,
lenyugvó nap bíbor sugarába.
Rákacsint a holdra,
elmond egy imát a holnapér.
És csillagokkal ölelkezve aludni tér!



sorkoz



Bohócok vagyunk


Kihunytak a fények, lement a függöny.
Senki sem látja, hogy szeméből könny jön.
Hogy sír a bohóc kit érdekel.
Fő, hogy a műsorán nevetni kell.
De itt az idő, látod!
Az is a Te világod!
Hiszen bohócok vagyunk mind,
Egy nagyon nagy színpadon
A porondmesternél nincs irgalom.
És este, ha lemegy a függöny,
Senki sem látja, hogy szemünkből könny jön.
Csak sírunk az éjszakába.
És mivel holnap fellépés lesz,
Úgy teszünk, mintha semmi sem fájna!



sorkoz



Életkép!


Kormos, füstös félhomályban
áll a mester egymagában,
segédeit haza küldte,
ne lássák még mi a műve.
Arcán vörös lángok fénye
ez az ő szenvedélye.
Alkotási vágytól űzve
vasat tett az izzó tűzbe.
Eke lesz vagy kard,
vagy talán patkót hajt?
Nem tudni még!

S a tűzben izzik az anyag,
izmos keze kalapácsot ragad,
karján az ér csak úgy dagad.
Izzóvasát üllőre kiteszi,
kalapácsát feje fölé lendíti,
iszonyú csattanással lecsap,
alatta nyúlik a vas.
S acélszikrák repülnek szerte szét,
betöltik a műhelyét.

Néhány ütés után kalapácsot cserél
melynek ütése, simogatásnyit ér.
Addig forgatta, kalapálta, kopogtatta vasát,
míg nem kezében tartott egy acélrózsát.
Készített még két szálat,
melyeket csokorba kalapálgat.
Így lett gyertyatartó egyik ága
és megy dísznek a szobába!



sorkoz



Folyóparti szerelem


a lenyugvó nap
bíbor köntösét
már levetette
köddel átszőtt
alkonyfátylával
köszönt ránk
az este.

A parti sétányon
sápadt lámpák
fénye
szégyenlősen pislog,
mintha őriznének
sok- sok titkot.

Sétálunk, a folyóparton
kezed a kezemben tartom,
feléd fordulok,
szemedbe nézek,
elsuttogom,
szeretlek téged.

Majd egy padra ülünk,
csókokba feledkezünk
kezünk őrjítőn simogat,
s mi aztán jön...?
A lámpák látják,
de őrzik titkunkat.



sorkoz



A vándor


Hosszú útról, fáradtan megérkezve,
Elteszi a mát.
Leteszi poros köpenyét,
Sáros bocskorát,
A holnapnak adja vándorbotját.
Arcát még megfüröszti,
Lenyugvó nap bíbor sugarába.
Rákacsint a holdra,
Elmond egy imát a holnapér.
És csillagokkal ölelkezve aludni tér!



sorkoz



Csalódások


Van egy álmom, szép szavakra vágyom.
Szédítsen a fülembe súgott bók,
Ringasson el ajkamra kapott csók.
Örülni, ha boldogságod látom.

Andalogni erdőn, patakparton.
Érezni, ahogy érint a kezed,
Mozdulni, ahogy lüktet a szíved.
Hogy boldogságom sokáig tartson.

De te nem vagy más, mint múlandó álom,
A jöttedet is hiába várom.
Virágot sem szedünk már a réten.

Kihunytak már nékem a csillagok.
S bár én olyan ifjú már nem vagyok.
Csak a csalódások jutnak régen.



sorkoz