kovacsgeza




Kovács Géza : Magamról

33 éves voltam, amikor első versemet megírtam. Hogy mi volt az indíttatás, arra magam is kerestem a választ. S talán a sok felmerülő gondolat között, a legvalószínűbb, hogy a belső nyugtalanság csillapítása.
Általában túlvállalom magam munkával, igyekszem az élet minden területén, munkámmal, képességeimmel, hivatásommal maximálisan szolgálni a közösséget. Talán ez is lehetett egyik oka, hogy a szívem rendellenesen kezdett el viselkedni, a vérnyomásom az egekbe szökött és ekkor bekövetkezett egy változás, egy talán akkor kényszerű szükségnek tűnő változás.
Írni kezdtem. S kiírtam magamból mindent. Mindent, ami nyugtalanított, ami félelemmel vagy örömmel töltött el, mindent, ami napi szinten foglalkoztatott, amire verseimen keresztül figyelmet kívánok felkelteni. Mert hiszem és vallom, hogy meg lehet változtatni a világot jó irányba, jó akarattal, s meg lehet változni emberileg, lelkileg egyetlen verstől is, ha az ember felismeri benne önmagát, vagy a megoldás kulcsát.
Első verseskötetem 2012 karácsonyán látott napvilágot, „Megálmodott valóság” válogatott versek címmel. Kötetbemutatómat Tiszadadán, a helyi könyvtárban tartottam, magam, s a lakosság nagy örömére.
Második kötetem 2013. áprilisban jelent meg, szintén magánkiadásban, s „Az Isten kezét fogva…” válogatott versek – mindennapi érzésekről címmel jelent meg.
Versesköteteim kis példányszámokban látnak napvilágot, így mindazoknak, akiknek tetszenek verseim, ajándékba adom köteteimet, mert mottóm:
„ Verseimnek ára nincs. Csak értéke van. Ahogyan a barátságnak is…”
Verseimet, alkotói munkásságomat, 2012. novemberben Batsányi – emlékdíjjal ismerték el.
A verseimet olvasók számtalan alkalommal fogalmazzák meg gondolataikat műveimről. Mivel az emberekről, az életről, az élet hol örömteli, hol szürke részeiről is írok így szinte nem is akad olyan versem, ahol valaki ne ismerne magára, vagy helyzetére.
Nagyon közel áll hozzám az Isten, számos versem róla, s a Vele való kapcsolatomról szól.
Szeretek írni. Szeretek, mert szeretik a verseimet. Szeretek, mert olvassák a verseimet. Szeretek írni, mert az írás része az életemnek.





Csak EGY ember vagyok


Szeretnék tenni, még többet
S hogy szívem, bírja – e majd
Vagy mellkasom öklömmel
Kell hogy üssem! Dolgozz!

Vagy, Én is ember vagyok?
S megteszem, mit követel
A kis haza, amiben élek
Vagy hajtom magam…

Felfordulásig, mikor már
Szavam, csak egy jaj lesz
Vagy annyi se, s szótlanul
Belépek a semmibe

És sírtok majd! Sírtok
De mind hiába. Késő.
Vagy csak nevettek rajtam
Megérte?





Elmélkedünk
Boncsér Árpád szobrászművész
kedves barátom tiszteletére


Ha majdan, az időben önmagad keresed
Mi az, mi volt az értelme, amiért éltél
Keresed, sorolod, s választod, mi az az egy,
Amit reméltél, ami jó, s amit jól tettél

Állunk a folyosón, Árpi versekből idéz
Én állok, s hallgatok. Tanulok hallgatni
Érnek ezek a versek, te csibész!
S vállamra csap a kötettel. Jó hallani

Beszédünk sokfelé visz, gondolkodunk
Miért öröm, a fal repedező sarkát nézni
Elménkben Radnóti él, s a kő, a járdán
S hogy minden napot igen, meg kell élni

S már búcsúznánk, de a csibész csak olvas
Még egyet, s ismét érkeznek a gondolatok
S Árpi szerint, ha költő nem létezne, nem írna
Emberek elvesznének az időben. Kicsik, s nagyok





Reggeli gondolatok


Jönnek – mennek
Nyitnak – zárnak
Vesznek – esznek
Szeleteltet - sültebbet

A reggeli kávézás, a pékségben ért
S míg forró italom fogyasztottam
Pulton gőzölgő, mákos - rétesre gondoltam
Elmélkedtünk a világ, számunkra, nagy dolgain

Mint például a béren, az örök kenyéren
Hogy mennyi most a minimálbér?
S hogy hol dolgoznak kevesebbért – többet…
S hogy van hol! Érte is összeteszik a kezüket…

Hogy emberek vagyunk, s még sem egyenlők
S hogy ezt szánta - e nekünk a Teremtő?
S nem bírálat, csak gondolatfuttatás
Csekkekkel sakkozva, dátumlatolgatás

S a kávé elfogyott, s vele a gondolat is
Az idő is, s a hangulat is tovaszállt
Fizettem, s gondolatban máshol jártam
Újabb vers sorait rendezgettem már

S újra csak jönnek – mennek
Nyitnak - zárnak
Vesznek – esznek
Szeleteltet - sültebbet