dana





Kovács Daniela bemutatása

1976. február másodikán születtem, egy időben Édesanyám legfájdalmasabb könnycseppjével. Majd "meghaltam" 2006. október ötödikén, amikor váratlanul megszűnt dobogni annak az embernek a szíve, akit szemem fényeként szerettem. Attól a naptól fogva gyökértelenül sodródom, mint száraz falevél a szél kezei között. Amikor felsírnak bennem az emlékek, tollat ragadok, és papírra vetem érzéseimet. Nem egyszer találkoztam már irodalmi oldalakon, cikkekben, illetve blogokban olyan kijelentésekkel, miszerint valaki hobbiból ír, fest, fotózik, tehát alkot. Én sosem éreztem ezt ilyen egyszerűre vetkőztethető "tennivalónak", számomra az írás olykor olyasfajta meditációs és nyugalmi állapot, amely mintha a testemből kilépnék, magához öleli a lelkem, néha pedig tehetetlen csalódásaim, félelmeim és rettegéseim szószólója, de mindenkor önmagam tükörképe akkor is, ha fájdalmas szavam szól, akkor is, ha életigenlő boldogság csurran tollam hegyéről.
Nagyváradi gyerekkorom emlékei sokszor késztettek írásra, Édesapám mélységesen természetes tehetsége pedig csak még inkább megszerettette velem a finoman hajló rímeket, és ösztönözte új szóképek világra segítését. Számomra a magyar nyelv nem csupán második anyanyelvem, hanem az a kimeríthetetlen kincsestár, amelynek gyöngyei közt mindenkor megtalálom a tökéletes darabot, amely szinte elém festi azt a gondolatsort, amelyet meg akartam örökíteni. Idáig vezető utamon sokszor véresre karistolta lábamat az ügyetlenkedő lépdelés, amely másban csupán nevetést, sajnálkozást váltott ki, hiszen nagyon kevesen tudták rólam, hogy nem beszélem a magyar nyelvet, de minden egyes szótagot magam tanultam, saját káromon vagy dicsőségemen jutottam egyre távolabb attól az élettől, amelyet magam mögött hagytam alig húszévesen... Édesapám elvesztése után pedig egyetlen vágyam volt, hogy olyan emléket állítsak neki magyar szavak koszorújából, amely méltó egy igaz ember, szerető Édesapa, dicső hazafi, és tiszta szavú költő örökségéhez...
Az évek múlásával minden érzésemet vers-ágyba vágytam vetni, és egy nap arra ébredtem, hogy első gondolatom is egy új vers refrénszerű sora...





Akkor is megéllek


Itt állok előtted. Nagy szemedbe nézek.
Bár lábamat befonta indád rengetegje,
egyenes gerinccel lassú tengődésed
figyelem, és nem hagyom, hogy kedvemet szegje.

Ha nem éltem eddig, hát most élni fogok!
Kikacaghatsz, csúfolhatsz, te dühös förgeteg,
könnyem elapad majd, s újabb álomporok
vonnak be aranyukkal mielőtt fölkelek.

Majd ébren álmodom, hogy boldogság kering,
hol eddig a bánat ült bennem szemlesütve,
hogy szívem rézkapuján vonul be megint
a vágy, amelyben remeg a szeretés üdve.

S hogy szelét fogva egy erre tévedt szónak
újra hinni tudom a sors-mesék igazát,
mely, mint az éjszín folyót a kecses csónak
ússza majd át keresztbe lelkem kristálytavát.

Itt állok előtted. Nagy szemedbe nézek.
Ha zokogva fájok is én áldva áldalak.
Nevess bukásomon, akkor is megéllek,
te lélek-áron szerzett, te boldogságfalat.



sorkoz



Édes-keserű


A bent rekedt szó, mint félrenyelt morzsa
halálra gyötör. Belém sírja vágyát...
De én, aki tudja, mi lesz a sorsa,
mélységeimben vetem be az ágyát.

Nem nyugszik meg. Át csöndviharon, vészen
kipréseli magát. Hozzád menekül.
Bár maradt volna. Most zokogva nézem,
hogy félúton hal meg árván, egyedül.



sorkoz



Eleget vívtunk


Vártalak. Ígérted, majd jössz. Nem jöttél.
Mint szigetén az árva számkivetett
kémleltem fájón a távolt. Most jönnél?
Most, mikor hitem, álmom odaveszett?

Hol voltál eddig, te Remény, te Bálvány,
mikor lángolásom Téged hívni mert?
Mikor éj-nap közti szürke magányán
koldultatlak egyre. Hol voltál? Kivel?

Már nem hiszem el, hogy sorsod a sorsom.
A varázs eltörött. Ó, mennyit sírtunk
szorongva, félve. S most magamba fojtom,
a nagy csöndű semmit. Eleget vívtunk.

Én valaha érted. Vajon Te kiért?
Melyik asszony ívén aludt az árnyad?
Most száz kincset adnál morzsányi hitért,
de nem hiszlek már. Eredj, elbocsátlak.



sorkoz



Irgalmatlan vajúdás


Zokog a tollam. Papírért kiált,
hogy Istennek új csodáját fesse.
De nem tud... hegye kínoktól kivájt,
csak szenved, jajong. Kínját ültesse

tejszínű lapra? Vérezze össze?
Fáj-virágból szőjön ma is verset?
Bánat-lakta dala hadd fürössze
a holt színekben szunnyadó percet.

Talán majd holnap kacagni is fog,
s vele együtt a százfülű világ.
De ma a kínt-oldó, vén papírok
erejük fogytáig ölelik át.



sorkoz



Könyörgés – sorslapom margójára


Sose szeress költőt. Fájni fog a csend,
mely magába ölel, míg ő verset ír.
Sorsutakat fest, gyönyört, csókot, édent,
de te leszel, ki mindegyikbe felsír.

Sose légy múzsa. Mű álomképeket
festenek neked majd ajándék gyanánt.
Röpke percért adsz el boldog éveket,
hogy diadémként viselhesd a magányt.

Sose szeress költőt. A zsarnokod lesz.
Szavainak mérgét lelkedbe oltja,
s hogyha számon kéred, gazul megsebez,
míg igazadat száz hazugra bontja.

Sose légy múzsa. A vesztedbe rohansz.
Nézd, épp ott állsz már szakadékod mellett.
Kitalált láng vagy, s ha utolszor lobbansz,
zsarnokod vígan lezuhanni enged.



sorkoz



Térdet hajtva emléked előtt


Én Neked hiszek, nem a világnak.
Elved nem fonnyadt el soha száron.
A sors útjai kuszák, silányak,
s Te, ha kellett, akár lélek-áron

szerezted meg azt az egy csepp mézet,
melytől édesült a vágy szívedben.
A szép szóban leltél menedéket,
csak benne hittél, konok hitetlen.

Úgy kábított a vérízű mámor,
Márta, Judit, Flóra... pazar álmok,
ha Téged olvaslak, mindahányszor
édes, meleg illatukban állok.

De hogy fájtál, ha csalt a képzelet,
és hogy irtóztál gyászod jajától,
s a csöndben esténként, hogy éghetett,
hogy nem jön többé hír a Mamáról.

De megölnöd magad? Nem. Badarság.
Idehallom hangod tiszta ércét.
Nincs az a mélység, az a magasság,
mely kioltná szavad szívverését.



sorkoz



Vajúdó magány


Valami mély, istentelen csend
szövetkezik örömöm ellen,
s mint egy vérengző, vad szörnyeteg
tépi szét a mellem.

Nem nyílik meg a kőrengeteg,
álom sem jön, mely hozzád emel.
Már itt zsibbad számon a neved,
de senki sem felel.



sorkoz



Vércsenász


Két szürke madár. Tolluk csupa vér.
Rikácsolásuk megannyi jaj-kürt,
míg az egyik eped, megadón fél,
másikban a vágy cifra gőggel vegyült.

Sorsviadal ez. Mélység. Iszonyat.
De míg e mélységben kéjvágy tolong,
bár egymás tollát tépve sikongat,
életre zuhan a két büszke bolond.



sorkoz



Vigaszul önmagamnak


Dércsípte őszbe fordul már a táj,
pernyét söpör felém a jeges szél.
Valami nyomaszt, bánt... valami fáj.
Látod? Megint sírok valakiért.

Oly jó volna alkuvón nevetni,
s nem hordani senkit szívem alatt.
Babonás vágyat, reményt temetni.
Jaj, hogy siratnám akkor magamat.



sorkoz