roza





Koller Eszter bemutatása

Koller Eszter vagyok, 25 éves és egy nagyon lelkes író. Gimnazista koromban kezdtem el írni az iskola újságba. Első könyvemet gimnazista koromban adták ki. Az egy önéletrajzi kisregény, az azt követő könyvek, mind novelláskötetek, melynek nincs önéletrajzi eleme. Most adják ki a 9. könyvem. A Szent Gellért Kiadó, ill. A Holnap Magazin Kiadó jóvoltából jelentek meg. A MUOSZ tagja vagyok, néhány újságba írtam is, de az újságírást jóval kötöttebbnek találom. 1 könyvemet Amerikában is kiadták.
Az írás mellett a zenét is nagyon szeretem. 16 évet zenéltem (zongora, orgona), csak sajnos beteg lett a kezem.

Én olyan műveket kínálok, melyekben az élet apró eseményeit ismerhetik meg, amik mellett gyakran észrevétlenül haladunk tovább. Az orosz irodalom ihlette lelki vívódást igyekszem bemutatni, amiben kivétel nélkül minden egyes ember szenved olykor olykor élete során.
Azok az emberi értékek, amiket már az ókori filozófusok is megmondtak, azokkal dolgoznak a mai napig is az írók, költök. Én is ezeket az értéket vetettem papírra, melyben nekem a fő mag a hit. Itt nem egy felekezetről, vagy vallásról van szó, hanem annak a hite, hogy valami átfogó erő összetartja az összes élőlényt egymással. Ennek csírái mi emberek vagyunk, akik törekszenek gyökereiktől megszabadulni és minél nagyobb szárnyakat "növeszteni". Ez a vonás jellemző ránk. A sikert, az elismerést, a büszkeséget akarjuk elérni minden áron.
De mi lesz a gyökerekkel? Hisz azokban rejlenek az értékek, amit a természettől, valami nálunk nagyobb erőtől kaptunk.
Késztetést érzek magamban, hogy ezeket az értékeket minél inkább hangsúlyozzam mindig más kontextusban. A célom az, hogy az olvasómban felelevenítsem a már benne levő értékeit és azokat maximálisan meg tudja osztani majd mással is. Az első könyvemtől eltekintve novellás köteteket írok.



sorkoz



Felragyogott a kanóc


A délelőtti mise és nagy ebéd végeztével, elhúzott függönyök, és leengedett redőnyök alvásra késztették a házakat és annak lakóit. Még éjjel sem aludt ennyire a kisváros, mint vasárnap délutánonként. Kicsik, nagyok, szorgalmasak, lusták, zsörtölődök, nyugodtlelkűek: mindenki igényelte e délutáni pihenést, ezért elvárták egymástól a csendet. Eleinte csak íratlan szabályként élt a „vasárnap délutáni csend” betartása, de egyik alkalommal Sosztovics úrnak, aki kiismerhetetlensége és fura mivolta miatt közismert figura lett a közösségben, kedve támadt a pihenő idő kellős közepén bekapcsolni az elektromos fűrészt. Alig berregett két percig, a szemközti ház ajtaja kinyílt, és bosszúsan, botját a magasban lengetve kijött Zsuzska néni. Repültek a trágár szavak, s Sosztovics úr flegma tekintete megtízszerezte a kiabáló öregasszony dühét. Már egész nagy nézőközönség gyűlt össze, mire Sosztovics úr megelégelte a jelenetet, s mondata kellős közepén otthagyta Zsuzska nénit. Mindenki ezt lezárt ügynek tekintette, a történteket, és abban bíztak, ez az eset elég is volt, ahhoz hogy elbátortalanítsa azokat, akik netán ilyenkor akarnának zajt csapni. Zsuzska néni azonban nem hagyta ennyiben, dühében rávette közösség képviselőit, egy valódi csendrendelet meghozására. Utána hetekig ez volt a téma, „mégis mit képzel magáról az öreg Zsuzska, azért mert ő pihenni akar, nem kell rögtön törvényt hozni” helytelenítették a pletykálkodók. Hamar elmúlt azonban a méltatlankodás, hisz voltaképpen a többség örült ennek a rendeletek, legalábbis magában, mert senki nem akarta Zsuzska nénivel való egyetértését kimutatni. A csend fontos. A képmutatás annál inkább. Persze, nem mindenkit lehet olyan könnyen rábírni ilyesfajta szabályokra. A természetet kikapcsolni, esetleg picit lehalkítani nem lehet, így főleg a kutyák ugatása zavarta meg a pihenésben kényesebb egyedeket.
Szemere Marci a karórájára nézett. – Pontosan 3 óra, akkor indulhat a séta, – állapította meg elégedetten. A házuk teraszából levezető lépcsőn várta ki a megfelelő időpontot. Majdnem egy óra hosszát ült ott, de látszólag szívesen tette, és várakozása nem egyszerű tétlenkedés volt. Eldobott egy labdát, majd egy botot, lengetett egy madzagot, simogatta, babusgatta, de leginkább figyelte farkát csóváló kis kedvencét. – Teó, gyere ide, gyere, – biztatta négylábúját a még borotvát nem használó fiú. A szavakra, a kutya csupán felnézett, de nem állt szándékában otthagyni a földből kiálló gyökeret, melyen az elmúlt öt percben koptatta éles tejfogait. Marci, még párszor magához hívta, sikertelenül, majd az ablakpárkányon tartott pórázért nyúlt, és láthatóan megrázta. – Teó, gyere, séta. Séta, Teó.
– A barátságos németjuhász kölyöknek nem kellett több, rohant gazdájához, örömében ide-oda ugrálva.
– Ügyes vagy, Teó! Jó kutya! – Marci bekattintotta a pórázt és a kutya szaladva tette meg az utat a fő kapu irányába.
Marci, az utcán büszkén sétált pár hónapja kapott kutyájával. Bár anyja kételkedett Marci felelősségtudatában, és emiatt sokáig nem hallgatta meg könyörgését, végül beadta a derekát, és beleegyezett. A család meglepetésére Marci állta a szavát: minden reggel felkelt korán, feltisztította a kutya piszkát, megetette, megsétáltatta, nevelte, játszott vele, éjjel lágy simogatásokkal nyugtatgatta. Lehetett nagy zápor, Marci akkor is büszkén, esernyővel egyik kezében, pórázzal a másik kezében sétált, egészen fel a nagy dombig. A gyakorlott gazdik legtöbbje otthon maradt ilyen időben, kutyájuk megértette: ez nem sétálásra való idő. Marcit, viszont nem tartotta vissza semmi, ment előre. Akik ilyenkor kinéztek az ablakukból, reménykedve, hogy meglátják az összegyűlt viharfelhők végét, és reménykedésük közben meglátták Marcit elismerően csodálkoztak. „Ez a Szemere fiú aztán jó gazdi, ha esik, ha szakad, szó szerint, kiviszi mindig a kutyáját. Kalapot le!” A fiú valamiképp érezte magán ezeket a tekinteteket, emellett meghallotta pár hete a misén, mikor az egyik öreg a mellette levőhez azt suttogta: „ő az, igen, pedig olyan fiatal, és mégis milyen felelősséggel bánik a kutyával!” Ez a mondat végképp a megtette hatását, Marci melle a pukkadásig dagadt a büszkeségtől, mire felzendült a misekezdő zsoltár.
– Igen, jó gazdi vagyok, megteszek mindent a kutyámért, mert annyira szeretem – veregette vállon magát a fiú.
Teó még a fél évet sem töltötte be, ezért Marci semmi szín alatt nem akarta, hogy összetűzésbe kerüljön egy nála jóval nagyobb kutyával. Leginkább egy útvonalon sétáltak, melyen ritkán találkozott más kutyával, egy kivételével, aki minden egyes alkalommal mérgesen megugatta Teót. Marci mindig félt attól a kutyától, nagy volt, csúf és folyton ugatott. Ettől függetlenül sajnálta. A kisvárosban azt rebesgették, hogy a kutya nem hiába olyan, amilyen. Szerencsétlennel a kezdetektől fogva kegyetlenül bánik a gazdája: kiabál vele, odarúg, rácsap, egy kedves szót sem szól hozzá. Láncra kikötni, vadászatra kihasználni, az bezzeg könnyen ment. Az emberek azonban sosem tették a gazdának szóvá a kegyetlenkedéseit. Senki sem akart Juhász Zoltánnal szembeszállni. Noha emberek iránt soha nem mutatott agressziót, mégis idős kora, nyugodt beszéde, egyenes tartása, jó kapcsolata az öregek tanácsával tiszteletre ösztökélte a felháborodott kutyakedvelőket, akik főképp középkorúak és fiatalok voltak. Marci legszívesebben elfutott volna, mikor Juhász kutyája ijesztő ugatásba fogott, de valami a félelemnél erősebb érzés hatalmasodott el rajta. Ránézett farkát behúzott, remegő kutyájára, majd lehajolt és szorosan átölelte.
– Ne félj Teó, semmi baj, látod, ki van kötve, nem bánthat. – Közben a szeme sarkából a ház elülső ablakaira tekintett, nem néz-e ki az ugató kutya gazdája.
Kicsi volt rá az esély, hogy pont most nézzen ki, de hirtelen meglátta, ahogy egy pillanatra megmozdult a függöny az egyik ablak előtt. A fiú még szorosabban ölelte át kutyáját, aki végül kiszabadította magát a szorításból és nyüszítve elrohant ugató társa elöl. Pontosan maga sem értette Marci, miért viselkedett így, ám rögtön nyugtatta magát, hogy csak a kutyáját akarta csitítani, minden színészkedés nélkül. De furcsa mód, belül mélyen örömet érzett, mintha valami film hőse lenne, aki megmutathatta az állatával kegyetlenül viselkedőnek a helyes magatartást, a szeretetet, melyet éreznie kellene miden gazdinak. Talán majd kijön Juhász úr, megköszöni neki példamutató magatartását, ami csodát okozott benne, mert, mikor meglátta az ablakból milyen szeretettel ölelte át Marci a kiskutyáját, felismerte, hogy az ő kutyája is egész más lenne, ha szerette volna. Az ugató kutya gazdája viszont házában maradt, nem rohant ki könnyes szemmel átölelni Marcit, ezért kicsit csalódva rántott a fiú egyet a pórázon, és megindult hazafelé. Az elkövetkezendő napok unalmasan teltek, Marci kezdte unni a sétákat, legszívesebben elő vette volna zenehallgatóját, de tartott az őt figyelők rossz véleményétől. Még a végén azt mondják róla, rossz gazdi, mert kutyasétáltatás közben nem is kutyájára figyel, s akkor az öregek a templomban sem fognak rá büszkén mutogatni. Továbbra is a megszokott útvonalán haladt: egészen le a katolikus templomig, onnan fel a nagy dombra, majd vissza. Juhász úr háza előtt többet nem állt meg, nem ölelte át teátrális mozdulatokkal Teót. Gyorsan elhaladt a ház, és a mérges kutya előtt, némi szégyent érezve, melyet sikertelen „hőstette”, a szeretet nyilvánítás őszinteségének mímelése keltett.
A betűk hol élesek voltak, hol teljesen elhomályosodtak, s ez a váltakozás, a betűkből álló szövegnek folytonos vibrálást adott.
–Tehetetlen húsdarab vagyok, már ez a nyamvadt nagyító sem segít semmit, – gondolta Juhász Zoltán felháborodottan és az asztalra dobta a nagyítót az újsággal együtt.
Minden alkalommal, mikor szemét megdörzsölte, bízott benne, hogy a dörzsöléssel a homály is eloszlik szeméről, és újra tisztán lát; de a zöld hályog ott maradt, és egyre jobban korlátozta látását. A reményt vesztettnek be kellett ismernie bukását a betegség ellen, beletörődni és megoldást találni helyzete könnyítésére.
A szüntelen ugatás gyorsabb léptekre késztette a kutyáját sétáltató fiút, aki már majdnem elhagyta az öreg látókörét.
– Csöndbe maradsz! – szólalt meg erélyesen és emelt hangon a teraszon álló öreg.
Az ugató kutya azonmód elhallgatott, és fejét lehajtotta. Derült égből villámcsapásként érte a fiút is a szigorú parancs, a szégyenkező kutyával együtt rögtön ő is felnézett a parancsot osztóra, aki már megindult felé. – Te, fiú, te nem a Szemere Pistának vagy a fia? – kérdezte hunyorítva. – Marci a megilletődéstől tágra nyílt szemekkel bólogatott. – Látásból talán már ismersz engem, Juhász Zoltán vagyok. Nos, gyorsan a tárgyra térek. Szeretnél egy kis zsebpénzt keresni? – A megkérdezett zavarában, némi motyogáson kívül nem mondott semmit. – Várj, közelebb jövök, mert már hallani sem hallok. – Hátra kulcsolt kézzel, egyenes háttal, néhány lépéssel közelebb került a fiúhoz. –Az, hogy nem hallok még nem is zavar annyira, sokszor talán jobb is, annyi badarságot tudnak összehordani egyesek. De a látásom! Az már zavar, és még mennyire. Így kerülnél te a képbe, feltéve, ha elvállalod. Olvasót keresek, aki felolvassa nekem a napilapot, hetilapot, ami épp van. Gondoltam inkább valami itteni gyereket kérek meg, mint egy szociális munkást, és neked se jönne rosszul neked egy kis pénz.
– A fiú elcsodálkozott az előtte álló kedves, csellóhoz hasonló hangszínéhez és mosolygó szemén, aminek kékesszürkés színe jámborságot és szelídséget sugárzott.
Mindig távolról látta Juhász urat, és akkor agresszívnek képzelte vonásait, szemét merevnek és hidegnek, mint a kő, hangját ércesnek, de megjelenését a közelség átformálta, akár gyerek a gyurmát.
– Ööö, hát még meg kell beszélnem a szüleimmel, de szerintem… igen. – Elégedett mosolyra húzta száját Juhász úr, de Teó már nyugtalankodott, és a pórázt rágcsálta, amit észrevett az öreg, ezért nem akarta tovább fenntartani Marcit.
– Akkor, ha megengedik, várlak holnap, mondjuk, a kutyasétáltatás után, olyan 4 körül. – majd hátrafordult, és mikor elment leláncolt kutyája mellett, megpaskolta a fején. Marciban kavarogtak a gondolatok, váratlanul érte mindez, ettől függetlenül várta a következő napot, bár a hangos olvasás sosem tartozott erősségéhez.
Mikor megkapta szülei engedélyét, a séta után egyedül visszabaktatott Juhász úr háza elé. Most örült, hogy a drótszőrű csúfság láncra van kötve, mert mikor a ház bejáratához közeledett a kutya, önmagából teljesen ki kelve, ugatott, de nem sokáig. Zoltán bácsi kilépett a teraszra, és csöndet parancsolt, mire a kutya azonnal abbahagyta. – Örülök, hogy jöttél, ne félj attól a dögtől, majd mikor elmész, oda viszlek hozzá, akkor jobban meg tud szagolni, és megérzi, hogy nem jelentesz veszélyt. – Marcit ez a legkisebb mértékben sem nyugtatta meg, és kedve végképp nem volt odamenni egy ilyen vadállathoz. A házban megkínálta Juhász úr colával és egy kis süteménnyel; az újságok a nappali asztalára voltak készítve. Izzadni kezdett a fiú keze, hátha megbízója teljesen felháborodik a felolvasás színvonalán. Zoltán bácsi viszont, minden szó nélkül a fiúra bízta, hogy mit olvas fel, „haladjunk sorba, ahogy az oldalak jönnek”, ennyi volt a kérése, amúgy többet nem mondott, a fiú olykori megtorpanásait, akadozásait meg figyelmen kívül hagyta. Körülbelül egy-két percnyi szünet közbeiktatásával, fél óráig tartott a felolvasás; utána megköszönte Zoltán bácsi és a fiú kezébe adta munkájáért a fizetést. Juhász úr Marci vállára tette kezét.
– Gyere, ismerkedjél össze azzal a döggel, Verébbel. Nem olyan vad, csak azt a látszatot szereti kelteni. – A fiú állkapcsa megfeszült, de nem mert semmit szólni.
– Veréb! Ül! – hangzott el a parancs, mikor kiértek a teraszra, s Juhász a fiút még mindig vállánál fogva a már nyugodtan ülő kutyához vezette.
– Lassan rakd oda kezed az orrához. Tudod, csak semmi hirtelen mozdulat, de szólj, ha félsz. – A fiú rohanni akart, de a keze mégis lassan, a kutya orra elé mozdult.
A drótszőrű csúfság így közelebbről nem tűnt olyan vérengzőnek, mint távolról. Szeme most jól látszott, és valamiképp arany árnyalata volt. Veréb megszagolgatta az odanyújtott kezet, és mikor rájött, nem ellenséggel van dolga, nyalogatni kezdte a fiú ujjait. Úgy tűnt, boldog volt a kutya, így még sosem látta Marci. A nagy ismerkedés izgalmában, kicsit felemelkedett ülő helyzetéből.
– Ül! Mit képzelsz magadról? Mondtam, hogy felkelhetsz?! – kiáltotta Juhász úr és egy nagyot rávágott kezével a kutya tarkójára, majd a megrendült fiúra nézett.
– Ne félj ennyire. Nem fáj ez neki, az aranydögömnek acélból van a bőre – magyarázta nevetve.
Marci egyáltalán nem értette, miért kellett ráütni Verébre, szegény már akkor visszaült rögtön, mikor rászólt az öreg. Este sokat gondolkodott, hogy visszamenjen-e, a pénz végül is tényleg jól jön, a munka nem nehéz, és legalább valami újdonság van életében, mert az elmúlt hónapok eléggé egyhangúak voltak a kutya beszerzése óta, főleg most a nyári szünet alatt, mikor a legtöbb osztálytársa a Balatonon, táborokban mulat, felelősség nélkül. Sajnos, mikor a nehézségeket végig gondolta Marci – a kutya vétele előtt – nagyon sok kimaradt a számításából, mint például az, hogy nem tud elutazni sehova, még egy éjszakára sem mehet el, mert anyja előre megmondta: a kutyáért senki más nem felelős, csak ő, és ha ő nem eteteti, akkor éhes marad. Marci sokszor legszívesebben ott hagyta volna Teót, „kibírja, ha egy étkezéssel kevesebbet kap”, de amióta megkapta a kutyát, családja egyetlen szót sem hallott tőle, és eddigi hősies viselkedését nem akarta megtörni. Akkor jönne a rengeteg „látod, én megmondtam…” kezdetű mondat „még túl kicsi vagy egy kutya gondozásához”, „nincs annyi felelőséged”, „megbánod”, „nem jó ötlet” stb. Egyedül az az elszánt érzés vezérelte a kutyával való törődésre, hogy ilyeneket soha senki se mondhasson neki. Ezért vállalta azokat az unalmas sétákat, a korán kelésést, és talán még a kutya iránti szeretetét is… Ezt a gondolatot azonban gyorsan elhessegette, abszurdsága miatt.
Nyílván pusztán az unalom vezette vissza, mindenesetre ismét Juhász Zoltán nappalijában ültek ketten: az egyik az olvasásra koncentrált, a másik a felolvasott mondatokra. A hallgató olykor elmosolyodott magában, mikor a fiú egy-egy hosszabb szó helyett valami egészen mást mondott, de nem volt kedve jobbat keresni. Talán a többi gyerek sem olvasná fel jobban, szociális munkásra pedig nincs szüksége, majd épp elég lesz, mikor esetleg pelenkázásra szorul. Mikor letelt a félóra és kimentek a teraszra, Marcinak csak akkor tűnt fel, hogy Veréb meg sem ugatta, mikor megérkezett. Úgy látszik okosabb, mint gondolta. A kutya, háza előtt feküdt, és a fiúnak egy pillanatra Teó jutott róla eszébe, mikor hosszabb séta után ledől és elülső lábai közé fekteti fejét.
– Amúgy miért Veréb a neve? Eléggé nagy… – kérdezte a mellette pipára gyújtó bácsit. – Hogy? Verébbel mi van? – Igen, miért az a neve? – ismételte meg kérdését hangosabban Marci.
– Jaa! Hát igen, fura egy név, egy ilyen csúfságnak! – mondta nevetve az öregúr. – Az úgy volt, hogy édesanyám nagyon szerette a verebeket; kisfiú koromban, a téli estéken kiküldött, rakjak a madáretetőbe megmaradt morzsákat és magvakat, hogy a kis verebei is köszönteni tudják majd a tavaszt. Mindig mondta: „ne panaszkodj fiam, a kis verébnek rosszabb a dolga, ott kinn a fagyos hidegben”. A kutyát jóval édesanyám halála után vettem, és a fene se tudja, de valahogy ez a szó jutott eszembe, mikor megláttam először. Ugye aranydögöm? – mosolygott kedvesen Verébre, aki az „aranydögöm” szóra felemelte gazdája irányába a fejét.
Marcinek tetszett a név története, és szívesen maradt volna még Juhász úrral beszélgetni. Zoltán bácsi érezte, hogy a fiú jól érzi magát társaságában, ezért próbált közös témát keresni. – Most jut eszembe, neked is van kutyád, németjuhász, ha jól láttam.
– Igen, igen! – kapott a szón Marci – Teónak hívják, még alig hat hónapos. Én azért neveztem így, mert a Mátrix című filmben a főszereplőt úgy hívják, hogy Neo, eredetileg az lett volna a kutyám neve, de a testvérem lebeszélt róla, ezért lett Teó. – A fiú izgatottan, hadarva beszélt, ezért csupán szófoszlányokat értett belőle az öreg, de látta a fiún, micsoda örömmel mesél, így inkább nem említette, és mosolyogva vállon veregette
– Jól van! – Még kis ideig beszélgettek, aztán Juhász úr megkérdezte Marcit, nem lenne-e kedve hétvégén lemenni a nagy tóhoz vele és Verébbel. – A te kutyádat is hozhatod – mondta, bár látszott rajta, annyira nem szeretné, később hozzátette – látom nagyon félted – és a fiúra somolygott – ahogy a múltkor ölelted az út közepén, ej, hisz nem kisgyerek, milyen kutya lesz őbelőle! – Marcit sértette a gúnyosnak érzett megjegyzés; mely azt sugallta, hogy ez nem szeretet, csupán valami utánzata annak. Kissé elpirult, miután egyfajta lelepleződéshez hasonuló érzés futott át rajta, talán mégse szereti ő annyira Teót, mint ahogy ezt mindenkinek mutatni próbálja? Nem, nem, ő jó gazdi, ez a Juhász meg mást próbál elhitetni vele, aki pedig veri a kutyáját, kiabál vele és ki köti láncra! Gondolta, majd jól megmutatja az öregnek, nem jön soha többet, és a hétvégén sem megy el a tóhoz. Ám a hirtelen fellángolt sérelem tűzét a kellemes séta hazafele lehűtötte, és csak a hamu nyoma maradt ott, mely nem keltett benne olyan erős érzést, hogy lemondja a hétvégét.
Szombat délutánra elmúlt az addigi nagy kánikula, helyette az eső előtti tapadós levegő késztette a kisváros lakóit újabb panaszáradatra. Mielőtt Marci elment, megkérdezte tőle az anyukája, biztos el akar-e menni a tóhoz, ilyen fülledt időben. A fiút az idő a legkevésbé sem zavarta, annál inkább nyomasztotta az a tudat, hogy haza kell érnie időben, vacsorát adni Teónak. Jól lehet, amúgy sem töltenének annyi időt a tónál, és ha nem lenne kutyája, akkor is visszaérne körülbelül az etetés idejében, mégis úgy gondolta, ha valamiért később akarna hazajönni, nem tehetné meg, mert időhöz van kötve. Emiatt elillant szabadság érzete. A fiú meglepetésére kocsival mentek a tóhoz, Verébbel a hátsó ülésen. A tóhoz vezető földút elején félre húzódott Juhász úr és kiengedte Verebet.
– Fut! – adta ki a parancsot, és a kutya, mintha ágyúból lőtték volna, egy röpke pillanat alatt csupán kis foltnak látszott a távolban.
– Nem fél Juhász bácsi, hogy elkóborol Veréb? – Én ilyet nem mernék tenni a saját kutyámmal.
– Veréb? Azt merje megtenni! De nem kóborol az el, már nem. Régen előfordult, de ki neveltem belőle. – hangzott a válasz.
Képek villantak Marci fejében, ahogy a gazdája nagyokat üt és rúg a szegény kutyára, persze, a szerencsétlen így kényszerült megtanulni – gondolta töprengve. – S csak verés árán tanulta meg? –kérdezte szemrehányóan a fiú.
– Hogy? Verés árán? Igen, igen, rettentően önfejű volt, s ezt nem tudtam még, amikor kiválasztottam. Ugyan is, nekem kellett a vadászathoz egy kutya, és a vadászegyesületben azt mondták, vegyek drótszőrű német vizslát, az tökéletes erre a célra, egyszerű a nevelése. Persze, a fenét volt egyszerű, évekbe tellett megtanítanom, hogy csöndben maradjon a vadászat alatt, és ne ugasson minden mozgó apróságra, megmutassa nekem, hol a vad, és miután lelőttem keresse meg, és hozza vissza. Én többet is elidőztem volna a nevelgetésével, viszont gyorsan el kellett, sajátítania az alap parancsokat, nem a vad elfogása miatt, hanem, hogy más vadászok ne lőjék le véletlenül. Messziről a kis csúfságot bárminek nézhet, legkevésbé talán kutyának, célba veszik és oda az aranydögöm. – A kocsi ekkor a tó végéhez ért, és Juhász úr kikapcsolta a motort.
Mikor kilépett, Marci meglátta Verebet, amint egy szobor mozdulatlanságával ül, alig pár méterre a kocsitól, a tó partján. Mikor gazdáját észrevette, nem rohant oda hozzá, nem csóválta farkát, csak nézte és várt. Várta a parancsot. Juhász úr egy vaskosabb faágat vett fel az avarból és meglengette Veréb felé.
– Visszahozni! – és elhajította a tóba a fadarabot. Marci szinte biztos volt, hogy Veréb nem megy be érte a vízbe, de a kutya nagy csobbanással a tóba ugrott.
– Meg tudja találni? – nézett kérdően az egyenesen álló úrra. – Hogyne! Ha akar, nagyon okos tud lenni. – De lehet, hogy másik fadarabot hoz vissza véletlenül – erősködött Marci.
– Direkt olyat szoktam választani, aminek jellegzetessége miatt meg tudom jegyezni az alakját. Engem nem ver át. Amúgy nem is akarna, ő addig nem jön vissza, amíg meg nem találja. Pár éve télen, szegény ebbe majdnem bele is pusztult. Elvittem fácánt vadászni. Nem sok reményt fűztem hozzá, mert piszkosul hideg volt. Mikor épp készültem volna hazamenni, hirtelen az egyik bokorból neszt hallottam, és felrepült egy fácán. Eltaláltam, de egész távolra repült már, ezért kételkedtem, hogy megtalálja, hisz Veréb sem csoda kutya! Mikor odaértünk a helyhez, ahol körülbelül leeshetett, a kutyám teljesen megmerevedett. A baj az volt, hogy egy nagy, félig befagyott mocsárszerűségbe eshetett a fácán. Szóltam Verébnek, jöjjön, hagyja a fenébe. Mit gondolsz, az a dög, persze, hogy beleugrott a fagyos mocsárba. Semmit nem láttam, annyira sok volt a nővény, faág, bozót, kidőlt kisebb fa. S a csúfságom eltűnt a mocsárban. Néha meghallottam mozgolódását, de mind ritkábban. Kezdtem izgulni. Már kiabáltam, azonnal jöjjön ki, de semmi. És akkor megijedtem. A víz iszonytató hidege, a rengeteg minden, amibe beleakadhat elég volt, hogy örökre elveszítsem. S a legrosszabb a teljes tehetetlenségem volt. Hisz már akkor is öreg voltam, nem tudtam volna én onnan kimenteni, biztos voltam benne: elpusztul. A mozgolódás elhalkulóban volt, majd teljesen abbamaradt. Életem során elhunyt édesanyám és feleségem temetésekor sírtam egyedül. A hó nesz nélkül elkezdett hullani könnycseppjeimmel együtt. Üres lett a fejem, nem bírtam megmozdulni. S hirtelen újból zajt hallottam, és abban a vonalban, amit még a mocsárból láttam, egy fej bukkant elő. Verébé volt, szájában a fácánnal. Hogy nem fagyott meg, azt még máig is fátyol fedi, s egyem a szívét, ahogy lábam elé óvatosan elhelyezte a zsákmányt, és még akkor is egyenesen próbált ülni, de a kimerültségtől összeesett. Fogtam a kabátomat és belebugyoláltam, ennyit tudtam csak érte tenni, nem bírtam volna felemelni, ezért felhívtam az egyik vadász havert. Pár napig csak egy helyben feküdt, még enni is nehezére esett, de a sok meleg és pihenés után egy kettőre felépült. A fenének kellett neki ilyen makacsnak lennie, majdnem életét vesztette!– Veréb pont a történet végére csaholva futott a két beszélő felé, és gazdája lába elé rakta a bedobott faágat. – Jól van, ügyes vagy. – s Juhász úr megpaskolta kutyája vizes fejét.
– Hihetetlen – álmélkodott Marci, tán egyszer Teó is ilyen önfeláldozó kutya lesz. Nehéz volt elhinnie, hogy az a vadnak tűnő, folyton ugató csúf kutya és a bátor, önfeláldozó, végsőkig küzdő kutya, egy és ugyanaz. Elsétáltak a tó túlsó végéhez, Veréb percekre eltűnt, majd kiugrott az egyik bokorból. J uhász úrnak csak azt kellett mondani „Veréb, lábhoz”, és a kutya ott is termett. Kapcsolatukat, most egészen másképp látta a fiú. Eddig bizonyosra vette: Veréb csupán azért hallgat gazdájára, mert annyira meg van félemlítve. Viszont Veréb szemében nem a rémültség volt látható, azok egészen mástól csillogtak: hűségtől, tisztelettől, sőt, szeretettől. Teó sosem nézett úgy rá, ahogy Veréb s gazdájára, szóval a verés a megoldás? Ha akkorákat ütne rá, mint Juhász úr, akkor Teó is így nézne rá? Marci elbizonytalanodott nevelési módszerében, talán nem kellett volna egyáltalán kutyát venni...
– Na, ideje haza menni. A kis kutyád biztosan már vár – mondta Juhász úr.
A kocsiban hazafele egyikük sem szólt semmit, egyedül Veréb erőteljes lihegése törte meg a csendet.
Hétfőn a teraszon tartották a felolvasást. Kellemes, tavaszhoz hasonló idő volt, ezért Juhász úr a nappali helyett a teraszt javasolta. Veréb egész végig pisszenés nélkül ült háza előtt, mind addig, míg Losonczy úr dalmata kutyájával meg nem jelent a járdán. A dalmatát sem kellett félteni, ugatott ő is, támadásra készen, és csak a póráz tartotta vissza. – Juhász úr, csináljon már valamit azzal az ebbel, nem tudja senki nyugodtan sétáltatni a kutyáját, mert folyton megugat mindent és mindenkit! – kiabált az 50 év körüli férfi. Marci nem kedvelte Losonczy urat, aki a főtéren található CBA vezetője volt, jóllehet, élete során nem több mint 10 mondatot váltott vele. Ám a távolabbi ismeretség is elegendő volt Marci számára ahhoz, hogy felismerje pökhendiségét és arroganciáját. Juhász úr Marcihoz fordult. – Mit mond nekem? – A fiú leegyszerűsítve elmondta, és Juhász úr egy szóval lehalkította Verebet.
– Elnézést kérek, Losonczy úr, de hát a kutya azért van, hogy ugasson, nézze csak, a magáé is ugat. – Marci elmosolyodott Losonczy úr elképedt tekintetén.
– Így kommunikálnak ők. – mondta mosolyogva Juhász Zoltán.
– Eh – intett a dühös gazda – inkább nevelné a kutyáját, ahelyett, hogy láncon tartja, talán akkor nem ébrednék fel éjjel az ugatására! – és mérgesen tovább húzta dalmatáját.
Juhász elkacagta magát, a fiú elképzelni sem tudta, mi volt ezen olyan vicces, de ő belőle is kitört a nevetés.
– Jaj, a Losonczy, fiatalnak is pont ilyen volt! Szerintem túl szorosan hordja övét, mindegy, az ő vérnyomása éri el majd az eget nem az enyém! – és még mindig rötyögött, mikor felállt és a terasz ajtóhoz lépett. – Majd nem elfelejtettem, hoztam az újonnan nyílt cukrászdából néhány sütit. Mit szólsz, kipróbáljuk, miért kérnek el több száz forintot? – és Marcira kacsintott, akinek a gyomra korgott, ezért örült a meghívásnak. Miközben a sütik tálalására várt Marci, a nappali garnitúráján álló bekeretezett képeket nézte.
Juhász úr felesége, gyerekei, unokái mosolyogtak rá vissza. Középen, a többinél nagyobb keretben, egy fekete fehér fénykép volt elhelyezve, melyről egy hölgy tekintett a fiúra szelíden és komolyan. Marci azonnal tudta, hogy a hölgynek Juhász bácsi édesanyjának kellett lennie, hisz pont ugyanolyan mosolygó, jámborságot sugárzó szeme volt, mint a fiának. A keret mellett egy szép, fehér, kb. 20 centi magas gyertya állt. Az apró kidomborodó díszek tették igazán gyönyörűvé. A kanóca érintetlen volt, s Marcinak ekkor eszébe jutott a pár nappal ezelőtti áramszünet.
– Juhász bácsi, azt mondta a múltkor, hogy mivel nem volt már gyertyája itthon, ezért teljes sötétségben várta ki az áramszünet végét. De itt van egy, miért nem gyújtotta meg ezt? – Juhász bácsi csodálkozva a nappaliba tekintett, ahonnan a fiú beszélt.
– Igen? S én meg sötétben ültem… Ja, arra gondolsz. – vette észre, miről beszél Marci – Azt nem gyújtom meg, édesanyámtól kaptam születésemkor. Gondoltam, hogy a temetésén meggyújtom, amit végül nem tettem meg, mert féltem, amint meglátom égni, még szomorúbb leszek. Ha akkor nem gyújtottam meg, pár órás áramszünetre fölösleges lenne bekormozni fehérségét. De gyere, előkészítettem már a sütiket, az ischlert szereted? – A fiú az asztalhoz rohant az ischler hallatára.
– Amúgy Veréb, miért van mindig lánchoz van kötve? – érdeklődött teli szájjal.
– Oh, ha nem lenne! Ki tudja hány kutyát támadna meg. Első éveiben nem volt, aztán volt is belőle balhé. „Ki kell kötni!” mondták, most meg azt mondják „hogy lehet így kikötni”, fene se tudja mit akarnak. Veréb egy állat, nem futkoshat a faluban kényére, kedvére. Emlékszem fiatalkoromban ki nem állhattam a rengeteg szabadon kószáló kutyát, akik nem egyszer haraptak bokán. Még pórázon sem tudnám a környéken sétáltatni, úgy összemarakodna más kutyával, és a többi pechére Veréb nyerne, olyan ereje van! Mikor még jó volt a szemem, mentünk mindig vadászni, azt, hogy élvezte az aranydögöm! Most már csak hosszú sétákra viszem a nagy tóhoz, azt szereti legjobban. – És nem unatkozik nagyon kikötve? – kérdezte a fiú. – Juhász bácsi ezt hallva nagyot nevetett.
– Még mit nem, hogy engem az érdekeljen, unatkozik-e vagy sem. Biztos, de az az ő dolga. Ő kutya, sőt, vadászkutya, azért vettem. Mit gondolsz, régebben ennyit mütyürésztek az emberek kutyájukkal, mint manapság? Áhh! Ez most lett divat, egy ágyban aludni vele, puszilgatni, ruhákba öltöztetni, hisz a múltkor azt hallottam a rádióban, hogy már kutyapszichológus is van! Megáll az eszem! A kutya az kutyaként érzi jól magát, csak elfajzik, mint minden más, ha agyon kényeztetik, és közben semmi hasznosra nem nevelik. Én mondom neked, a kutyát tartók háromnegyede nem tud megtanítatni kutyájának 3 parancsnál többet, nem azért mert a kutya kajla, hanem mert nevelés helyet babusgatják, vagy türelmetlenek és feladják.
A Szemere ház Juhász bácsi és Veréb történeteivel telt meg, Szeremere csodálkozott Veréb okosságán, Szemerené pedig a kutya Juhász iránt tanúsított szeretetén. Marci nagy buzgalommal tanította Teót a parancsokra „ülj”, „maradj”, „fuss”; a kiskutya azonban nem lett az egyik napról a másikra okos, ahogy mi sem; kevesebbet babusgatta, nem vette annyiszor ölébe, úgy tűnt ez a kutyát nem zavarja. Néha erélyesebben rászólt a fiú, ha rosszat tett, szülei csodálkoztak ezen az újfajta, eddig nem mutatott viselkedésen, és megkérdőjelezték, valóban jó, hogy fiúk ennyi időt tölt Juhász úrral. Egyik nap sétáltatás közben, Teó befutott a bozótba, Marci hiába hívogatta, nem jött ki onnan, rá se hederített. Végül a fiú utána ment, és nagy kergetés után végre kizavarta. Szomszédjuk, az egészet láthatta, mert kinn porolta a szőnyegeket. Marci első gondolata az volt, hogy átölelje kutyáját, és maximum kicsit megkorholja, aztán eszébe jutott Veréb szerető aranyszínű szeme. – Rossz Teó! – csapott rá a kutya fenekére.
– Nagyon rossz vagy, tudod? Még egyszer ilyet ne csinálj, nézd mennyi karcolás lett miattad a lábamon. Rossz, rossz, rossz! – fújta ki magát Marci, és meglepően jól esett neki; az a rengeteg benntartott méreg kijött végre belőle. Látta, hogy a kutyája egyben van, nem nyüszít, az ütés legfeljebb megijesztette, és picit csíphette. Marci ennél jóval nagyobbat is kapott már anyjától. – Milyen szigorúak vagyunk! – szólt Marcihoz a szőnyeget poroló. – Hallom sokat vagy ott Juhásznál. Aztán a végén te is ütni-vágni fogod a kutyádat… – mondta rosszindulatú mosollyal.
Marci nem szólt semmit, mérges volt, hogy Juhász urat gonosz állatkínzónak állítják be, de mikor erre gondolt, eszébe jutott: ő is pont így vélekedett.
A szeptember iskolatáskát rakott Marci hátára és mappát a kezébe, kevesebbszer volt alkalma Juhász bácsihoz menni, de amikor tudott, akkor hosszabb ideig maradt, főleg hétvégeken. Felolvasta a kívánt lapokat (egyre jobban – állapította meg Juhász úr), azután még akár két óra hosszat beszélgettek mindenfajta érdekességről. Juhász úrnak sok anekdotája akadt, miképp töltött egy egész napot a kútban, mikor 7 évesen beleesett, vagy mikor 5 évesen felrakták egyedül a vonatra 400 km-es útra, és nem lehet elfelejteni azt a falu bált sem, ahol Juhász úrnak sikerült fogadásból 10 lányt felkérnie táncra. Szó került a kutyákról, Juhász bácsi bíztatta a fiút, folytassa csak jó munkáját, a németjuhászok ugyanis nagyon okosak és meglátja, majd remek kutya lesz belőle. Olykor-olykor a ház előtt elsétáló Losonczy úr szemrehányásain, szívből nevettek. Marcinak szép lassan sikerült figyelmen kívül hagynia az ablakból kinézők véleményét, és minél szigorúbb és erélyesebb volt Teóval, annál inkább látta, mennyivel nehezebb ilyennek lenni, mint sok minden felett csak szemet hunyni.
Október hava a vártnál több témazáróval fogadta Marcit, és Teó továbbra is neveletlen volt, ezért Marci teljes mértékben el volt feladattal halmozva; szülei büszkék voltak kitartásáért, de megdöbbentette őket a Teóval való szigorúsága.
Egyik szombat reggel Marci anyukája korán, jóval kutya etetése előtt felébresztette.
– Kelj fel Marcikám, át kellene menned Juhász bácsihoz. – Marci nagy nehezen anyukája arcára figyelt.
– Mert? – kérdezte ásítva. – Nagyon beteg Veréb, és Juhász bácsi fél, hogy… – Marci felült az ágyában.
– Megyek! – és amilyen gyorsan tudott, elkészült.
Mikor Juhász úr háza elé ért, az öreget egy sámlin találta, kinn Veréb háza mellett. Ott ült megtörten, gyengéden simogatva az elterült állatot.
– Mi baja van? – és a fiú is a kutyára nézett.
– Hát, nem rég volt kinn az állatorvos, és a gyanúm sajnos igaznak bizonyult: megmérgezték. – Marci szeme tágra nyílt, és nagyot nyelt.
– Megmérgezték? – még maga a szót is nehezére esett kimondania.
– Hmm… az a… az a Losonczy volt, biztos vagyok benne. Már volt, hogy fenyegetett „csöndesítsem el a kutyát, vagy ő teszi meg helyettem”, és aztán idáig jutottunk, tényleg megtette…
– Nem kellene a rendőrséget hívni? – Juhász úr fejét csóválta
– Ááá, rendőrség, még, ha embert mérgeztek volna meg, akkor sem jönnének ki! Nincs bizonyíték, hogy a Losonczy volt, de én tudom, én tudom. – és néhány percig egyikőjük sem szólt semmit, nézték a halkan kínlódó Verebet.
Marci egyszerűen nem bírta feldolgozni, hogy ilyesmi történhetett, tegnap este, mikor sétáltatta Teót, még mérgesen, ahogy szokta Veréb, megugatta kutyáját.
– Meg fog ööö… gyógyulni ugye? – és a fiú rájött, reményt vesztett hangja már meg válaszolta a kérdést. Juhász úr sóhajtott.
– Órái vannak hátra. Ennyit adott neki az állatorvos. Ennyit. De még azt sem kapom meg, mert elment az injekcióért, és mindjárt visszatér, hogy megszabadítsa végső szenvedésétől. – Pislantás nélkül fájdalmasan nézte haldokló kutyáját.
– Itt marad! Nem megy el! – ismételgette a parancsokat Juhász úr, eleinte halkan, majd egyre erősödő hangerővel. Marci mindvégig nem merte levenni szemét a kutyáról, mintha attól, hogy félrenézne, azonnal meghalna. Veréb kis nyögéseket hallatott, de más különben nem adott jelt a szenvedésről; és, ahogy a gazdájára felnézett, szeme minden eddiginél különösebben ragyogott. Kerek aranyszínű szivárványhártyája, és alatta a fehér, áttetsző rész, mely, mikor feltekintett, félholdalakú volt.
Úgy tűnt, mintha kicsiben a napot és holdat hordaná szemében. Egy kis Volvo állt meg Juhász háza előtt, és fekete táskájával kiszállt az állatorvos. Veréb és gazdája rá sem néztek, a fiú pedig felállt utat engedni a feketetáskásnak. Elnézte, ahogy a hosszú injekciós tűjét kis ampullákba dugta, majd megpöcögtette, nehéz volt elképzelnie, hogy egy orvossal áll szemben, hisz élet helyett halált ad Verébnek, és oly nyugodtsággal, rutinossággal, ami émelygést keltett benne. – Akkor… szerintem, essünk túl rajta…– nézett Juhász úrra sajnálkozva.
– Ez nem egy szülés, nem lehet túl esni rajta. Valamin azért esik túl az ember, mert tudja, utána megkapja a jutalmat, a szebb időt, a gyümölcsöt; de… ilyesmin… bár, ha én nem is, ő valóban túlesik rajta, talán várja valami szép… – Juhász úr ráerőltette magára, hogy összeszedje gondolatait.
– Khmm… készen állunk – mondta végül, a levegőt visszafojtva.
Marcinak mind ez túl gyorsan történt, mikor az orvos leguggolt a kutya mellé, félrenézett.
– Veréb, én…– hebegte Juhász úr, és szavak helyett fejét ölébe vette, és kezével lecsukta szemhéját, sötétséget hozva a napra és holdra.
Következő reggel Marci leverten várta a vasárnapi mise végét. Megígérte Juhász bácsinak, mise után elmegy hozzá, a Verébnek tartott megemlékezésre. Mikor elhangzott az „Isten legyen veletek” zárómondat, a fiú háta mögött meghallotta a két pletykáló öreget, akik nem is olyan rég őt dicsérték remek kutya neveléséért.
– Hallottad megmérgezték a Juhász kutyáját. Érdekelne, hogy ki tette.
– Pff – hördült fel a másik – Hát nem tudom, de jól tette! Ha őszinték akarunk lenni… nekünk kétségkívül jó, és szerintem a kutya sem bánta… miután olyan mód bánt vele az öreg! – Marcit lesújtották ezek a szavak és elszörnyedésében kirohant a templomból, kis híján fellökve a duruzsoló két férfit.
Egészen Juhász bácsi házáig futott, könnyeit a szél magával ragadta. Mire a fiú odaért, látta, Veréb háza eltűnt, és helyét egy kissé kipúposodó földdomb foglalta el, melybe fakereszt volt szúrva,. Juhász úr zsebre tett kézzel nézett le a sírra, és Marci lassan odalépett mellé.
– Köszönöm, hogy eljöttél. Talán drámainak és túlzásnak tűnik, a kereszt és hogy meghívtalak… Pár éve még talán nem tettem volna. – A fiú lelkére kő nehezedett. Drámai, túlzás? Mikor ő csak azért ölelte át kutyáját azon a napon, hogy hősnek mutassa magát, és azért sétáltatta még zuhogó esőben is. Marci Juhász bácsi kezéért nyúlt, de a keze már foglalt volt: azt a gyönyörű fehér gyertyát szorította, amely édesanyja fényképe mellett díszelgett. Juhász úr észrevette, hogy Marci a gyertyát nézi. – Gondoltam, meggyújtok egy gyertyát, viszont egyedül ez volt itthon.
Mindegy – nézett el az öreg kissé elpirulva – ez is csak egy gyertya, ezért értelmetlen lenne nem meggyújtani. Hisz az a dolga, hogy égjen… – és elővette gyufásdobozát a zsebéből. Az égő gyertyát a kereszt mellé helyezte.
– Tehát meggyújtottam a gyertyát – mosolyodott el Juhász úr, kicsit csodálkozva saját cselekedetén
– Igen – felelte a fiú halkan, és ekkor rájött, hogy a benne levő gyertyát, amit minden egyes emberi lélek az élet során szorosan a kezében tart, már régebben meggyújtotta Juhász úr.
A vele való ismeretség előtt, a fiú gyertyája nem égett, kanóca érintetlen volt, és lelke bolyongott, nem látta tisztán a dolgokat, ami érthető, sötétségben, hogyan is láthatta volna. Sajnos, sokan annyira megszokják a maguk körül levő és rájuk nehezedő sötétséget, hogy a szemük hozzászokik, és kis idő elmúltával azt hiszik, jól és tisztán látnak mindent. Ez veszélyes lehet, de Marci szerencsés volt, Juhász bácsi odaállt melléje már égő gyertyájával, és Marci szűz kanócához tartotta. A kanóc felragyogott, és Marci felismerésre jutott: Juhász Zoltán nem azért tartotta kutyáját, hogy nagy állatbarátnak mutassa magát, hogy rajta töltse ki vad érzelmeit, vagy, hogy uralkodhasson valaki felett, bebizonyítani másoknak valamit, nem; voltaképpen maga Marci volt az, aki ha nem is tudatosan, ezért tartotta Teót, hogy vállon veregethesse magát, magába szívhassa mások dicséretét, legyen valaki, aki felett uralkodhasson, és aki mellett hősnek tűnhessen. Juhász bácsi sosem ölelte át kutyáját, nem engedte soha be a házba, nem vett neki egyetlen játékot (azért vannak a botok – mondta), és mégis, Veréb, lehet, pont ezért tisztelte, azért a durvának látszó szeretetért, ami oly őszinte volt, hogy kutyája nem látott benne semmi vadságot. S Szemere Marci most már értette, hogy a vadság több a verésnél, az igazi vadság a szemrehányó szavak, a pökhendi nézés, a folytonos ócsárló pletykálkodás. És a legszörnyűbb vadság láthatatlan a szem számára, alamuszin másnak mutatja magát, sokszor, mint farkas báránybőrbe bújva, egy ölelésbe vagy egy szép szóba rejti el magát. A fiú végre rájött, mi tartotta vissza kutyája szeretésében. Le kell húznia a farkasról a báránybőrt, meg fog ijedni először tőle, de ha elég erős és határozott, a farkas magától megy el, mert csak báránybőrben szeret mutatkozni. Juhász úr, immár üres kezére pillantott Marci, és ujjaival, akár egy újszülött, belemarkolt.
Juhász Zoltán szeme megtelt könnyel, és nevetve tört ki belőle a hang.
– Mondtam én, hogy elmehetsz? S még vissza sem jössz! Még jó, hogy nem vagy itt, kapnál is egy akkora nagy taslit! Te! Te, aranydögöm. Az én aranydögöm...



sorkoz