kiss1





Kiss László György Emlékezetére
Non omnis moriar - Abaiit non obiit.
Nem halok meg egészen - eltávozott de nem halt meg

Mély megrendüléssel kellett elfogadnunk a szomorú gyászhírt, oly sokan kesergünk a felfoghatatlan hír hallatán, de Isten akaratában immár lassan megnyugodva, hogy hőn szeretett, becsült, és igen tisztelt kedves barátunk, költőtársunk,

Kiss László György
*1955. április 22. †2013. december 14.
visszaadta nemes lelkét szeretett Teremtőjének.

Ő, aki létrehozta, szellemi atyja volt a Pécsi Művészkör Költők és Írók Baráti Társaságának, F. Horváth Ibolya tanárnővel, elnöke, később helyettese, aki megálmodta a Zengő-Fény című Művészeti és kulturális folyóiratunkat, annak borítóját, kiadója, szerkesztője volt hosszú éveken keresztül és végül évekkel ezelőtt Temesi Endre elnökhelyettes javaslatára az évi közgyűlésen a tagság titkosan, ellenszavazat nélkül megtisztelte, hogy „Örökös tiszteletbeli elnök” legyen.

Mi mindannyian, immár 13 éve működő egyesületünk méltóan fejet hajt Kiss László György, a mi drága Lacink nagysága előtt, aki verseivel, a közért tenni segítő akarásával, a Kerek Világ Önálló Életvitel író-olvasó találkozóinál, nyugdíjasok otthonainál, előadta, felolvasta verseit; ott volt hol hirdetni kellett a szeretetet, a békességet, az igaz emberi kapcsolatot.

Számunkra öröm és vidámság volt, olykor mély érzelmeiben feltűnt az Istenszeretet, a gyermek, a család szentsége, és a lelki élet ezernyi öröme-gyötrelme is.

Közülünk kiemelkedett csendes szerénységével, elgondolkodtató szójátékaival, humorával, versei lelkünk legmélyét érintő szépségeivel: olykor az elmúlás szomorú igazságával.

Nagyra tartottuk Őt, ígéretesnek közülünk.

Mindannyian szerettük Őt. Nem láthatjuk többé szép sudár termetét, kék szemeit, melyben isteni élet remegett, nem ülhetünk le vele egy-két pohár barna sörre, nem hallhatjuk olykor szenvedélyes beszédét, verseinek érzelmekkel átitatott hangját, nem láthatjuk betegségét legyőzni akaró akaratát.

Elment. Itt hagyta ezt a földi világot, a Mennyei Atyához ment át, hiszen lelke finomságával, érzékenységével egy kicsit talán más volt. Ez volt az ő igaz ereje, nagysága, ez vonzott sokunkat, tőle lettünk igaz barátok.

Fájdalom, hogy elvesztettünk. Megőrzünk cselekvésünkben, kisugárzásod velünk marad, éltető szép gondolataid társaink lesznek a mindennapokban. A virág ott lesz a sírodon.


„Bizton tekintem mély sírom éjjelét!
Zordon, de oh nem, nem lehet az gonosz,
Mert a te munkád; ott is elszórt
Csontjaimat kezeid takarják.”

Berzsenyi: Fohászkodás Nikla, sírfelirat a Berzsenyi emlékoszlopon.



Nyugodj békében



       PappJános                      EszesMária                        Temesi Endre Miklós
elnök                                h.elnök                                 elnök h. sk.



Kiss László György mondja el saját verseit
(a hangfelvételeket készítette, és rendelkezésünkre bocsátotta:
Temesi Endre Miklós)



Nincs flash lejátszód, vagy nincs engedélyezve.



A fény Isten maga


Az éj csillagos egének
peremén megmoccant a fény.
S szemem előtt, nagy rianással
hajnal hasadt égő lánggal.
És ott álltam szemben
a mindennapi csodával a
felkelő nap, aranylón szép
mosolyával. S szívemből
csorgó imámmal, lelkem háza
megtelt élő, izzó parázzsal!
Tudjátok, ez ám a csoda, a
Fénynek e mindennapi szent
diadala, mitől eláll az embernek
minden szava – azért mondom,
hogy figyeljetek oda,
a fény az Isten maga!



sorkoz



Temess be


Csak ne volna soha este, életem
ösvényei ekkor szaladnak egybe!
Bármily fáradt vagyok, nem jön álom a
szememre, s elindulok valamerre!
Lelkem nem akar menni, meg szívem is
megpihenne, ámde valami nem hagy
nyugodni engem este, s bekebelez
éjkirálynő zord, sötét váróterme!

Furcsa vonatokon utazok vissza
messze, meg nem értett életpercekbe….
Valaki már jöhetne, aki a rossz
válaszokból a jókhoz elvezetne!
Szívem, lelkem, testem már úgy pihenne!
Siess Uram, nyugalmadba temess be!



sorkoz



Pécs az én városom


Engem mindenki ismer itt.
E tájon minden kő, bokor
nekem már előre köszön.
Az utcák hossza boldogan
integet, ismernek engemet!

Minden szegletnek zugából
lelkem formái kacsintanak.
Ismer a város! Reggel a
házak vidáman jönnek felém,
s a sarkon a pereces sok
szerencsét kíván.

A tetőkről szálló madarak
röpte is üdvözöl, és az
ablakokból az otthonok
melegsége rám köszön…

Szeretem ezt a várost!
Tornyai ismerőseim,
minden ház kapuja beszélget
velem…Ott egy utcakő, sokszor
üldögéltem rajta én, arrébb
a padon, az első csók

tüze égett az ajkamon!
Azon a lámpaoszlopon
fölmásztam párszor, hogy mindenki
lássa virtusom! Azok a
lépcsők, Istenem! Oda bújtam,

mikor reménytelen volt az
élet, vagy a szerelem…
E város minden fája
barátom nekem! Itt vagyok
otthon, életem itt egész!

Reményeim, vágyaim sokszor


messze űztek, de élni másutt
nem tudok! És ha majd egyszer
meghalok, ez az a hely
ahol biztos feltámadok.



sorkoz



Szállj repülj


Szállj, szállj, repülj!
Múló pillanat csak
minden gondolat!
A legszebb álmokat is
elveszítjük egyszer,
miért a ragaszkodás!

Szállj, szállj, repülj!
Az égig meg se állj!
Hisz lelked szabadságában
égi vagy te is, ragyogó
arcod tükörképe mögött
az Isten áll, hát ne várj!

Ha hited benne erősen áll,
szíved huncutsága bevár,
még akkor is, ha érett
éveid játéka kissé
megkopott mára már.

Szállj, szállj, repülj,
mint a sas madár!
Lelkedben ifjú maradtál,
csak a házat, a testet
rágta meg a lelketlen világ
szigorú, vad fogsora!

Tanulj elrepülni könnyedén!
Az élet nem képregény, de
valóság élein állva álmaid
szárnya ott feszül. Tárd szélesre,
s próbálgasd e billegő időn!

Szállj, szállj, repülj!
Életemelő lelkeddel
taníts szárnyalni másokat,
hogy úgy szálljon mindenki,
mint e gondolat burkába
zárva száll feléd a szeretet!



sorkoz



Csak szólni jöttem


Csak szólni jöttem, nem prédikálni.
Nem lángsugár karddal hadonászni.
Csak szólni jöttem! Vigyázni, piciny

fészkeket cicomázni, fénybe mártott
szavaimmal világolni lelkeken.
Csak szólni jöttem. Nem én vagyok

a forrás, ám felüdíthetem tán a
lelkeket! Ó, ne higgyétek, hogy csak
szólni jöttem, de adni értetek

szívemet! És minden kincsemet
megosztani, szólni, hogy ne féljetek!
Ahogy jöttem, csillagok közt a

parázsló égben megértettem, hogy
a Megváltó mindig pokolra száll
az emberben rejlő kincsekért!

Csak szólni jöttem. A szív tárnáinak
kincse a szelídség, és a jóság,
békesség- valóság, nem önteltség,

se vak buzgóság! És álnok szívek
kegyes litániáján a megváltás nem
indul el!... Csak szólni jöttem.
Aki hallja értse meg!



sorkoz



Mikor az idő


Mikor rám zuhant az idő
nehéz gerendája,
kiszínesedett arcomon,
valami furcsa ragyogás
tündökölt,
egy titok,
hogy én is meghalhatok. ….

Tudom, e vers pillanat,
mondatja most velem…
De egyszer ki kell próbálni
ezt is csendesen. …
Mint ahogy hinni kell
a csodákban,
úgy kell hinni,
a kegyes halálban…

Bekopog az élet
pupilláinkon át,
aztán sóhajtást vált,…
és már tűn tovább ! …

Vajon újra lehet-e
tiszta gyolcsba pólyálni
a remény átvérzett kötéseit ?
Össze lehet e szedni,
egy leköpdösött, selyemfényű álom
szétgurult gyöngyszemeit?…

Már csak telefirkált lapok
jelzik bennem az életszikrát. ….
Gyújthatok e még
kis szikrából élő tüzet ?
mely megnyitja újra, életem tárlatát ?

Mosolyom csorba, mint
tükör képe, minek lepattogzott
már a foncsora. …
Hogyan szárnyaljak itt!
ha alig viszem már szárnyaim ?
Pedig repültem, Istenemre,
repültem,… egy kicsit!



sorkoz