borika




F.Kecskés Borbála bemutatkozó oldala

Frankóné Kecskés Borbála vagyok.
Az Úr 1951. esztendejében születtem. Szépreményű gyermekkorom Abaújdevecserben telt el, ahol még kerek volt számomra minden. Az árokpart, ahol tündérnek képzeltem magam, a mező, ahol királylány voltam - és szüleim kertje, amely tündérkert volt számomra. Mint a mesében, nem gazdagságban, de nem is szegényen, itt éldegéltem szüleimmel, Jani öcsémmel, Jutka húgocskámmal boldog egyszerűségben, ahogyan ez munkáscsaládban, s szorgos édesanya és édesapa gondoskodó szeretete körében akkortájt természetes életforma volt.
A gyermekkor azonban elillan, mint könnyű-szárnyú szellő. Jöttek az iskolás évek. A tanulás grádicsán szorgosan lépkedtem. Talán a gondtalan élmények, s a gyermekvilág iránti rajongás határozta meg életpályámat: óvónő lettem. Kicsi emberi lelkeket formáltam jóra és szépre. 1972-ben férjhez mentem. Házastársam BM—nál dolgozott, jelenleg nyugdíjas. Házasságomból két lányom született, ők is pedagógusok. Fiú és két lány unokával is megajándékozott az élet, s e lurkók kifogyhatatlan ötletekkel ügyködnek a szürke hétköznapok izgalmassá tételén; szépségükkel, bájukkal, szeretetükkel színessé, örömtelivé varázsolják a jelent. Lehetőséget kaptam tinédzser korúak nevelésére is: gyógypedegógiai iskolában tanítottam, s ezt az időt pályám legszebb korszakának nevezhetem. Mint zene, szólalt meg lelkemben a vers, késztetve arra, hogy tollam hegyén fusson a tinta. Édes —bús — keserves rímek pásztora lettem immáron ötödik éve.
Az AKIOSZ, a Batsányi Cserhát Művész Kör, s a Váci Mihály Irodalmi Kör tagja vagyok.
A Kristályban, a Főnix Hangjában, az Alföldi Tollforgatók lapjában, a Délibábban‚ a Szigethy Kavalkád folyóiratokban, valamint a Kláris, a Kristály, a Délibáb, az Arcok és Énekek, s a Szigethy antológiákban jelentek meg verseim 2010-ben első önálló kötetem Felhők könnye címmel a Cserhát Művész Kör gondozásában jelent meg. A Batsányi Cserhát Művész Kör országos pályázatain kitüntető oklevelet, valamint ART –díjat; ART - arany-díjat és Platina-díjat; az AKIOSZ - ban Aranytoll díjat kaptam.
Pedagógusi ténykedésem a megyei Gyermek, - és Ifjúságvédő Intézet befogadó otthonával zártam, s innen vonultam nyugdíjba 2008-ban.
Köszönettel tartozom a Mindenség Urának, hogy ezt a lehetőséget is megadta számomra; hiszen sok, önzetlen Emberrel találkoztam, s igaz barátokra, lelki társakra leltem. Akik képesek a tiszta, érdektelen érzelmekre, igazán tudnak szeretni szülőt, gyermeket, kedvest, barátot, s az Embert, megértik majd egyszerű verseimet. S azok is, kikben félelem, gyötrődés, érthetetlen magány, s ellentmondásos érzelem is kimondhatatlan szavakká válnak olykor.





Mint mindenki más


Munka híján elmélkedem,
S ha mondani nem merem,
Olykor papírra vetem.
Élet színpad-játékában
Csetlőn-botlón részt veszek,
Önfeledt tánc közepette
Néha-néha leesek,
Mint mindenki más!

Születtem, s még itt vagyok,
Bús-vidáman harcolok,
Szeretek és szenvedek,
Örömömben jót eszek,
Bánatomban hallgatok,
Depressziót mutatok,
Mint mindenki más!

Dolgoztam egy életet,
S mégis félve ébredek,
Változtatni nem tudok,
Tán ‘ már nem is akarok,
Oly picike pont vagyok,
S óriásit álmodok,
Mint mindenki más!

Szólításra elmegyek,
De még addig tervezek,
Füstölögve írogatok,
S ha éltembe belehalok,
Emlékül csak ennyit hagyok,
Mint mindenki más:

Nehéz Embernek maradni,
De csodás!





Karácsony


Égő csillagokkal
Angyalok kelnek.
Fénylő ezüstszárnnyal,
Hófehér ruhában
Közénk sietnek.

Minden ember szívét
Érintve kopognak,
Fásult napokba,
S unott éltekbe is
Reménysugárt lopnak.

Titkot súgnak,
Melyet csak sejtesz.
Mély titkot, miért
Kell megnyitnod
Tudatodban alvó,
Vagy szunnyadó lelked.

Hinni másmilyen létet,
E világra küldött,
Embertestet öltött
Megváltó Szépséget!
Pedig oly egyszerű
Az éji ég szózata!

Szeretetért sír,
Csak szeretni akar.
Ezt hirdeti, kívánja,
S tőled is csak ezt várja:
Kisded hozta érzéseket,
Igetisztaságú létet.

Hőn óhajtott békességet
Felajánlja, néked adja!
Érintsen meg édes hangja!
Szíved nyissa meg dallama,
Hisz szeretetről zenél
A Mindenség szava!





Diónyi emlék


Papírhéjú, könnyen bontható -
Mily finom ízű íz kóstára;
Hívogat étekre csábító emlék!
Hajdanán, diófánk első termését
Mint varázsló, kezedben roppantva
Elégedett arccal, mosolygva
Osztottad, hogy: kósta csak!
Ugye, jó, s fő, hogy könnyen törhető!

És ötven év múltával is itt lesz,
Akkor is törik majd, ha nem lesz,
Ki ültette, nevelte, s első termését
Tátott szájatokba tette…!
Látod, apám, most Rád gondolok,
Csipegetvén e finom falatot,
Papírhéját ujjaim közt törve,
Gondolatom simogatja kezed,

Mely régen elhagyott, bár sokszor
Érzem, hogy vagyok - Veled, mikor
Csodálom a kerti fákat, mikor
Kóstolom a körtét, szilvát, almát,
S venyigék fürtjei domboldali
Szőlőföldet súgják; mikor látom
Megrogyását a kerítésnek
És hallom kiáltását rigónak,

Fecskének, cinkének, vagy kopácsol
A harkály, éltes fák doktora,
S hömpölyög a fák közt vadgalambok
Turbékoló dala; amikor
Szél fú kertünkbe átjáratlan
Havat, vagy ha itt jár karácsony
Közöttünk, majd tavasz zsong
Kertünk alatt; ha metszéskor

Koccintva csendül a pohár, majd
Forró estéken érett barack
Cefre-illata száll; ha Jani
Öcsém présén csordul vöröslő
Selymében a must, mit pince mélye
Ásítón vár érlelő sötéten -
Itt vagy mellettem, minden percen,
Mert mi körülvesz, benne maradtál –

És örökké bennem.





Első hó…


Suttogó csók hull szememre:
Itt vagyok! Szeretlek! Kérlek,
Nézd, mily csodafehérség
Hullt a fákra, földre…
Ébredj,-- hallod? Ébredj!

Kicsi kezével simogat
Suttogó szavakkal ébreszt
Végtelen szeretet ölelőn
Hinti rám csillagszemű
Akaratát: ébredj!

Ablakomon kitekintve
Havas mesékbe lépek
Fehéren csillanó szépség
Féltő puhasággal takarja
A szunnyadó kertet, –

Akár Barbim szeretete
E didergő lelket…

2010.11.28.





Micsoda kompozíció?


Hik est Jésus Nazarénus rex judaeorum
Válasz Bornemisza Attilának

Igen,...feltűnően lelket égető…
Közelségben hétköznapi,
mint mindannyiunk menetén
Sikoltani...
Föl, végig az úton,
a Golgotához...
Megjárjuk, tudván, vagy sem,
Görnyedt háttal,
vagy emelt fővel
Végigjárjuk
E fájdalmas, gyötrő,
sebektől vérző,
végtelen utat,
Megfeszített Igazság
árulását
Názáreti Szeretet
villanását -
Melyben talán bűnbocsánatot
Nyervén megtisztulunk,
s bölcsességben tanulunk
elfogadó tiszteletet,
Segíteni akarást és
Emberséget!
Krisztusi irgalomnak,
megértésnek
Mondhatnánk,
Melyet a Kereszt alatt
és végtelen útján
Hittel,
tébolyult festő ecsetei nélkül is
Megvallhatnánk,
Hogy örökkévaló és nem semmiben
Oldódó a lélek!
Itt lenn, miben vagyunk,
csak porladó
és eltűnő, mint álom,
Habár olykor előre
Mutató a Mában.
És az anyag,
mit hiszel fontosnak -
mindössze néhány gombnyomás
Tébolyult koponyában!
Micsoda kép és vízió!
Porrá lészen bármikor
és késővé Válik a félelem!
Utolsó sikoly a Semmiben!
Feketén vöröslik
Az üszkös kompozíció!
És lépned kell az
Örökkévaló
Mindenség lépcsőjéhez,
Mely föl, vagy le vezet,
ahogyan itt Végezed
Az anyag hétköznapjai között
E tervezett,
vagy küldött, tanulásra
Ítélt életed...!





Tisza-i gondolat


Végre, indulhat a hajó,
megérkezett
Úgy délután négyre
a törött gondolatokat
űzni vágyók, s szelektáló
központi döntés
fölöslegessé torlódott
adatainak törlésére –
a szépséges
Táj ellensúlyozásában,
mely feledtet, nyugtat…
A partról integet a halász,
Csónakokból fiatalok,
messziről mind-mind
kezet nyújt’-nak,
Hogy üdvözöllek!…
Isten hozott!
Legyen jó utad
a vizen, ez ősi úton
Csukd szemed, emlékezz,
idézd a múltat -
Mikor anyám mesélt,
igaz mesét a szőke Tiszáról,
hogy arattak, s vizük fogytán
Mertek a Tiszából
és nyelték az Erőt,
A tiszta vizű Múltat…
Mert most iszap és olajfolt
díszlik a tört-Fényű életen,
tükörszemében Sűrűsödik
a zöld moszat, segít
Tehetetlen sodródó szemeten -
S én bámulom eltűnődve
e csúfos változást -
Mivé lett az ember,
miért pusztít,
Mért’ öl őrült szeretettel?
Avagy Sorsod,
Te ősfolyam,
Te Álmot dédelgető
Szőke Tisza,
Hogy csúfnak lásson
áruló kalmárszem,
S ne tudjon eladni soha?





Hét


Hét napban, hét számban
Hull vállamra az idő -
Kény-kedve nyugalom,
Számlálom, vagy sem, - jő.
Vánszorgó percekre
Robban szét az óra -
Várom: vajon mesék
Ködfüggönye mögül
Kilép-e Szimbád
Egy kitérő szóra?
Napok szivárognak...
Már egy sem maradt...
Fél talán, s álomban ragadt?
Avagy megérezte a
Pőre valóságot,
S csalódás helyett
Más úton jár most?
Fehér köd fátyla
Hajnali fényben,
Bíborölelésben
Hűs pillantást óhajt, -
Elillan, s nem hasad;
Csábító köd mögött az álom
Tündérmese marad.





Végtelenbe...


Föveny zöld ágyában
Gyermekláncfű leszek...
Faág hajlásában
Piciny levél leszek...
Feloldódom szellősuhanásban,
S izzó napkorong aranyhajában.
Eggyé válok a titkok éjével,
Suhanó felhők bohókás egével,
Madarak szárnyával
Vöröslő hajnalon
Harmatcseppben fürdöm
Fénylő hegyoldalon.
Álmaidból kelve
Szavam Benned ragyog -
Tűnő időt marasztalva
Kéred holnapod.
Lelked szeretettel
Két kezembe veszem,
S végtelenbe szállva
Lelkemre emelem.





Üresség


Üresség – a semmi érzete…
Felemel, - olykor agyamba mar;
Szálló szirmok illatával
Szakadt égbolt takar.
Hunyorgó csillagok vigasztalnak,
S én bambán csüngvén hiszek
A mesék álmán szálló,
Múló játékú dalnak.
Hová illan a varázs
Szépség-lépteit hagyva?
Hol oldódik kékké a felhő, melyen
Áttörő fény zuhanón keres?
Mért’ tűnik el az idő
Végtelen folyamában
Minden, mit szeretek,
S minden, mi szeret?





Gondolatok sora…


Nem akarok sötét folyamú
Szürkeséget,
Csupán fehér sóhajú,
Lélekben olvadó
Őszinteséget…

…---…

Szeretek én mindent,
Mindent, ami Élet!
Szeretem a Világot,
S a Világban Téged!

…---…

Az én családom különleges!
Mindenki mindenben
Szabadon dönthet;
Mindenkinek mindenben
Igaza lehet!
Csakhogy: gyakran emelkedem
Álvalóság fölé,
S ezért nem tartozom mindig a
Mindenki közé!?





Apám mellett


Földbezárt idő
Mélységes csendje –
Vajon mind, kik
Alattam pihentek,
Ez ősi halmok
Födbezárt terme
Nyugalmat sző-e?

Évszázados kövek
Faragott keresztje
Kőbezárt idő
Megdőlt, porló csendje
Ősi domb ölében
Elcsitul-e estbe’
Békét keresve?

Vagy átzúgva sír
A szélben eleresztve?
A porladó időt
Fúva távolba, messze?
Itt jártamkor nem találtam
Földbezárt, kőbezárt időre,
Csak széteső csendre!





Sírok fölött


Jó itt fenn e nyugalom,
E síri béke…
Lombok zúgásában kél
A mesélő idő
Kékfátylú szépsége.

Befejezett szavak mögé
Örök csend költözött,
Ácsorog az idő lenn,
Domb tövén húzódó,
Csitult házak között.

Lomhán terülő szájából
Kígyózó hang szakad,
Feszületen villámzik a nap…
Dombok felől távoli gyötrelem
Suhan át aggódó szívemen.

Meglépték újra e kéklő teret…
Születő Szellem útja
Lelkemig ér, hozzám vezet…
Vártam e csodát, új Életet,
Aki Mindenségből érkezett

Érzékek éltető tengerébe,
Világ kéklő gyönyörébe!





Tűzmadár


Az élet teremtésekor,
Idők kezdetén –
Napkelte tüzében
Fogant égi fény.
Virrasztván várja
A tűz gyermekét,
Szárnyára csókolja
Szivárványszívét.

Örök suhanásban
Izzik tekintete,
Szépséges lényével
Vetekszik Ereje.
Szárnyán szivárvánnyal,
Testében a tűzzel,
Sötét-gondolatú
Fellegeket űz el.

Hitünk, reménységünk
Ne hagyd veszni soha,
Támadj fel egünkre
Vágyunk Tűzmadara!
Meghaltál Holdfiú
Sápadt ködkarjában,
Ébredj újra kelő Nap
Aranyfolyamában!

Szüless Napkeleten
Boldogság anyjától,
Emberi siralmak
Boldogság-vágyából!
Sarjadj a Napkelet
Szabadság-atyjától,
Emberi méltóság
Szabadságvágyából!

Kezdet és vég
Egyesül a mában,
Gonosz és Jó
Örökös harcában.
Sötétség, ha borul,
Ül a fellegekre,
Mikor csillagok
Csodálnak rá lesve…

Mikor sejtető hold
Közöttük ácsorog,
Szivárványszárnya
Megfakul, nem ragyog…
Testét és erejét
Tűz emésztette,
Megkínzott nemzetünk
Fohásza égette.

Mire Nyugatra ért,
Ereje elhagyta,
Lelkünkbe parázsnak,
Igazságra adta…
Ne feledd soha:
Honnan is érkeztél,
Napkeletről ide
Küldöttként, mért’ jöttél…

Bár világ taposta,
Mint őshazád, a lelked,
Alázott, meggyötört,
Szétszabdalta Tested…
Dühödt farkasokként
Ma is marakodnak,
Ősi földjeinken, mint
Koncon, osztoznak…

Nincs e porban jogod,
Jussod: csend! és hallgass!
Félelem a béred:
Erőre ne kaphass!
Hamis szóbilincsben
Szeretet sem fakad,
Hit nélkül szerelmed is
Örömtelen marad!

Hajnal vörös hűsén
Útjára lépő Nap
Kutató sugara
Nyugat felé mutat.
Rémült kapkodás lesz
Gonoszok félelme…
Zugokban búvik meg,
Jelenni nincs mersze.

Fényében fürdeti
A Tűzmadarat,
Testében égető
Tisztaságot fakaszt.
Születő Ereje
A megfáradtaknak
Egyenes dereka
Elnyomottaknak.

Feltámad halálból
Minden Napkeltére,
Mint ahogy a magyar
Kiválasztott fényre.
Nem győzhet a sötét
Kárpát-medencénkbe’ -
Tűzmadár nemzetem
Lobogj!
Örökkön égve!

Bornemisza Attila: Tűzmadár c. verseskötete ihlette gondolat





Írás nélkül…
Már vége lenne a hamisságnak?
Bornemisza Attila barátomhoz


Írás nélkül jegyzem a Szót,
hogy érjen végtelenbe!
Szavak nélkül engedem útjára
láthatón, Isten kék egére!
Kövek mélyére temetett hitet,
mesékben alvó Ősi Igazságot
talán meghalljátok, talán meglátjátok,
S elűzi félelmetek, feltámasztván
sokévezredes Tanulságot!

Medrek mélyéből feltörve,
partot kutatva kiált,
Hegycsúcsán megtelepedve,
kopár szirtek évszázados
Regéjében várt!
Hazugságok fellegvára
időt nem állja,
Érezd meg végre, alázott sorsú,
Megtiport Szenvedők fájdalmát!

Nem a porba írom a Szót,
Hanem szívetekbe!
Nem is papírra rovom; hamu alján
Parázsló lelketekbe!
Mit érsz, nem tudván
mért’ születtél e helyre,
S miért szent minden rög,
melyhez ősök vére köt!

Meddig győz, - míg elmével
Álságot magyaráztok –
zsigerbénító, Turáni átok?
Miért testvéred az ellenség,
s az istentelen kezet
Idegentől várod?
Júdáscsókjaiddal véred illeted,
s halált osztó bitorlókra
Vetsz hűséges szemet!

Írás nélkül jegyezd a Szót,
mélyen a szívedbe:
Istenadta föld a tiéd,
ha nem őrzöd, véle halsz
Bár keserves ez a harc,
Megvívnod talán gyötrelem,
de születnek új Messiások!
Kiválasztott a népek között,
mutató utat kell bejárnod,

Hogy megválthasd e pusztulásra ítélt
Hitetlen Világot!





Arc nélkül…


Arc nélkül nem tudom, ki vagy,...
S ha látlak, sem tudom...
Csak nézem szemed tükrét,
A jelent,...a múltat kutatom?
Ismeretlen végtelent kérdezve
A holnapot is tudni akarom,...
Ám tört időt elcsenve
Csupán részedet hallom...
S a részeket csak sejtésben
És villanó emlékben csenddé
Varázsolom - néhány boldog
Percét öröktől ismerem,
Időtlen mesék világából
Fénylő valóság kétkedő
Vágyát hoztad el nekem...





Ünnep
Dezső Ilona Anna születésnapjára


Nézem a holdat…
Sárgánködös arccal
leheletnyi fátylat takar
kíváncsian leselkedő
csillagok tekintete elé.
Új Csillag születve gyúlt,
ezért fordulnak mindannyian
Kicsiny fénye felé!
S még itt ragyog közöttünk,
Lángolón szépséget gyújt!
Még itt dalol fölöttünk,
Hangjával zendül a húr
a végtelen idő jelenét szórva,
a Kéklő valóság Igéjét dalolva,
hogy látassa a csillagos eget,
hogy hallassa a földi szeretetet,
Hirdesse a legszentebb csodát,
az Életet:
az Isteni Alkotást,
Melyet csak tisztán lehet vinni,
csak mosolygva értékes hinni
azt a Mindenséghez tartozó
Csillagnyi sugarat, mely eggyé köt,
s világít örökkön át,
hogy bár Itt vagyunk,
mégis az Egészhez tartozunk!
Te, az Örök szépséges Része,
Ragyogj fel, fénylőn
létünk végtelen Egére!
Adjon Urunk hozzá Erőt,
Boldogságot,
megszületett Csillag,
teljesüljön álmod,
születésnapodon ezt kívánom Néked:
Áldja meg Istenünk
E Földön is Élted!





Öregség?


Így van ez,...kedves Barátom!
Telnek rohanón a napok,
sietőn vénülnek az évek,
minden más lesz, változik,
ölelő üdvözlete ácsorog, ha kelünk,
s kantárszára szorít az öregségnek!
Arcunkon a számlált kor
gyűrt redőinek rajza,
Szépséges mélyedések rejtik,
milyen is volt harca
A dacoló ifjúnak, ki akkor
a jövővel nem gondolt...
És lám, fél a mától, hisz
értetlen a pólusok közti út...!
Hajunkra halott nyugalmú telek
havaztak ezüst fényeket...
Esztendők írják fájdalmassá
csontjainkba ivódott szenvedéseket...
Fonódott évek múlása fenyegetőn jelez,
akarja : hidd, hogy
Jól van ez,...így van ez,...leírtak,..
másként már nem lehet...!
E bugyutaságot hintő idő végtelen?
Nos, nem fog ki rajtunk,...ugye, nem?
Hisz testünk ugyan rágja,
örül, ha nyomát meg-meg látja,
Ám lelkünk, szellemünk örök,
érzelmeink díszítik,
Napjaink szebbé varázsolják,
ezt nem veheti el semmilyen öregség,
vagy múltat mért órák!

Nos, drága Zsadányi Szathmári István Barátom,
ez a véleményem a természetes érzelmedről,...
ami elmúlik, mint az idő,
de helyette új fakad: ÚJ érzelem jő!!





Üdv Néked...


Gászpor Vince barátomhoz

Üdv Néked, te élő bizonysága,
s az Emberi szépség-szomj
ma is élő Vágya,
melyet nem lehet csak úgy eltörölni,
Mely sokkal mélyebb,
mintsem értékével,
S kiváltságával csak úgy pörölni,
hiszen Kezed nyomán
végtelen lesz a szép,
Kezed nyomán életre
kel minden, mit emlék
és szem megőriz éveken,
s hová Vágyódik pihenni idelenn
egyre gyarapodó kívánsággal!…
Téged köszöntelek e jeles napon,
Te kiváló művésze a szépnek
És megörökítője a Mának,
hogy a Múltba egyre többen járnak
Általad, és megtanulják átadni kezed
nyomán és tanításoddal a lélek látását,
A csodálatos megjelenő mását
az éltető Elemeknek,
melyben értékes hatvan év gyülemlett,
mit ajándékul, s örökségül
Kaptál, hogy őrizd, átadd, mutasd,
Mi érzékeink által a szellemet emeli,
Lelkünk örök tértében finommá teszi,…
Kívánom, adjon Mindenhatónk még
Számtalan évet,
hogy csodás tudásod
Fennmaradjon s boldogságérzet
Fűszerezzen minden emberszívet,…
S adjon még Néked
Urunk Erőt, egészséget,
s szeretteid között
Igaz, harmónikus Éltet…
Ezt kívánom tiszta szívből
Néked!!!





Nem értem…


Nem értem, s nem tudom,
Mily tátongó mélység örvényéből
Emelkedtél lelkem megbúvó,
Eltemetett félelmére;
Új zsongású, ismeretlen szavak
Meggyőző erejére?

Feltörő végtelenbe sodor
A halkhangú ölelés --
Figyelmetlenné változik
Minden perc, s a fájó szenvedés,
Mely égő folyammá sűrűsödvén
Megbabonázza akaratom…

Csak egyetlen hosszú időt,
Véget nem érő homály
Szétömlő fényében!
Meg nem szűnő percek fogságát
Örökbe suhanó csendjében,
Égő szavak rámhulló suttogását,

S lelked benne olvadását, -
Csak ezt akarom…Már csak ezt akarom…





Hiába...?...Zákány Évához


Hiába ajándék a szabad-akarat -
Ha ostoba elmék bugyrából fakad!

Nem érti? Nem hisz már?
Elillant mesekút?
Nem éget már az édes magyar múlt!
Nem földje, nem röge,
Mert hite megkopott,
Fogva tartja lelkét
Gyors földi galopp,
Mert látszólag béke minden, miben él,
S csak bámul, ha olykor

ISTEN FELÜL-ÍR !

Talán majd ébred...
Egyszerre, végleg,...ha nincs tovább.
Akkor majd érzi és sírva kiált:
Uram, mily éjek borítanak,
Hogy haragod
Végtelen tengerében fürdetsz?
Figyelmeztetés tán'
A közelgő Vég festésében,
Felkiáltó-jelként nem hagysz
Büntetlen talpalatnyi földet?!

Miért zúdul ránk
Annyi sodró vész?
E megpecsételt nemzet
Hazug fantomképű,
Agyégető hamis múlttól,
S megannyi bánattól
Lassan elvész!
Fejünk fölött gonosz átok
Pusztító tüze egyre csak éget!

Ha nem lesz kézfogás,
Ha nem lesz egy a magyar,
Nincs, ki Isteni oltalom nélkül
Felajánlja védelemre
E kéklő szépséget!