juhaszpal



Juhász Pál bemutatkozó oldala

Egerben születtem 1967. június 12-én.
Születésemkor agyvérzést kaptam, mely betegség meghatározta az életem. 1985-ben leérettségiztem. Első versem 1983. december 11-én írtam. Jelenleg Parádsasváron, egy gyönyörű mátrai községben élek, és alkotok. Huszonkét éve tevékenyen részese vagyok a község kulturális életének. Alapító tagja vagyok az Együtt Parádsasvárért Egyesületnek. Eddig négy kötetem jelent meg: Játék, Végrendelet, Feltámadás, és A Költő Lelke címmel. Írásaim megjelentek: a Népújságban, a Heves Megyei Hírlapban, a Kezdetekben, a Délibábban, a Sasvári Krónikában, a Facsigában, a Gyöngyösi Kalendáriumban, a Magyar Évszázadok című könyvben, a Délibáb Antológiában és A Türelem és Szabadság Útján Antológiában. Gyermek színdarabjaimat és bábdarabjaimat bemutatták több országban. Tagja vagyok a Batsányi Cserhát Művészkörnek. Több pályázat helyezettje és különdíjasa voltam.



SZEMED CSÓKOLOM


Szemed csókolom a hajnal tükrében,
Arcod simítom tengerem mélyében.
Szerelmem gyönyör hullámot kavar,
Betakar a színesen hulló, zizegő avar.

Parádsasvár 2013. január 22.



sorkoz



ESZMÉLEK


Hallgatásom mélyén keresem fájó szavaim,
Napot nem látott fényt kolduló árnyékaim.
Hol terítettél vándor subát nehéz vállamra?
Hol találtál rá rémálmomból jövő átkomra?
Az embertelen emberek öklei sártól véresek,
Kigubbadt szemeikben parazsat keresek.
Eszmélek, csontokra fagyott jégkásában,
Fuldoklom, szorító, combok fogságában.
Egy lány csókja derengés az idő havában,
Fehér ló, verejték-habos iszonyú vágtában.
Halál. Kincsetszóró szánja előtt lépked,
A jóságos Isten kezében ébred már a kisded.

Parádsasvár, 2013. január 22. – 23.



sorkoz



MENNYIRE CSODÁLLAK
(Fényesi Krisztinához)


Emlékeket ölő gyógyszert szeretnénk,
Széthullott életünk összeszednénk.
A fájdalom hintája messzire szállna,
Krisztikém, a mennyből Béla látna.

Az emlék keze elengedné szívünk,
Újra éreznénk élünk, élünk, élünk.
Eltemettük élve gyötrődő lelkünk,
A földig lehajtva búsuló fejünk.

A hiány kegyetlen magja kihajtott,
A boldogság reménye elbújdosott.
Anyám s Apád emléke összeolvadt,
Szívünk élő viraga, mind elkókadt.

Emlékeket ölő gyógyszert szeretnénk,
Szemünk lehúnyva bátran bevenénk. -
Valóban szeretnénk eldobni az emléket?
S újra felépíteni egy valótlan életet?

Hiányod borongós csendjével küzdöm,
Szeretetem fájdalmát naponta küldöm.
Bánt, hogy romjaid tövében talállak,
Istenem, mint ANYA, mennyire csodállak.

Könnyekben oldódnak fel szerető szavaim,
Simogasd meg kimondhatatlan fájdalmaim.
Nem a félelemtől, a közönbösségtől reszketek,
Ha összedted az erőd, szólj, ha Veled mehetek.

Parádsasvár, 2013. január 24. -26.



sorkoz



MÓKUS MESE
(Varga Krisztinának, és Fejes Mátyásnak)


A hatalmas tölgyfa a tó partján állott,
onnan szemlélte az őszi színvilágot.
Századik évgyűrűjét kapta a napokban,
csodálta magát az elfolyó patakban.

Századszor vetkőztette le már az őszi szél,
termését összeszedte a mókus és a kisegér.
Meleg odvában, mókus család lakott,
csintalan gyermekein jókat szórakozott.

Nyáron ágai közt pajkosan bújócskáztak,
megzavarták mély álmát bagoly komának.
De az odúban didergő volt most a csend,
senki sem ugrándozott pajkosan odabent.

Mókus mama egyre törte búsuló fejét,
mivel fogja télen etetni két gyermekét.
Amennyi makkot eddig összeszedtek,
az nem lesz sajnos elég négyűjüknek.

Mókus papa öreg már és nagyon fáradt,
a messzi diófához el már nem ugrálhat.
Mókusék kisleánya meg icipicit gyáva,
nem mer átugrani még a másik fára.

A mókusfiú izgalmas kalandokra vágyott,
saját szemével látni az ismeretlen világot.
Tarisznyáját bátran vörös hátára vette,
elindult, mielőtt még leszállott az este.

Apja segítette, bölcs szavakkal kioktatta,
a rejtelmes erdőben merre vezessen útja.
A sejtelmesen susogó diófát merre találja,
felkészítette bátor fiát, a döntő csatára.

A nagy diófán a szajkó király lakott,
ízletes dióiból senkinek sem adott.
Kérlelte pedig a cinke, a seregély,
de ő rájuk küldte félelmetes seregét.

Ahogy a mókusfiú ugrált ágról – ágra,
ráakadt a hatalmas medve komára.
Ki igencsak mérgesen brummogott,
benne a düh vulkánként fortyogott.

Lépes méz illata csalogatta a fára,
vékony volt annak gyönge ága.
Ha tovább mászik, hopp leesik,
meglehet, hogy nagy baja esik.

Mókusfiú mindezt rögtön látta,
mit szeretne az ő lelki jó barátja.
A lépes mézet óvatosan leemelte,
s medvekoma két mancsába tette.

Örömében rögtön megígérte,
ha szüksége lesz segítségre,
bátran fusson, szóljon őneki,
aki bántja, mancsát megismeri!

Elköszönt s tovább ugrált ágról –ágra,
mígnem reá nem talált a nagy diófára.
Nagy elszánással a sárga levelekbe ugrott,
mert a gyomra biza már igencsak korgott.

Tetszett neki az illatos terített asztal,
de megjelent a szajkó, érdes hanggal.
Csőrével már csépelné a mókusfiú fejét,
ám ő bátran harcolt, legyőzve félelmét.
Zöld héjú dióval, bátran megdobálta,
porzott a szajkó színpompás szárnya.

Egy kis hangya szaladt medve komához,
aki az álmosságtól már csak alig látott,
de amikor hallotta, veszélyben van barátja,
minden állat megriadt dörmögő hangjára.

A szajkó is felfigyelt a félelmetes hangra,
a mókus fiút gyáván magára hagyta.
Megörült a cinege, a pinty és a seregély,
télre mindenkinek jut bőven finom eleség.

Boldog lett a mókusmama látva gyermekét,
amikor illatos dióktól görnyedezve hazatért.
Könnyes szemekkel tördelte a ritka csemegét,
fáradtan hallgatta veletek ezt az igaz mesét.

Parádsasvár, 2013. január 23.



sorkoz



SÓHAJODTÓL FÁZIK


Mosolyod árnyékába rejtőzöm,
Ajkad hó-bársonya szemfedőm.
Szívem lágy hangodtól kivirágzik,
A szerelem virága sóhajodtól fázik.

Parádsasvár, 2013. február 13



sorkoz



ANYÁK NAPI VIRÁGKOSZORÚ


Édesanyám csókja aranyporos álom,
Bársony-ölelése lelkemen lábnyom.
Csitítja születendő álmaim halkan,
Elsiratja gyermekkorom gyakran.

Édesanyám szemében az alkony,
Párás léptű, sötét szépasszony.
Kegyelmet kér tőle ámuló fiának,
Feláldozva gyöngy-életét a halálnak.

Édesanyám keze simítja arcom,
Emléke-ölében dideregve alszom.
Az élet lángoló fájdalmától felsírok,
Reszketnek a feltámadt boldogok.

Édesanyám fájdalmas terhét,
Megszépíti számtalan emlék.
Visszaint az elköszönő szóra,
Egy Anyák napi virágkoszorúra.

Parádsasvár, 2013. február 14.



sorkoz



KEGYELMET


Árnyakat sírtál hajamba,
Visszaszálltál éji síromba.
Kolompod árnyát húzom,
Arcod szőr-bőrét nyúzom.

Beszéltetted a csendet,
A látó, – vak szerelmet.
Lelkem árnyékos váza,
Bosszúd, nyirkos láza.

Kongó falak hatalma,
Életem szimbóluma.
Rángattál méhedben,
Megszülltél fejedben.

Agyad agya voltam,
Egódat simogattam.
Vödrödbe zokogtam,
Egy nőnek suttogtam.

Kegyelmet, kegyelmet,
Bújdosó önfegyelmet.
Angyalt súruló kefét,
Hasadó naplementét.

Árnyakat sírtál hajamba,
Álmokat köptél arcomba.
Csontváz-illatú virágokat,
Pokolbéli réz-csillagokat.

Parádsasvár, 2013. február 26 – 27.



sorkoz



A HAJNAL CSENDJE


Megcsikordul a hajnal csendje,
Ébredő csillag rizsporos szentje.
Víztükrén kecsesen lobogó tűz,
A leggyönyörűbb vetkőző szűz.
Felpattan aranyszőrű lovára,
Simítással kérleli vad vágtára.
Hajából szól a madarak éneke,
Lassan megáll az élet kereke.
Őzike szökken Anyám karjába,
Virágos-port kavar fel kecses lába.
Csengettyűje szívem símogatja,
Könnyeim szemembe csalogatja.

Parádsasvár, 2013. március 1.



sorkoz



HAVAZIK A CSEND


Könyörgök, hogy könyöröghessek,
Egy látomásban kábán öszeessek.
Félénken keresve lelkem árnyait,
Bután tépkedve létem szárnyait.

Magányom barlangjába betérek,
Medvék marcangolnak – ítélek!
A sors csillogó kövét keresem,
Fájdalom vakítja el vak szemem.

A holnap ajándéka a szép jövő,
Angyalkák árnyait sírva szövő.
Láthatatlan kép, Isten csodálja,
Kicsorbult földi létem baltája.

Könyörgök, hogy könyöröghessek,
Ahogy szeretnek úgy szerethessek.
Legyek tiszta, lelki békével áldott,
Havazik a csend, Édesanyám áll ott.

Parádsasvár, 2013. április 17.



sorkoz



EGY PERCRE LAKOM…


Egy percre lakom a fénytől,
Isten simogató szerelmétől.
Angyali arcokat látok benne,
A csend ásítva szenderegne.
Egy percre lakom a fénytől,
A sötétség ádáz ellenségétől,
Mely fogva tartja síró lelkem,
Felemészti reszkető testem.

Parádsasvár. 2013. július 6.



sorkoz



EGYSZER VISSZA TÉRÜNK


Egyszer vissza térünk a földre,
Vissza vonz sírunk üres gödre.
Verseink rabjai isszák soraink,
Megkönnyezve fájó sorsaink.
Egyszer vissza térünk a földre,
Holdat oltunk a mély csendre.
Hitetlenül lázadnak csendjeink,
A tudat alatt élnek verseink.
Egyszer vissza térünk a földre,
Ránk néz a lelkiismeret tükre,
Iszonyatos erővel zúzza be arcunk,
Mi költők nem ezen a bolygón laktunk.

Parádsasvár, 2013. július 12. – 13.



sorkoz


A KÖVEK DALLAMA


Eltűnt arcom a kivésett kőben,
Hangomat kerestem a tőrben,
Szíven szúrva a baktató időt,
Megszeretve az elhagyott nőt.

A szerelem lüktető dallamára,
Rászállt a megdermedt pára.
Darabokra hasítva szívemet,
Megremegtetve a hegyeket.

Kegyelem a kövek dallamának,
A reményt virágzó fűzfának,
Gyökerei érzik a mélység ízét,
Látva az utolsó naplementét.

Elveszett hitem a nőben,
Testem porlad a kőben.
Leperegnek róla könnyei,
Gyászolnak ellenségei.

Parádsasvár, 2013. augusztus 4.



sorkoz