roza





Jártó Róza bemutatása

Régebbről adósa vagyok annak a Művész Kör felé, hogy néhány írást, novellát és verset megosszak a tagtársakkal. Az írásokkal a célom, hogy kicsit megismerjenek a kedves barátok, ismerősök és a Művész Kör iránt érdeklődők. Jómagam is azok közé tartozom akik azért írnak mert annyi a mondanivalóm, a tapasztalatom, az emlékem, hogy már nem tudom magamban tartani. Ezen szempontok alapján születnek meg írásaim immáron 5. Az én korosztályom egy különleges korosztály, mert olyan történelmi és technikai élményekben részesültünk amiben talán soha senki aki eddig élt a földön. Ne feledjük, hogy épp, csak vége lett a II. világháborúnak születésemkor, az 50-es évektől jött a Rákosi-kor, a "ratko-korszak", majd 56-ben a forradalom. Megalakulnak az ifjúsági-mozgalmak, közük a kisdobos, az úttörő az ifjúgárda, a KIS a munkásőrség, aminek mi is részesei lettünk. Átéltük az 1968 évi gazdasági mechanizmust , az 1968 év Csehszlovákiai katonai bevonulást, a hatalmas gyárak, városok megszületését...és az NDK. és ennek a korszaknak a megszűnését is... Ha csak annyit érek el az írásaimmal, hogy ezek a korszakok, ezen korban élt emberek nem felejtődnek el akkor már megérte az, hogy tollat ragadtam egykoron, 2008. december 24-én, 6 nappal az 59. születésnapom előtt.





Árvaság


Anyám kapott egy cicát,
Olyan édes kis szőrmókot.
Ő is egy árva volt,
Ki vad kutyáktól,
S emberfiától űzve,
A kertek alatt kóborolt.
Kutyák kergették,
Ág szaggatta,
Kicsiny kis életét,
Pedig csak egy bűne volt,
Árva lett, kinek életében,
Nem volt menedék.
Összebújnak, együtt várnak,
Mint védtelen gyermekek,
Együtt várják a világ véget’,
Míg’ az élet lepereg.
Könnyes szemmel nézegetem,
Esténként a két árvát,
Ahogy egymást dédelgetve,
Oldják szívük magányát.



sorkoz



Adventi fohász


Itt van az Advent napja s vár ránk Szerettünk.
Ez egy rossz tréfa volt, s boldogan nevetünk.
Amit eddig meg éltünk, amit nem szerettünk,
Egy csettintés részedről, s elszáll felettünk.

Tudom, messze vagyunk még a sok földi jótól,
A reményt adó, áhított, biztató szótól.
Uram, vegyed életemből, minden kaphatót,
Csak halljam szívből nevetni a szomorkodót.

Még egyszer lássam nevetni csillogó szemét,
Nem vágyva a sírt, az élet adta teherért.
A boldog nevetéstől torzult vidám arcát,
Nem az életért vívott minden napi harcát.

Drága jó Uram! Hiszem, hogy Te megadhatod,
Láttál-e nála jobbat, ki életet kapott?
Mért méred vállára a súlyt bőven, marékkal,
Még nála rosszabbak nem kapják rossz szavakkal.

S bocsájtsd meg nekem ezt az esdeklő imát,
De őt ne szenvedtesd, szépítsd meg alkonyát.
Hagyd, hogy érezze, szép napod adta melegét,
Nem hagytad magára a földnek-e gyermekét.

Nézz fel a naptára, most van Advent hónapja,
Szóród-ajándékod boldog-boldogtalanra.
Kérlek, tegyed meg nekem ezt az apróságot,
Mi ez Neked, ki teremtette e világot.



sorkoz



Harcok harca


Kinézve a kórház ablakán,
Virágzó rétet látom tán,
De hályog van a retinán,
Virágzó rét? Nincs is talán.

Burjánzó sejtek gúnyos hada,
Tépi a testem, nincs bújni hova,
Az akarat, a szerencse csillaga,
Elfutott, vagy nem is volt soha.

Ősszel, ha szállnak a madarak,
Szívben, ha gyengül az akarat,
Ébredni vágyik a kikelet,
Ki fogja akkor a kezemet.

Tüzesen süt a nap sugara,
Ez még nem életem alkonya,
Vár még a szépség aranya,
Vár rám sok hajnal bíbora.

Hiszem, hogy nekem van erőm,
Életem nekem a szeretőm,
Rossz sejtek hiába burjánzanak,
Legyőzöm őket egy nap alatt.

Egy ilyen szép nap hajnalán,
Nem kopogtathat a halál.



sorkoz



Őszi álmodozás


Olyan kevés, mi nekem belőled jut,
Nélküled életem, a semmibe fut,
Most itt vagy nekem, takar az őszi lomb,
Kíváncsi szem elől szívem bújtatom.

Vágyakozó szemmel nézel most még rám,
Érzem, a gondolatod rég máshol jár,
Rajongó szívem hiszi most még talán,
Szerelmünk pihen, az avar paplanján.

Sétálni együtt ősszel az avaron,
Miközben karodba fűzöm a karom,
Sokszor rád nézni rajongva, kedvesen,
Tudni nem kapom vissza szerelmesen.

Szépet akarok most álmodni veled,
Lelkemmel keresni meg a két szemed,
Őszi szerelem, tán megkésett nagyon,
Mint alma mely megbújt az őszi avaron.



sorkoz



Egy fűzfa poéta dala


Verset írtam. Mertem.
Ettől gaz-ember lettem.
Utat kerestem. Leltem.
Ettől hazátlanná tettek.

Igaz poéták. Hitték,
Az igaz szó csak övék.
Mindenki más csak barbár,
a leírt szó csapodár.

Bárhonnan jön szavunk
Bűnös, ki meghallja hangunk.
Ott a helyed honnan jöttél,
Lelkestől a porba löktél.

A por nem mocsár mely elnyel!
Megyünk felemelt fejjel!
De nem neki a falnak!
Ahol igazak vannak.

Ahol fáklyák égnek!
Ahol lángja van a fénynek!
Ahol Poéták laknak!
Akik utat mutatnak!



sorkoz



Poéta dala


Mit ér a fájdalom? Mit ér a szeretett?
Tudomásul kell venni, hogy bevégeztetett?

Kicsit eltévelyedtem magam se’ értem miért,
de holnap visszatérek álmokért, vágyakért.

Felveszem a lantot, mit mások dobtak el,
remegő kezemmel sarat törlöm le.

Öncélú ének, hazug harsona ne hallja
fülünk többet, ne legyen szív szava.

A vers nem egy gondolat nem egy pillanat,
mely elszáll, ha jő az alkonyat.

A Vers maga az ember, kezében a Lant.
Megváltozik sorsod, ha meghallod e dalt.

Hisz utunk nem ér véget, nekünk
menni kell, még akkor is, ha tudjuk,
dalunk a semmi nyelte el.



sorkoz



Egy vagyok a sok közül


Egy vagyok a sok közül,
Ki a szunnyadó reményeit halomra veti
miközben megnyitja a csönd kicsi sufniját.
Kinek lelkét láthatatlan aggódás hatja át.
Aki rozsdás napjait pórázon vezetgeti
és kopasz papírlapra kormos panaszokat fest,
Még lelkében is megmártózik az est.

Egy vagyok, a sok közül
ki az elbújt bizalmat nem leli,
Ki nem akar teljesedni, nem akar kiválni,
Fél a jövőjétől, mert ellensége a BÁRMI.
És nem akar semmit felejteni.
Kiben bánat és bosszú végérvényesen egy
Ki a végrehajtó idővel egy végtelenbe megy.

Egy vagyok a sok közül,
Kiben együtt a bánat, a derű és a jó,
Ki a múlt romjai közt néha még reméli,
Hogy ÉLNI egyszer majd megéri,
ha a bűvös rejtélyt megoldja a szó.
Kinek egész vagyona béna lelkiismerete,
és ez az egyetlen egy, foltozott élete.



sorkoz



Hétköznapi boldogság


Hogyan mondjam, mennyire szeretlek,
mikor a napfény simogatja lelkemet.

Mikor a léptem az utcán kopog,
Mikor a fák levele zizegve mozog.

Erdőbe, ha visz az utam, az ösvény
megtalálja a forrást, a szomjam oltó kutam.

És mikor éhesen korog a has,
mindig akad egy kenyérrel teli kas.

Nem mondom, hogy sosincs zivatar,
és felhő, mely napot eltakar.

Hogy mindig és mindenkor süt a nap,
s mindennap a napsugár egyformán simogat.

Én csak azt mondom, kellesz nekem,
ha a napsugár átdereng az éjemen.

Ha testem párnádra, éhesen hull,
ha a forró tested hozzám simul.

Ha reggel érzem a pirítós illatát,
a kávét, melybe a cukrot, a kezed
nyújtott át.

Az ember csak bolyong, nem tudja merre jár,
Ha nincs szív, mely utat mutat,
hogy hazatalálj.



sorkoz



Holnaptalanok


Azt álmodta, hogy csöng az óra. Kiugrott az ágyból. Talán gyorsabban, is mint akarta. Kis híján orra eset. Ott állt a kövön, mezítláb megzavarodva. Akkor fény gyúlt. Az éjjeli lámpát kapcsolta fel Péter, a másik ágyba fekvő.
- Rosszat álmodtál, vagy rosszul vagy, csöngessek - kérdezte.
- Hagyd a francba. Megint otthon voltam - motyogta Imre.
Megpróbálta a lábait becsúsztatni a papucsba, hogy kimenjen a WC-re.
- Ha már felébredt el intézi a folyóügyeket is - gondolta.
Csak ez a szédülés ne lenne. De volt. A falra tette a kezét, az mellett tapogatva kiment a klotyóra.
Több mint négy hónapja annak, hogy ide került. Tudta, hogy még két hónapot maradhat. Aztán mehet vissza a lakásába.
Az Állami Gazdaságtól vette meg az egyik, két helyiségből álló szükséglakást mikor az eladó lett. Nem sokat kértek érte. Igaz nem is ért sokat. Az egész telep két sor ilyen lakásból állt. Minden sorban 10-10, két helyiségből álló lakás volt. Igaz mindegyik előtt volt kiskonyha is építve. Az ablak alatti 10 x 4 méteres terület is az övé lett. Itt lehetett egy kis kertet csinálni. És mindkét épülettömb előtt volt egy ártézi kút. Onnan lehetett vizet venni. Az a Gazdaság tulajdona maradt. A vízért egy jelképesnek mondott összeget kellett mindenkinek havonta fizetni.
Voltak pénzesebb családok, akik két-három lakást vettek meg és nyitottak egybe. Így lettek a húsz lakásból, 10 család tulajdonában lévő társasház. Persze külön-külön. Amibe ő lakot ott négy család osztozott a 10 lakáson. Innentől tulajdonosok lettek, a Gazdaság meg szépen kivonult a felügyeletből.
Még a Gazdaság alkalmazottja volt, akkor levonták a fizetéséből a lakbért, amiben benne volt a villany, a víz és a lakbér is. Most ezeket neki kellett egyenként piros csekken befizetni. Igaz, már nem is alkalmazott. Itt is divat lett a Kft. Szépen felszabdalták a Gazdaságot. A dolgozókat meg elbocsájtották. Őt is. Aztán volt, akit valamelyik Kft alkalmazott, mint új dolgozót, új feltételekkel, de sokukat nem. Az asszony is elment. Elhagyta. Nem is bánta, sokszor mentek már egymás agyára. Sokat veszekedtek. Akkor ő elment. Berúgott és részegen alud el valamelyik árokparton, vagy valamelyik szalmakazal tövébe. Nem bánja az asszonyt. Ha akarná, akadna lakótárs. De nem akarta. Így is alig elég az a kis nyugdíj pár napra. A város úgy két kilométerre van. A legszélső kisboltba szokta megvenni az élelmet. Babot, borsót, hagymát, krumplit. Egy kis rezsón főzött magának , nem minden nap, de sokszor. Ha megéhezett bekapott egy-két falat hideg paprikás krumplit, vagy bablevest. Kenyeret, csak néha evet. Eleinte adott a boltos hitelbe, de aztán nem. Sokszor elmaradt a törlesztéssel. Így ki lett onnan is tiltva. Ha vitt pénz kapott árút ha nem, nem. Akkor egy kicsit emeltek a nyugdíján. Ő meg többet ivott. Elmaradt a villany díjával. Kikapcsolták. Ezért nem tudta a rezsót se használni többet. Néha gyűjtött egy kis rőzsét. Téglára állította a lábast és abban főzte meg az ebédjét. Ez egy kis meleget is adott, így a nagy télben nem fagyot meg. Aztán jöttek a szociális gondozók. Rábeszélték, hogy feküdjön be a kórházba. itt meleg van és meg is fürdetik. Mindennap. Fel is szedett pár kilót, merthogy naponta háromszor is adnak enni. Először azt hitte elveszik a nyugdíját, a kórház miatt. De nem. Csak hatezer forintot vettek el. A csekkeket is befizették, a maradék pár forintot meg betették a szekrénybe és kulcsra zárták az ajtót. Ha kért adtak belőle. Már második éve jön be télire ide a kórházba. Kész szerencse, hogy akkor kivették az egyik veséjét. Így volt oka az orvosnak, hogy beutalja. Itt vészeli át a telet. Már másodjára. Igaz szóltak, hogy jövőre nem lehet jönni. Most feltáplálják, kicsit le is szoktatják az italról, de aztán neki kell talpon maradni. Egyedül. Sokat agyal azon, hogy mi vár rá otthon. Kéthetente a kórház kocsija kiröpítette a majorba, hogy nézze meg minden rendbe van-e az otthon körül. Rendben volt. A szomszéd vigyázz a lakásra. Ha kijön a kórházból szerződést köt vele. Napi egy tál meleg étel, télen fűtés és ha meghal a szomszédé lesz a lakás. Ő mégse erről álmodik. Az ő álmai ahhoz a régi lakáshoz szállnak. Álmaiban sokszor még a felesége hangját is hallja.
- Mégis csak harcolni kellett volna érte - gondolta.
Már erre sincs ereje. Vagy akarata? Végül is mindegy. Mindjárt itt a kocsi, hogy haza vigye.
Mos már csak az maradt neki, az egyetlen biztos pont az életében. A lakás.
Azt a két kilométert hamar lezavarta a gépkocsi vezetője. Befordultak a ház sarkánál.
Ő kiszállt. Belépett az ajtó nyíláson. A sofőr utána.
- Imre Bá’ maga itt lakik - kérdezte elhűlve.
Még be se fejezte a mondatott két fickó állta el az ajtó nyílást. Imre akkor jött rá, mi is volt az a furcsa érzés. Nem volt ajtó a tokba. Csak egy nyílás.
A belső helyiségben matracok voltak a földön. Mindenfele italosüvegek. Szétdobált reklámszatyrok.
Megfordult a fény felé. Akkor kapta az első ütést. Még látta, hogy a sofőrgyerek a földön fekszik. Ő is lecsúszott mellé.
A kórházba tért magához. De többé már nem beszélt. Az ápolónő által, kanalanként adagolt étel kicsorgott a száján.
Már nem volt miért nyelni. Imre tudta, neki már nincs holnap.



sorkoz



Kovács József


Kevés ember van az ismeretségi körömben olyan, mint Kovács József. Nem csak avval tűnik ki a többi ismerősöm közül, hogy , ahogy idősödök úgy lesz egyre helyesebb, elegánsabb, de avval is, hogy minden nap alig várva a munkaidő végét siet haza a családjához. A feleségéhez, a három fiához, a menyéhez és az imádott csillagszemű unokájához.
Sokáig legénykedett. Őt is eltalálta Ámor nyila egy párszor, de nem elégé ahhoz, hogy érezze azt, hogy most megtalálta élete párját. Bőven harminc felé járt már kórban amikor elküldte a vállalat kiszállásra Szombathelyre, egy konferenciára. Hátralékok – Hátralék-Ok, volt a konferencia mottója. Ha nem is tartozott közvetlenül a munkájához, ez a téma, azért elfogadta a főnöke indokát, hogy ez az út bonusz, és érezze jól magát.
- Hát akkor megyek és jól fogom érezni magam - nyújtott kezet nevetve a főnökének.
Kifejezetten készült az útra. Maga sem tudta, mi miatt fogta el az izgalom. Még a város térképét is végigböngészte. Örömmel látta, hogy a szálloda közvetlen szomszédságában van a fedett uszoda, és a szálló előtt pedig egy hatalmas park terül el tóval, és sétaúttal. Úgy időzített, hogy pont 16 órakor ott legyen, amikortól elfoglalhatta a szobáját. Lezuhanyozott, kényelmes farmert húzott magára és az új pólót vette fel ami annyira tetszett neki amikor a kirakatban meglátta. Ellenállhatatlannak érezte magát.
Elindult meghódítani Szombathelyt.
Először is úszott egy órácskát az uszodába. Nem sokan voltak. Holtidőre ért oda. A kora délutáni úszók elmentek már, a késő délutániak még nem jöttek meg. De József élvezte a vizet. Élvezte, ahogy átöleli minden testrészét. Ahogy szelte a vizet érezte az izmai mozgását, a tüdeje tágulását. A karja könnyed mozgását ahogy legyőzi a víz erejét és mint egy győztes hódítja meg azt újra és újra, minden kör után.
Már a hetedik hossznál tartott amikor észre vette a nőt. Akkor szállt ki a vízből. Még nem ért a pihenőszékhez ahol a törülköző várta. A víz cseppenként folyt végig a testén. Nőiesen izmos volt, Arányos, és kislányosan bájos. József a medence szélébe kapaszkodva bámulta. A nő ránevetett, lehajolt és a lábmosó klóros vizét a markába merítve, azt az arcába lötykölte.
- Hé - nevetett József.
A nő tovább ment a padig. Mire kiszállt a vízből, a nő eltűnt. Mint akit a föld nyelt el.
Még úszott pár hosszat, aztán elment öltözni. Alig töltött egy órát az uszodába, mégis érezte, hogy ez egy jó nap. Azt is érezte, hogy még nincs vége. Még vár rá valami. Bármi, ami nagyon jó.
Kiment a parkba sétálni. Körbe akarta járni, de túl nagynak találta a kört. Most nem akarta húzni az időt, mert közelget a konferencia megnyitásának ideje. Kicsomagolásnál az öltönyt és az inget szépen eligazgatva a gyűrődést, az ágyra tette. Mellé rakta a pár fekete zoknit és a bordó alapú selyem nyakkendőt is. A lakkcipőt kicsit átfényesítette a szálloda törülközőjével és azt is a ruhák mellé helyezte. Mikor megérkezett az úszással színesített sétából ledobta magáról a farmert és a szép pólót. Egy szál gatyába állt az ágy előtt nézve a kikészített ruhákat. Eszébe jutott a nő. Az izmosan karcsú teste. A kislányosan bájos mosolya. Mosolygott, miközben felkapkodta magára a ruháit. Ellenállhatatlanul elegánsnak érezte magát. Megint a nőre gondolt és arra, hogy biztos beleszeretne ha így meglátná.
Taxival ment a Városházára, ahol a fogadás volt. Lejelentkezett a fogadóknál, ahol személyre szóló kitűzőt kapott. Egy bájos leány segített a zakójára tűzni. Akkor meglátta a nőt. Igen ő volt. Kosztümben. Ragyogott a fény a haján. Azt is látta, hogy a kitűző már a kosztümre van tűzve. Oda lépet hozzá. Bemutatkozott.
- Kovács József vagyok, a pirityi Önkormányzattól jöttem és Te - kérdezte.
- Jó ismerőst látni. Így öltönybe is helyes vagy - nevetett a nő.
- Van valahol foglalt helyed, ha nincs maradjunk együtt, akár a szekciókra is egyformán iratkozhatunk fel. Persze ha nincs jobb programod - mosolygott József.
Az éjszakát együtt töltötték. Reggel együtt mentek reggelizni. A nő kedvesen kiöntötte a kávét és a cukrot is bele téve megkavarta. Így nyújtotta át neki. Mintha mindig is ezt tette volna. Talán ez a mozdulat volt, amikor érezte József, hogy végérvényesen szerelmes lett. A nap többi részére nem is emlékszik. Csak arra, hogy Éva ott volt vele, hogy mellette ült, hogy a pad alatt fogta a kezét, és hogy többet néztek egymásra mint az előadóra. Három hónap múlva megvolt az esküvő. Másfél évre pedig a kisfiúk is megszületett.
Sikerült egy telket vásárolniuk közel a városhoz, igaz közel a Gödörhöz is, a cigánytelephez. A ház felépült, az udvart is rendezték az évek során. Szerettek itt lakni. Csend volt, Jó levegő, és mégis közel a város központjához. A Gödör is lassan felszámolódott. Már csak pár vityilló, háznak alig mondható valami állt a telepen. Igaz az egyik a szomszédságukba. Azt József is elismerte , hogy a házacska a körülményekhez képest rendezett volt. Évente többször meszelve, az udvaron kis virágágyas. A kert felásva és veteményezve, annak ellenére, hogy feltöltött területi kemény, agyagos volt a föld. A szomszédba ahogy nőttek a gyerekek úgy fogta be az apjuk dolgozni őket. A lányok mostak, főztek, takarítottak. A fiúk ástak, kapáltak, házat javítottak. Szigorú volt az apa, ezt el kellett ismerni Józsefnek is. És igazán takarosak, a körülményekhez képest is. Ősszel vette meg a rotakapát. Felrotálta az egész udvart, a felső réteget elvitte az utánfutóval a komposztálóba. Új földet hozatott rá, elsimította, tömítette és fűmaggal beszórta. Megelégedve nézett végig a birodalmán. Átnézve a szomszédba látta, hogy a szomszéd a két fiúval ássa a kertet. Szótlanul, a munkára figyelve. Az apa megállt, zsebkendőt vett elő és megtörölte a homlokát. József akkor rájött, hogy nehéz, nagyon nehéz munkát végeznek a szomszédba. Nem is gondolkodva átköszönt.
- Jó napot szomszédúr. Nem kemény a föld - kérdezte.
A szomszéd felnézett. El kellett telni pár pillanatnak míg rájött, hogy hozzá szóltak.
- Hát nem puha. Még jó, hogy az ásó nem görbül meg - szólt mosolyt erőtetve az arcára.
- Géppel, rotával, nem könnyebb lenne - folytatta József a beszélgetést.
Végül is a rotát átvitte József, a hosszabbítót a saját házába dugta be a konnektorba. A két fiú félre állt, kíváncsian nézték apjukat és a szomszédot, ahogy egymást segítve, igazgatva a gépet pár óra alatt felrotálta a kertet. A felső réteget itt is összegereblyézték. József az utánfutóval a ház elé állt, és talicskával kihordták a földet. Ekkor már tudta, hogy a szomszédot is Józsefnek hívják. Több fordulóval hordták el a komposztálóba. Visszafele, meg friss és szép fekete földet hoztak. Míg ő és druszája odavolt, addig a két fiú elterítette a földet. Az anya, meg a két lány is kijött a házból. Friss kaláccsal kínálták a visszatérőket. Addigra Éva is hazatért látogatásból, ahova a gyerek is vele ment. Átöltöztek és ők is átmentek a szomszédba, először óvatosan szétnézni, aztán már segíteni. Ezen a pár órán többet megtudtak egymásról mint az eltelt tizenkét év alatt. József meglepődött, hogy a család csupán a családi pótlékból, és a családfő esetenkénti napszámmal keresett pénzéből él. Pedig az apa asztalos szakmunkás. A gyerekek se rossz tanulók. A fiúknál alig van kettes osztályzat, a lányoknál is csak elvétve volt hármas az ellenőrzőbe. Nem sok időre a kerti munka után a Faiparhoz hívták be Józsefet. Munkát ajánlottak. Minimálbérrel. Persze a próba időt is kikötötték. A cég egy aranykezű szakembert kapott a személyével. Az asszony meg Évának segédkezett, mivel ikreket vártak és veszélyeztettet terhes lett. A szomszéd a két keresettel jól gazdálkodva szépen rendbe tettette a házát, melléképületet is építve a portára.
Közben az idő is elszállt, a gyerekek is felnőttek. A kis Jocóból József lett, mérnökúr. A szomszéd fiúk egyikéből vasutas, a másikból asztalos. A lányok meg tanultak. A nagyobbik ápolónő lett a kisebbik, elvégezve a főiskolát, közgazdász. A Kovács család, a kis ünnepséget tartott, mivel a Jocó munkát kapott a városnál. Akkor jött át a szomszéd kisebbik lánya. Frissen sült buktát hozott. A két fiatal örült egymásnak, elbeszélgettek a sorsuk alakulásáról. Örültek egymás sikerének.
Karácsony közeledtével Jocó egyre többször maradt ki. Egyre többször fordult elő, hogy nem töltötte az estét és éjszakát otthon. A szülők eleinte kérdezgették, de mert nem kaptak választ, abba hagyták a kérdezgetést. Úgy gondolták ha itt lesz az ideje a gyerek elmondja. De nem mondta. Több hónap után hazatért. Reggel elment a munkába. Este haza, evett, fürdött és bevonult a szobájába. Éva és József nem faggatta. Tudták ez már egy férfi bánata, egy férfi szomorúsága. Sokat fogyott pár hónap alatt. A szomszédék is elmaradtak. Pedig lett volna miről beszélni, hisz ha nem is mondták, azt látni lehetett, hogy a kisebbik lány hasa egyre nő. Férj meg sehol. Az áprilisi szeszélyes idő megbetegítette Jocót. Orvost kellett hívni mert a lázat nem tudta a két szülő szeretete sem levinni. Akkor csengettek. A szomszédék kisebbik lánya állt a ajtóba. Kezét a pocakjára téve érdeklődött Jocó hogyléte felől. Éva csak állt, arcán megdöbbenés tükröződött.
- Jocó az apa - kiáltott fel.
Igazából a válasz már nem is volt titok a lány szemébe nézve, tudta azt. Egy dolog járt csak az eszébe.
- Vajon mit szól ehhez, József - nézett szomorúan a lányra, Valikára.
Átölelve a lány vállát leültette a asztal mellé. Elindult a lépcsőhöz, hogy felmegy Jocó szobájába. De arra már nem került sor, mert a gyerek épp indult lefele. A két gyerek nézte egymást. Szinte egyszerre kérdezték
- Szeretsz?
- Szeretsz?
- Menjetek Jocó szobájába, van mit beszélni - küldte Éva a fiatalokat az emeletre.
Felvéve a telefont, bepötyögtette József számát. Még be se fejezte a eseményt József nevetését hallotta a vonal végén.
- Na végre. Már azt hittem nekem kell közéjük csapni.
- Te tudtad - kérdezte elhűlve Éva.
- Te is tudtad. Csak mint nő homokba dugtad a fejed. Kisszívem, csak nem gondoltad komolyan, hogy hagyom, hogy az unokám ne az én térdemen lovagoljon először, Te! Nagymami - kacagott József a telefonba.



sorkoz



Családi élet


A gyereknevelés sosem volt könnyű feladat. Én is azt hittem, hogy halálosan kimerít a harc a két kamasz gyerekem mellett. Még jó, hogy a kicsi annyival jobban kezelhető volt, mint a két nagy.
Tamás épp, hogy betöltötte a tizenhatodik évét, Ilonka a tizennegyedik évébe került.
Az egyik a cigizés, a rendetlen, lezser öltözködés, a szemtelen, felsőbbséges viselkedés, a másik a mindig és mindenkori fésülködés, egész nap a tükör előtt állás, a naponta többszöri átöltözés, az örökös barátnőzés és a visszapötyögés világbajnoka volt.
Avval nem is lett volna baj, hogy többször átöltözik a lány, de a levetett ruha a legritkább esetben került a szennyes tartóba. Állandó harcot vívott a szekrényében való rendért. Mivel ha épp más póló kellett a kisasszonynak, azt a szépen összehajtogatott ruhák legalján találta meg. Persze amint kihúzta a pólók sokasága alól, borult a rend. Mivel mindig rendkívül fontos és sietős dolga volt az úgy is maradt. Na és azok a lelki viharok?
– A Petya mért nem őt szereti, mért azt a másik lányt, a Jocó, mért mosolygott Évára, – mikor vele beszélgetett. Meg különben is, ő egy gyönyörű, szép kislány, neki ugyan nem is kell a nyolc osztály se, nemhogy még érettségizni, meg ilyesmi. Meg különben is, az újság is megírta, hogy aki tanul, annak nincs jövője. Elég, ha az ember valami frappáns dolgot kitalál és máris milliomos. Akkor meg minek tanulni. Arról nem beszélve, hogy ebben az országban neki még nyugdíja sem lesz.
– Ezt a saját fülemmel hallottam, amikor épp a hírek ment a televízióban, – feleselt Iluska.
– Na, idefigyelj te nagyokos. Addig még te nyugdíjas leszel sok, nagyon sok víz lefolyik a Tiszán, de még a kanálison is. Szerintem addig is csak kéne valamit csinálni. Az mégse járja, hogy én dolgozzak rád és a mihaszna bátyádra is. Mert enni azt nagyon szerettek. A szép ruhákat meg még jobban. A rávalót meg mégiscsak nekem kell megkeresni. De még a körmödre a lakkot is az én pénzemből veszed – próbáltam érvelni.
De Ilonka lányom érveivel szemben én csak vesztes lehettem. Kifejtette a kis szentem, hogy ez azért így nem igaz, mert a múltkor is látta, hogy az Edit mama adott nekem ötezer forintot, hogy költsem a gyerekekre.
– Hol az ötezer forint? Mit is vettél abból is, meg hol a családi pótlék? Az se arra való, hogy saját céljaidra használd fel – gonoszkodott a lányom.
Tamás ott állt az ajtóban és vigyorgott. Épp arra gondoltam, ha ezek itt összefognak ellenem, borul a család költségvetése. Így is alig marad pénz a csekkek befizetése után élelemre, egy kis ruhára. Másra szinte nem is.
Tényleg jól jön amikor, hol egyik, hol másik nagyszülő meglep, egy kis pénzel. Össze szoktam gyűjteni, és hol egyik, hol másik nagynak veszek valami új ruhát. Csak épp annyit, hogy ne érezzék, hogy nekik mindig használtban kell járniuk.
Most, hogy az apjuk nem dolgozik, bizony a gyerektartás is csak csorog. Kérni meg nem is kérhetek többet, hisz beteg szegény. Igaz nem mellettem lett beteg. Amikor elment a fiatal barátnőjéhez lakni, azt olvasta a fejemre, hogy én sose várom rántott hússal, de bezzeg a barátnő. Azt is unja, már, hogy a lakás mindig tele van játékkal, meg száradó ruhákkal. Ott bezzeg mindig rend van. Sosincs szétdobálva semmi.
Elengedtem. Mit is tehettem volna. Aki menni akar, azt nem lehet visszatartani.
Persze, hogy jöttek a bajok nála is. Arra nem számított se ő, se a barátnő, hogy innentől a férjem ötvenszázalékos apa lesz. Na, már nem is lettek olyan egyszerűek a wellness hétvégék, meg a nyaralások.
A gyerekeket is szerette az apjuk. Ha elvitte őket, bizony az is pénzbe került. Pizza, egy-egy fagylalt. Ráadásul anyósomék is ide hordták a zöldséget és mindent, amivel szerintük segítségemre tudtak lenni. Oda semmit. A házat és a nyaralójukat is a három unokájukra íratták. Ők megelégedhettek a haszonélvezettel. Az új menyet látni se akarták. Aztán munkanélküli lett a férjem. Ebbe bele is betegedett. Táppénz, majd rokkantnyugdíj. Már nem is volt partiképes az új feleségnek. Hamar elváltak. Elment egy tanyára lakni a férjem. Munkáért kapta a lakhatást.
Nem is tudom, mért mondom, még mindig, hogy a férjem. Már rég nem az.
Én oda is elengedtem a gyerekeket. Az apjuk, az az apjuk. Nekik van. Ezt bizony értékelni kell. De a két nagynak ez se jó. Ők szégyellik az apjukat. Már menni se mentek a láthatásokra. A kicsi még elment. Jól is érezte magát az apjánál.
Én meg birkóztam az élettel, a két kamasszal, a csekkekkel, a mindennapokkal, és avval, hogy nehogy munkanélküli legyek. Nem is tudom, mit tettem volna, ha elbocsájtanak. E nélkül a kicsi fizetés nélkül reményem se lenne túlélni a három gyerekkel a következő éveket.
Tamás számítástechnikát tanult a szakközépiskolában. Jól tanult. Már-már kiemelkedően, de az atyai szigor hiánya, vagy a haverok miatt, egyszer csak elromlott a magatartása. Dohányzott, csavargott, és éreztem rajta, hogy ivott is. Kétségbeestem.
Az élete, a jövője ezekben az években dől el. Ha most elrontja, esélye se lesz, hogy helyrehozza. Hiába korholtam, hiába kiabáltam, ő csak mosolygott. Felsőségesen, én ezt jobban tudom nézéssel. Már meg se pofozhattam. Én 160 centi vagyok, a gyerek meg 185 centiméter. El se érem.
Egyszer aztán reggel elment, hogy az iskolába megy, és nem jött haza. Se este, se éjjel, se másnap. Rendőrségi feljelentést tettem.
Az egész család itt ült nálam és őrjöngtünk a félelemtől. Akkor került egy ősz tincs a hajamba. Az országban szétszórtan élő összes rokon Tamást kereste. Ismeretlen, de befolyásos rokonok, ismerősök ismerősei előtt alázkodtunk meg, segítségükért könyörögve. Tamás eltűnt. Az én gyönyörű nagyfiam nincs. Elveszett.
– Kérlek, csak most segíts rajta Istenem. Add vissza nekem a kis drágámat – zokogott a lelkem.
És kérésem meghallgatásra talált. A fiam, másik két barátjával együtt csicskások markába került. De egy traktoros, aki a földeken dolgozott, meglátta, amint abban a tanyában kínozták a fiatalokat. Szerencsénkre szólt a rendőr szomszédjának.
Szerencsénkre a rendőr tudta a kötelességét és intézkedett.
Szerencsénkre, a veréssel és éheztetéssel megkínzott gyerekeink hazakerültek, több, szintén elcsalt tizenéves kislánnyal együtt, akiknek egész más sorsot szántak a gazdák.
Kétheti kórházi kezelés és egy heti itthoni lábadozás után mehetett a gyerek iskolába. Azt láttam, hogy többször is a hajamra néz. De azt gondoltam, még talán hagyom, nem fogom én is litániával fájdítani a szívét.
Lassan az életünk a rendes kerékvágásba került. Nagyon is.
Eljött a péntek este. Ilonka kicsípve magát diszkóba készült, ahova én nem engedtem el. Kiabáltam, őrjöngtem. A lány még csak 14 éves. Nem diszkóba való!
Akkor szólalt meg a fiam. Halkan, szigorúan és csöppet sem gyerekesen.
– Ilus! Egy 14 éves lány tanuljon, egy 14 éves lány játsszon a babáival, egy 14 éves lány fogadjon szót az anyjának, ha az azt mondja nincs diszkó, akkor nincs diszkó! Mars a szobádba! – mondta. Megfogta húga karját és bevezette a szobába. A kislányom a megdöbbenéstől még visszaszólni is elfelejtett.
A fiam felnőtt lett. Annyira fájt, hogy többet már nem tud gyerek lenni, annyira fájt, hogy nem tudtam ettől a koraéréstől megvédeni. De azt is tudtam, hogy ő meg fogja védeni a húgait a meggondolatlan lépésektől, és azt is, hogy az én gyermeknevelésem befejeződött.



sorkoz



Hétköznap


Ugrásra készen várta a pillanatott, hogy hangott adjon a vekker és végre kikeljen az ágyból. Az utóbbi pár napban ez volt. Hajnalok-hajnalán felébredt az álmatlan álomból és nem tudott vissza aludni. Igazából nem értette, hogy most mit akar a szervezete. Mi az ami miatt nyugtalan a nappala és álmatlan az éjszakája. Már arra gondolt, hogy orvosi segítséget kérve altatót irat fel. Tudta, hogy ha elkezdené szedni az altatót, fennállna a veszély, hogy rászokik a gyógyszerre. Arról nem is beszélve, hogy százszázalékig tisztába van saját magával. Gyengeségével, hibáival. Tudta, hogy most nem hibázhat. Arról sem feledkezhetett el, hogy nincs aki segítsen. Ha leesik a lábáról, ha beteg lesz nincs aki segítsen. Még egy pohár vizet sem adna senki. Felkelt, mint minden reggek. Lezuhanyozott, mint minden reggel.
Aztán lesétált a sarki bolthoz. Remélte, hogy első, esetleg második lesz a sorba. Több szülő tette azt amit ő. Reggel, nyitás előtt úgy negyed órával beállt a sorba, hogy kiflit, tejet és vajat vagy margarint vegyen reggelire és uzsunnára. Azon egyszerű okból mivel, most költöztek be a panelba,és nem maradt pénz a hűtöre. Igy minden reggel megvették a tejet, a vajat vagy a margarint és elfogyasztották. Ha nem, később már folyós lett a vaj és a margarin a tej pedig megsavanyodott.
Eleinte még megpróbált turót csinálni a tejből, de rájött, hogy pasztörözöt tejből nem az igazi. A bolt pont hat órakkor nyitott. Arra nem volt lehetőség, hogy bárki is durakodjon, mert úgy volt elhelyezve a polcrendszer, hogy csak körbe járni lehetett. Leemelve az önkiszolgáló boltokra oly jellemző kosarat elindult a polc mellett. Igazából nem kellett keresgélni, mivel az árú mindig ugyan azon a helyen volt. Igy szinte vakon, pakolta a kosárba a portékát.
Egy vaj, hét kifli. Pont annyi amennyi kellett. Neki egy vajas kifli reggelire, és kettő ebédre. A gyereknek kettő reggelire, amit még otthon evett meg és kettő uzsonnára. Ebédet meg kapott a napköziben. Most nem vett tejet. Úgy gondolta, hogy minden második nap tea lesz a vajaskifli mellé. Egész sok pénzt meg tudott sporólni amiből a hétvégi étkezést akarta feljavítani. Egy kicsivel, csak egy-két szelet hússal akart többet tenni a gyerek elé, meg egy ki süteményt.
- Csak olyan kevertett, vagy palacsintát. - gondolta.
Igazán még nem volt elképzelése, nem tudta, hogy mennyi pénz is jön össze, így, hogy nem vesz tejet. Jó nagyokat nyelt, ahogy elképzelte, hogy fog a gyerek örülni a rántott húsnak. Mert biztos, hogy az lesz, és hát ő is bekap egy-két falatott a húsból.
- Majd jól kiklofolom. Úgy kiadósabb.
Mire eljutott gondolatba eddig, haza is ért. Gyorsan megkente a kifliket, becsomagolta. Magának a hármat, a gyereknek a kettőt. Maradék kettőt kistányérra tette. Már csak a reggeli ébresztés volt hátra. Ez is zökkenőmentes volt. A gyerek első szóra kiugrott az ágyból. Valami foci, vagy kézilabda válogatás volt ma az iskolában. De arra már nem volt ideje, hogy meghallgassa, mivel mindjárt indul a busz, időre kell odaérni.
Az irodában egyhangúan telt az idő. Sok mindent el tudott végezni. A monoton számolás és borítékolás közben többször eszébe jutott a vasárnapi ebéd. Azt gondolta, hogy ha jut rá, akkor a törtkrumplihoz, még egy pici meggymártást is készít.
- És mért ne jutna rá. Lehet ott félkiló meggyet is kérni, vagy negyvendekát -
morfondírozott.
Annyit vesz, amennyire fussa. Végül is örüljön a kofa, hogy veszik azt a méregdrága gyümölcsöt. Mire vége lett a munkaidőnek és felszállt a buszra, el is döntötte a vasárnapi menűt. Az ezerszer megnézett házak között suhanó busz beért a megállóba. A túloldalon volt az iskola. A gyerek a padon ülve várta,a vállára lezserűl feldobott tornazsákkal. Lehajolt, megpuszilta a homlokát. Akkor meglátta. A gyerek mellett, a padra téve ott virított, a csafatokra szakadt tornacipő. Minden elsötétült előtte. Azt sem hallotta már, hogy odaszólt a mentős a társának, hogy tegye ki a piroszászlót, aztán pucolás.



sorkoz



Ha jön a tél


Viszonylag stabil anyagi háttérrel rendelkezem. Nem sok ugyan a havi bevételem, de rendszeres. Ráadásul ki is tudom a bevételt egészíteni.
Nyáron dinnyeárusítással, aztán főtt kukoricát is árulok, főleg hétvégén, a strand környékén. Így, tél elején meg sült tököt árulok. Még tavaly építette meg a vejem a kemencét, ahol elég nagy adagot tudok egyszerre kisütni. Így nálam mindig megveheti a sült tököt az, aki erre éhezik.
Rájöttem, hogy a ház mögött, a kerítés melletti rész olyan senki földje. Az útról se látszik, hogy ott mi van. Oda szoktam tököt ültetni. A kerítésen belülre, meg olyan 10-15 tő, futó paradicsomot. Pont annyi fér oda. Nem mondom, hogy nem fárasztó a munka, hisz nem vagyok már fiatal. De azt, hogy elmondhassam, hogy viszonylag stabil az anyagi helyzetem, csak így tudom elérni.
Az is igaz, hogy hétszámra nem nézek televíziót, mert elalszom előtte a fáradtságtól.
Már most tervezgetem, hogy miről is tudnék lemondani, hogy kijöhessek a pénzemből, ha ezeket a munkákat már nem tudom elvégezni. Abban is reménykedem, hogy a kiadásaim összegét nem fogja növelni valamilyen betegség miatti gyógyszerek költsége.
A gázkonvektor mellé megvettem egy használt kandallót. Igaz csak fatüzelésű, de szenet amúgy se tudok venni. Viszont egész évben gyűjtögetek. Ha jövök hazafele, a városból, mindig akad egy nagyobb, husáng, vagy vastagabb gally. Annyiért még nem szólnak az emberre. Amúgy is azt hiszi mindenki, hogy a kutyák miatt van a kezemben az a fadarab.
Otthon meg rögtön összevágom, és a helyére teszem. Már tavaly is sikerült így összeszednem a téli tüzelő nagy részét. Meg a ház körül is akad eltüzelni való. Azt is összegyűjtöm, és avval fűtöm a kemencét, a tök alá.
A sarokba’, még a nagylábas is elfér. Abba’ főzöm meg a babot, vagy a káposztát. Ha kész, akár egy hétre is megvan a főtt étel. Egy kis kenyér, és meg is van az ebéd, a vacsora.
Ha megjön az tanácstól, vagy, ahogy most hívják, az önkormányzattól az Aktívkorúak támogatása, akkor befizetem a csekkeket. Ami marad, az pont elég kenyérre. Egész hónapban. Még egy kis liszt, egy kis cukor, teafű, zsír.
Tavasszal voltam kamillát szedni. Jól ki is száradt a padláson. Most is ott van, csak vászonzsákokban. Meg egy pár zsákocska hársvirágot is eltettem. Jól jön az télen, amikor jön az influenza, meg a köhögés. De ha csak teát főz az ember belőle, az is nagyon finom.
A konvektorra még nem tehettem, de a kandalló platójára teszek egy pici morzsolt hársvirágot, meg almahéjat. Az nagyon jó illatot ad.
Jó így megtervezni a dolgokat. Akkor majd a televíziót is lesz időm nézni. Nem mintha vágynék rá, de hosszúak az esték és a képernyő is világít, nem kell a villanyt pazarolni.
Örömmel néztem a kamrámat is. Szinte tömve volt a stelázsi befőttel, savanyúsággal. A tököt, zöldbabot enyhén cukros, sós, ecetes lében tettem el. Szinte alig kellett ízesíteni, ha főztem a főzeléket belőle. Lecsó is lett harmincnégy üveggel. Igaz, olyan kis három decisek az üvegek, de nekem annyi bőven elég.
Pár szem krumpli, egy marék rizs hozzá, és máris kész a finom ebéd és vacsora is, ha eszik hozzá az ember kenyeret is. Ha meg sikerül egy kis virslit is hozzá venni, akár a vasárnapi ebéd is kikerekedhet egy üveg lecsóból.
Sokszor eszembe jutnak azok a meleg, rántott húsos ebédek. A párom’ el se lehetett zavarni a szoknyám mellől. Mindig, mint egy konyhamalac, ott serte-petélt körülöttem. Hogy irigyeltek ezért a szomszédasszonyok!
Én meg nem bántam volna, ha néha csak egy pár órára elmegy, hogy gyorsabban elkészüljek a munkámmal. De nem ment. Igaz mindig is együtt voltunk, azóta, hogy összeházasodtunk. Voltak jó évek és kevésbé jó évek, de mindig együtt voltunk.
Akkor is, mikor kiosztották azt a pár hold földet. Akkor is, amikor elvette a TSZCS. Mindig együtt jártunk a háztájiba. A párom volt a TSZCS tagja, én meg dolgoztam neki a munkaegység miatt. Azt teljesíteni kellett. Persze, mondták a páromnak, hogy fizessen utánam valamennyi forintot, és akkor nekem is lesz nyugdíjam, de az én uram ezt nem hitte el, így én sem.
Tíz éve halt meg szegénykém. Az a szép derék ember kicsi lett és teli fájdalommal. Aztán, mikor a szíve nem bírta tovább a fájdalmat, meghalt.
Még egy évig jött a nyugdíja. Aztán semmi, sokáig. Most a tanács adja az Aktívkorúak támogatását. Még szerencse, hogy tudtam most is gyűjteni, egy kis ezt-azt. Tököt is tettem el, magamnak is. Krumpli is van, és répa. Meg zöldség. Ezek fontosak. Tegnap volt valaki a Családsegítőtől, hogy kaphatok kedvezményesen ebédet. Ötszáz forint, és ki is szállítják.
Ötszáz forint? Az három egész kenyér. Az a kis levesnek való, meg kikerül. Nem kértem az ételt.
Most ülök a gangon és várom a telet. Ha valaki valamit nagyon vár, az el is jön…