ihaszkovacseva


Ihasz Kovács Éva bemutatkozó oldala


Ihász-Kovács Éva (Székesfehérvár, 1930. május 16. – 2013. június 08) Író, Költő, Esztéta


Cserhát Irodalmi Kör alapítója, örökös főtitkára, Délibáb folyóirat volt főszerkesztője, a Magyar Kultúra Lovagja



Kutatótómérnök, újságíró. Kassák Lajos és Marai Sándor tanítványa.




Eddig 1o. ooo versét publikálta, ötezer féle lapban, hatvan antológiában és l3 könyvet írt. Klasszikus költő.





Munkásságát számos díj, kitüntetés követi. Béke, -Arany, SZOT, TOT,Art, Nemzetközi aranydiploma, Aranylant, Aranykehely, Fekete István, Aranytoll, Salvatore Quasimodo-díj, Hegyvidék arany, majd a Magyar Kultúra Lovagja 2oo2. Jan.2l-én. A Cserhát Művész Kör alapítója, főtitkára, az általa alapított Délibáb folyóirat alapító főszerkesztője, a Kláris egyik szerkesztője, a Batsányi-kultusz fáklyavivője, egyházművész. Tagja: Magyar Orvosírók Nemzetközi Társaságának, Magyar Írók Nemzetközi Szövetségének, Berzsenyi Társaságnak, számos hazai és külföldi lap közölte, köztük a tv,rádió. Legutóbb Hegedűs Géza és Páskándi Géza Kossuth-díjas költők ismerik el. Lexikonokban is szerepel, köztük az Olasz Almanachban. Rákóczi-díjas, Ösztöndíjas a Napút folyóiratba 1966-óta tagja az Alap irodalmi csoportjának. A Budapest tv-ben a Nap Embere címet kapta



Díjai:



Hitelszövetkezetek díja

Béke arany

SZOT

Karcag város díja

TOT

Art,-díj Biatorbágyon

Nemzetközi Art kitüntetés

Nemzetközi aranydiploma

Aranylant

Tatabánya város díja I.II.

Vörösmarty-nagydíj

Aranykehely

Fekete István

Aranytoll

Salvatore Quasimodo

Hegyvidéki arany

2002. Magyar Kultúra Lovagja

2002.Platina

2002.Nemzetközi Írók- díját

2004. Rákóczi első-díj

Cserhát József Irodalmi Díj

Cserhát Nívódíj

Braille-arany kitüntetés

Tóth Ede Irodalmi-díj

Balassi emlék díj

Zengőfény- nívódíj



Tagja:



Magyar Írók Nemzetközi Szövetsége

Magyar Orvos Írók Nemzetközi Szövetsége

Berzsenyi Társaság

Magyar Köztársaság Irodalmi Alapja

Délsziget baráti kör

Napkut ösztöndíjasa

József Attila aranykoszorú



emlekkonyv


sorkoz



DÉLUTÁNI JEGYZET


Karcag felöl a busz
- Veled - érkezik ötkor
Belépsz és megcsókolsz majd
mint annyi éve

Emlékszel Itt ez a presszó
és Karcag felől a busz
annyi éve

Még fel sem épült a világ
s már egymás lábnyomát
kerestük
minden mást félretéve
s azt hogy hol lesz a presszó
és Karcag felől - mikor - a busz



sorkoz



Az Óda- tükrében
József Attila emlékére


Hol a csillámló sziklafal
s a diadal hogy az ifjú nyár
visszaköltözött a most—megszületők szívébe
Egyébként csend és béke
eszébe se jusson senkinek
ez a rohanó huszonegyedik század
Nem nézek utánad
„Nézem a hegyek sörényét”
de csak a napnyi fényév és a szomszéd háztető
üressége /s mért lenne béke/
márt akarják mindenáron a pacifisták
Írok egy listát a lehullott
levelekről
az úton-menőkről
a szélről mely gyér hajad meglebbenti
az úton most senki- senki
mert ünnepen nem megy a sok munkagép
Patakot is szeretnék de nincs közel
Se erdő sem víz se semmi
jó volna elszenderedni
és álmodni “tündér nevetésről”
a szemeidről melyeknek mélyén
megolvadt arany lapul
s csak nézlek—nézlek Téged szótlanul
Aki a mindenség vagy
Lehet—e gazdagabb bárki nálam
ki e korban várlak a nászi ágyban
és vízesések áramába fúlva
érezem pattan a szív és zeng a vulva
Zengeni adatott meg a vérnek
az ereknek s a tüdő—levélnek
S csillagnak hogy világítson nékem
s a napnak ragyogjon nékünk fenn az égen
Szeretlek mint atyját a gyermek
/bár nem hittem róla hogy oly hamar elmegy/
s magzathagyó szemét ha álmaimba látom
fenn érezem magam az Araráton
De Te már itt vagy és szívemnek szánva
“őriz a föld kettőnket meg—megszánva”
E1mémbe mint aranyba a savak
Már két éve hogy “belemartalak”
ösztöneim még ma is fiatalok
érezem tested mint halkan lobog
oxidáció ez még — “Istennek hála „
s a redukció eztán jön — nem is várva
“S a pillanatok oly gyorsan elvonulnak”
de Te megálltál mellettem
keblemben apró lángos dalok
amiért vagy és én vagyok
mint bor a serlegben
Hogyan jött ami történt nem tudom
szívemben újra nyár van
a szerelem virága arcomon lebeg a hervadásban
És verseket ír bennem a mozdulat
egy könyvre könny pereg le máris
“pillantásom metsz és és alakit”
s a lelked égő gyöngykaláris
És gépesített már minden csoda
szerelmed mégis elröpít oda
ahol sok drága gyümölcs megterem
túl a léten és túl az éteren
valami hajt hogy hassak oda
látva szemléljük ami tán csoda
hogy e korban is rajongva nézlek
bár elválasztanak az álmok éjek
‘És csillagképedben meglátom magam „
és te viszontlátsz — érzed boldogan
A” kegyetlenség és jóság” két tűz között
a menny a földre ideköltözött
s felöltözött a jóség köpenyébe
egy angyal és tündököl a vétke
Hát ne félj fogd meg lecsüngő kezem
s olvadjunk el a vérző verseken
mit elménk szül és az érzelem
szemem ha zárod csókkal este
feküdjünk újabb ámulatba esve
Jó volna öntudatlanul
Rontásba esve szótlanul
Hozott vonat repülőgép levél
Szerelmedtől az ember újra él
Költészet légy míg ragyog Áthon
Minden vétkedet megbocsátom
Bűntelen vagy ha nem is vétkes
Közel az emberiség szívéhez
Ágyban írok verset míg csókod
Jelenti – maradjak boldog
Lelkembe él a szeretet
Amely elhozott – íme – tégedet
Mennék a nagyvilágba utánad
„ahol én fekszem – az az ágyad”



sorkoz



Jelige: Penelopé Bartók és az innováció


Magyar Zseni- Erdély fia
Téged köszönt Hungária
Ez a haza- amely késztet
Megalkotni az Egészet
Te már tudtad is e „nótát”
Újítottál népdalt s kótát
„Fából faragott Királyfi”
nem győztelek megcsodálni,
átnézve a Királyhágón
új utadat egyre látom
Hallom a Dalt – ahogy végre
Felharsan a magyar égre
Rónák felett száll e dallam
S hazánk szíve e dalban
- Drága Bartók segíts nekünk
Látod – mi lett a nemzetünk
Századokról-századokra
Minden vihar a vészt hozta
Azóta is a menny dörög
Zenéd legyen lángot szító
Feloldó és vigasztaló
Zúgjon „ mint a vész haragja”
Új nap süssön a magyarra
S mivel túl sok volt a béklyó

Te légy az új Szabadító



sorkoz



A vendég


Talán te vagy a vendég
akit a messze barázdák küldtek
a távol pacsirtaszavával Aki esténként
meggyújtja a fáradt-homlokú csillagokat
Ilyenkor lehajlik az ég hogy
szemem pislákoló mécseivel
nevedet kibetűzzem
Valaki járt itt híredet hozta hogy
megérkezel Ismerős arcú csak a
kézfogása volt idegen

Gyere ülj álmaim meztelen küszöbére
furcsa vendégfogadás ez nincs
egyebem szeletke kenyér még akad
itthon s míg vágyaink friss kávéillata
szálldos gyújtsd meg utolsó fél cigarettád
Most ne szólj ünnepélyes a csend feloldja
a tépett idegek kötelékét s nyugtat mint
az érett asszonyi simogatás
Szemedből látom hosszú utad volt
pihenj le nálam a békesség egyszer
nyoszolyáján tűzre dobok még
néhány szál rőzsét maradék szeretetből
hogy felmelegedj
Vesd le az inged fehérre mosom
a hajnalok lassan csorduló könnyeiben
Majd ha aludtál s kivirágzik a reggel
indulj tovább a távol kolompszava hív
Felejtsd el e szűkszavú pompát
s hogy szó sem esett a küldetésről
ne ijedj meg csak menj

s verd le cipődről elégett szívem
hamuját



sorkoz



A HONLEÁNY DALA


Nézd a hazát már
hol a szépség
hol vannak a márciusi ifjak
a jó szó a tett
mikor lesz kivirágzó
Nézd a zászlót
szomorúan lobog a szélben
mily észrevétlen gyűrődések
kétségeinkből fakadnak
mert vaknak kellene lennünk ahhoz
hogy semmit sem lássunk
Leásunk lélek-mélybe olykor
s a haszonlelés függvényei közt
öntelt szíveket találunk
és magunkbazárjuk a szót is
micsoda egoizmus
és himnuszt énekelve bár hitetlen
fővel érezzük az egyesült ország
soha-napját
Kiárusítják hazánkat
s elönt az árvíz
már nem támadnak új Wesselényik
inkább a tv-t nézik minthogy
előkészüljenek a haza védelmére
A béke nevét már ki sem bontják
Pandora szelencéinkből kifogy a remény
értelmetlen zűrzavaros korban élűnk
páran maradtunk tisztán
Te meg én
s még néhány hazafi akik
honorárium nélkül is szolgálják a népet
s mire felébred az ország
felébred a magyar szó
szétfoszlik a zászló
s kifosztják magtárainkat
a nékünk alamizsnát osztók
és köntösünkre sorsot vetének
Ezért ez ének
Gondoljátok meg magyar Vérek
kedves Mieink
hogy a Kain -Ábel harc

minket is
sorra kivégez
eltűnünk elmúlunk keserveinken
s nem emel értünk senki pohár
Májusban írom e szentenciát
jelenlét az orgonavirágzás
üdítő korszakában
ebben a megveszekedett korban
amikor senki nem orvosol
Téged szép hazám
apró szigetem
Magyarország
Akinek sorsát bánom
s csak álom hozhatja el
a megdicsőült korszakot
Így üzen a költő
TESTVÉREK
MAGYAROK



sorkoz



AKASHA KRÓNIKA


Hajszolnak cseppnyi napi terhek
százmilliárdos csillagrendszerek
még itt vagyok versben újra jelzek
tenyeremben az Akasha krónikával
A mával elkezdődik az új
napvirág nyit ki ablakomra
s a homokóra egyre perceg
apró szétesett darabokra
atomokra hull szét a szárnyas idő
A célt nézd amelyre megszülettél
s a zord tél is tavaszra vált
s szemed ékes fény-sziluettjén
olvasom az Akasha krónikát
Ládd hogy semmisem tart örökké
s csak a gondolat ami bánt
tükrözi a múlt eresztékén
ezt az Akasha krónikát
Nézd a vonalak útvesztőit
s mint egy Sybilla aki lát
úgy terjeszd szeretet-vérköreidben
ezt az Akasha krónikát
Tenyeredben e krónikával
s a génnel mit megáldott a lét
elérhetem-e fényre bátor
életem aranyküszöbét



sorkoz



ALKONYAT


A nap lángra gyújtja önmagát
Kávét főz éjszakára
S a kék kínai csésze löttyöt
Kilöttyenti a világra
„Fogyasszon ön is Omniát”
Ez egy reklámcsillag megafonja
harsog és ezer új Csodát
kínál az Éden-bár neonja
a Hold, ötvenezer éves,
bámészkodik a Tejútra
üstökös közeleg, töpreng
szűz lehet ez vagy k....?
A hold öregszik, lassan megvan 56 ezer éves,
minden ifjú csillagot megnéz
aki csak odatéved
fényszeme megnő ez kell
s ha ott csattognak a lábak
tunikában meg modern ortopédban a csillag
jöhetne már egy forró nadrág
s egy bikinis mondja és izzad
és 56 ezer éves hold-apóka
már bevacsorázta a kozmoszt
de már álmos feje lekókad
még megvár egy csillagközi stoppost
az égitestek fürge-lengén
míg Simon Templar-ra várnak
vén feje zúg és szinte szédül
a kis csitrik meg hahotáznak
már kacagják hát vesz egy fürdőt
xenonnal tölti a kádat
az égi kádban zúg a holdfény
zuhognak le ősz hajszálak
Az Éden bárban sztriptíz nem megy
vetkőződik ott nem egy lányka
de neki vasa nincs kártyán veszett
bárányfelleg az egy dollárja
s már minden csillag meztelen



sorkoz



Apassionate amour


Beteljesült.
Menekülnék az összekuszált
sorsom elől /hova e
farkas – bárány - viadalból/
fölfalsz,megeszel,
sorsom, Szerelem,
Apassionate amour!

Vajas kenyérként,
gyermeki módon fogyasztasz,
s még egyre gyanútlanul
/miként maradék trónusodra,
Létem, Nagyúr, fikarcnyi-
Apassionate amour...

Figyeld magad, szép az,
ahogy itt nyújtózunk,
voltunk Pompey - romja alatt,
derékig-darazsas övben,
föld-közelben,a képzelt,
égbolttól egyre távolodva,
s csontjaink üteme dobra
szerelve,veri vadul:
Appassionate amour!



sorkoz



Aranydióban


Mikor a szerelemről szólok
arcod vázlata lobog föl szemeimben
Az eleitől-várt ezerszeres élmény
amiért érdemes volt megszületnem
Mert tulajdonképpen szívünk régtől-fogva
a várakozásé:
a világ mindenütt
tele van várakozókkal Nap mint nap
várunk taxira liftre egymásra
s egy-egy jó ebédre szóra is
valami nemesen-szépre Mások gyerekre
várnak:
szívükben olajággal
s növekvő graviditásuk simogatják
mikor azt hiszik senkise látja
van aki kályha melegre gondol
csontig-süvítő ég-peremén
én a szemedben-lobogó tüzeket összegezem
a szavadra várok a befagyott-ablakú csendben.
S körülölel ez a mindenütt-zsongó várakozás:
ez a társakat – örömöt - békét-kereső
sokaság rezdülete
mozdulatlanságig-figyelő szívek
bölcsőringású álma
Oltalmuk alatt keresem
pihegő szárnymozdulatod
ereszemig-repdeső teljesség madara
szép szerelem
Ne félj
Bezárlak a vasárnap-aranydiójába
mióta várok rád Istenem-mióta
mint valami óda lantosul a lelkem
messze tengerre mentél Szerelmem
A kertben
itt a kertben ahol
két fenyő összehajol
s kopjafát ringat a szél
naponta itt vagyok veled
ne félj
csak a szívemet zengeti bánat
vasárnap volt Melyik vasárnap
Felette fenyőlombok
a boldog lét elimbolygott
száműzték KIRKÉ szigetére
virágzik Béke
én így hívom a virágokat
a föld alatt mélyretörő

iszapos bánat a lelkem

Bezárlak a vasárnap aranydiójába
mióta nem vagy sárgul a lomb
iszonyatos a bánat



sorkoz



ARANYESŐ


Nyílegyenes úton találod meg Adyt,
lábánál koszorú,
A mutatók délhez közelednek,
mire a többiek
sírját is megleled.
Beültetve szomorúfűzzel
legbelül egy egész sziget
az övék,
akik már száz, vagy annál is több
éve, hogy partra szálltak:
borostyánnal befutott, letakart
nemzedék:
Fiatal vének, vén fiatalok,
szívükből hajt a folyandár,
fakad a ciprus,a virág.
Felettük már zöldek az ágak,
szirommal terhesek.
Madárfüttyök villámaitól
zuhog le róluk az aranyeső.
Abban fürdik, sárga habot ver,
fekete marad a rigó.



sorkoz



AUGUSZTUS KATONÁI
Páskándi Géza drámájához


Ezek itt kőkatonák
Miriám Eszter
összeszedtem most
itt ezt a képet
tégely az ég
szinte megéget
izzítom magam
míg elföd majd
jaj az enyészet
de élek még és
gyűrt szavakat
morzsol a szám s az álom
s várom a drámai poént
ezerszer újra vádlón
és várrom lett a reménység
ezerszer ÚJRA BÉKE
mikor oldódik napként
a kisebbség bűntelen vétke
mikor sajdul fel sok-sok
torokból újra élünk
mikor tekint le Isten
arany-szalmaszálnyi Reményünk
Majd ha a népek megindulnak
az álomszerű néptelen útra
majd hogyha Miriám Eszter
tiszta vízért ered a kútra
s amikor ultra-marin-kék
színekkel odavésik
győz a kisebbség Éljen
-ez az álom is késik
kőkatonák most álmaimban
és Betlehem pora vérzik
sírva örülök minden reggel
mikor az ÉG is idekéklik
Miriám Eszter kőkorsóját
mikor viszí a kútra
élő gyermeket vezet
felfénylő gyalogútra



sorkoz



A VÁNDORHEGEDŰS LEGENDÁJA
/ George Sand emlékére! /


Századok regélték róla a képet
mely egybeállt ma a szívemben
Nem volt görög isten se nem polgár a hazában
de utolsó sarj királyi családban
Podjebrád utolsó ága a művész a filozófus
ki a szép és jó eszközeivel s hangszerével
járta a cseh hegyeket s völgyet hogy
költészetet és muzsikát hozzon a népnek
legalább ha már mást mit sem adhat
Micsoda absztrakt felállás ahogy
Podjebrád Albert húzza a vonót
s vándorol bölcselkedik s mint jó szabadkőműves
a leomolt kőfal tövében zenél minthogyha
aranyat osztana szerte a népnek adományként
Igen azt oszt kincsének ami megmaradt
bölcsessége legapróbb színeit osztja
ékköveit a lélek kincsesházának miután
kifosztva él s szép asszonya vállán
tér ma is nyugovóra Igen Konszuelló a Zingarella
az isteni flóra altatja s faluja apraja
nagyja s gyermekei is Lám vendéglik
mind az öten itt szerepelnek Tán épp a
Rémület sziklája alatt hol Husz Jánost
s társait kivégezték s a fecskék azóta is
mind erre repülnek mert alázat s büszkeség
nem roncsolta szét az isteni arcot
és hangszerén ősi népzene szólal
ősi fájdalmát sírja a vén hegedűn
s láthatjátok
most is ott áll egykori
vára persze romokban ám arcán a derű
azt mutatja tovább él művészetében
s egykori ében haja is
„őszbevegyült már” de azért
játszik vonója siratja a népet a földet
s szabadságot szerelmet kér az Égtől
s hazája sorsán igazító lendületet
Így látom én Podjebrád Albert grófot az időben



sorkoz



Azon a napon
József Attila emlékére


Azon a napon
Fázósan összehúzódtak az ablakszárnyak,
s a bent-rekedt csönd idegébe
hasított a kín.
Ököl szorult önmagába,
Körmök vésődtek a húsba,
Az eleven emberi húsba…
Majd elernyedt az a kéz,
Mert eleget visszavágott
A nagy ökölnek.

Döbbenet ült a szemén:
Ugye visszahoznád a pillanatot,
S ti is: mindazok, akiket
Ez a góc rág!
Nem heroinák lángpallosú hadával,
Csak szelíden, mint a mosolygás,
Elébe állnánk: - maradj, Attila! –

- Ne még – ne indulj el az útra,
Itt a helyed szívünk színes-sátorú
Fái között, hol madaraid éneklik
Tiszta jövendőnk,
S nyílt szemek állják
A vén múlt tekintetét…
Ne még,- kiáltanánk a vasszemű szörnyre,
- de visszavonhatatlan pereg a film…

S míg a tó csendes öblein
Felébred a Hajnal,
az éj gyászfátyla eloszlik:
Szárszó – ez az égő sebhely –
Fáj vissza megint…



sorkoz



Boldogító Gladióluszok


Ültessetek Gladióluszt
hadd pompázzon most a nyáron
mellé Kálát hófehéret
amellyel a lelkét áldom
Ez a kert a múzsák kertje
innét áldás Reá szálljon
fentről az Isten tekint le
hogy megnézze mindenáron
Világító két szemében
mikor a tűz lángralobban
apró kicsi lángok úsznak
és lobognak egyre jobban
Ezermester művész költő
és honfi is a javából
este ha nap lehanyatlik
köszöntse őt csillagtábor
Susogjatok néki lombok
virágok vigasztaljatok
tűnjön rontás Őfelőle
áldás érje – így kiáltok
Fenn az aranyszoba Ura
meghallgatja szép imámat
s tudjuk szent a feloldozás
s szeme tükrében az álmok
Éltesse Őt nagyon soká
szent Istene az az áldott
s mondok hozzá vers-köszöntőt
csillagosat vers-virágot
Boldogítsa szépművészet
szerelem és szorgos munka
hogy az ajtót minden Újév
szüntelenül reánknyissa



sorkoz



BOLERÓ


Micsoda forradalom:
az úton, Marseille-t éneklő tulipánok,
akik áldott esőben menetelnek:
a percnyi élet reményében:
a sosem-szégyenlős, tavaszt -mondogató
fekete-zakós rigó...
-Hej, te madár!
Nincsen falad panelből, mégis véded magad,
ragasztod kis házad sárból,
s viszed a napszínű szalmát.
Torony-daru csőrrel s kivárod
az apró, kedves tojások kopogását,
-lányod,fiad szülessék!
Nem kell panelház,
megállsz-megülsz a fákon,
-én zászlókra nyomtatnám énekeid,
- tavaszt kiáltón -
én nem lövetnék a tulipánok tömegére,
szirmaik szállnak a szélben,
akár az orgonák hegyi beszéde,
akik fehér meg lila habokba öltözködnek,
- akár a tenger -
Emberfelettien szép vagy kikelet,
akár a kisdedek...
Akik az anyák
évszak- metróiból kiszállnak...

S kiabálnak, hogy süssön a nap!



sorkoz



A Lét leirata egy kövön


Néhány kő
néhány fa
mióta őrzi szenvedélyem
mióta kérdem
Istenem ezredéve
elsuttogva a béke nevét
miért legyek mindig én a vesztes
Miért keresztes minden évszak
a nyárban kezed nyomát látom
s várom hogy szívem elorozza
egy szép nap kegyetlen Árhon
Pedig látom az éveket
beteg világom fogsorát
mutatja minden évben
a rámvicsorgó holdvilág
beteg világom édes Ózon
s a messze zúgó vadlibák
intik a véget látom én
huszadik századi világ
Ó miért nem mozdul senki sem
Őserdő reményem értve
hogy új ezredév előnyét
felfesthessék az égre
Valami kéne csak egy szó
mely tetté igazul bennem
hogy nemzetemben éljek én
hogy minden sikerülhessen
Ha már létezem hasznos jelként
mint teremtmény irjam a földre
vagy kőbe véssem tűnt egén
vigyázzatok a göröngyre
a lépésekre a TEJUTRA
melynek emlőit szívtam én
Édesapám te drága szép Nap
ez is egy elhalt kö9ltemény
Ezért kélünk fel minden reggel
hogy kis földünkön rend legyen
ezért irom egy kőre most fel

szegényes végrendeletem



sorkoz



Apró Szigetem Magyarország


Ez a szülőföld muzsikája
a mindig-remény ezüst hárfa
a vágyva-vágyott drága Éden
Ahová megszületni érdem
bárha a véletlenek hozták
hazám ez a gyönyörű ország
honvágyam volna akkor hogyha
szívem nem e hazának foglya
s voltaképpen mit is tehetnék
az összekuszált ezer emlék
a lét és nemlét partjainál
mindig zengeti édes Hazám
S még dalolok a rigókkal
altasson el a rigódal
s tegyük a dolgunk emberül

Nem hős az ki elmenekül



sorkoz



A KÖZNAPISÁG KESERŰ VÁLTOZATAI


Nem volt más cél a nap alatt
szeretni akartalak
akár a part a tengert
és akár az ember
az embert olyat
Aki hisz még
a mindenekfelett
szerelemben
Engem szent cél vezérelt
és lépett az idő felettünk
elfeledtük a legszebb percet
darabokra-tört
márvány a csend
Ezt a legbensőbb csöndet
viselem
ékszernek szívemen
A magárahagyatottság óráiban
és te sem érzed
eltévedtem a hangok erdejében
A történések metafizikáiban
A meg-nem értés tébolyában
A többi fekete varázslat
Olyan mint egy vázlat
Non - figuratív elemekkel
hol van a tenger
amint selyem hullámkezével simogat
hol a halk csobogású csermely
létem kietlen partjairól
kiáltoz felém a hangod
a benti torony
arany faliórája
tovább űti a perc atomjait
az itt maradó szomorúságot
amikor ázott tetőnkre kitekintek
vádak halmaza ér el
Keresem ékszereim
hova lett az isteni szikra
volt itt egy irka
Szabó Lőrinc verseivel
Melyik perc sodorta vitte
S a hite-nincs emberiség
merre indul e lírai nincsen
ahol csókod helyett a
köznapiság
keserű változata

hallik



sorkoz



A N N A K I D E J É N


Annakidején még megfigyeltük,
hogy minden estefelé egyetlen dallamot
hozott a szél küszöbünkre.
- Emlékszel ? -
Legelőször egy paplant meg egy
borotva-felszerelést vásároltunk,
- Ágrólszakadtak -
s összenevettünk, mint cinkosok,
kik nem érzik az elkövetett bűnök súlyát.
Valami nagy-nagy dologról álmodoztunk
abban a kis akolban, mely akkora sem volt,
mint egy hajókajüt. Most tág a lakásunk,
értelmetlen pálmák bámulnak álmatagon,
de érzem
- s te is érzed -
a sűrűsödő évek súlya mennyire nyom,
s örökösen keresünk valamit az összedobált
napok porosodó polcai közt,- s az ablakokon,
ahonnan arra a kis akolra nézünk
vissza minduntalan. Csak a hangod a régi,
meg álmodó két szemed:
- az a féltő -
simogatású - most összehúzod, mint aki
távolról szemlél egy képet s mint akinek
már bánata van. Szíved ez a halk-remegésű,
mahagóni gitár milyen hallgatag most,
eltévedt dallamot kutat a távoli éjben,
ahol feleslegessé válnak a mozdulatok,
s erőltetett a pillanat.
Megőszült álmaink talpig fehérben
távolodnak...Már nem nevetünk...
- Csillag suhan -

s cikkan a messzi madárdal,
fáradtan úszunk szemben az árral
ifjúságunk rozoga hídja alatt.



sorkoz



Ébreszthet haragvó elemet


Zeusz Tartaroszba igyekszik
Neki tetszik a hév ahogy indul
a szép indulatnélküliség indulatában
Apja az Idő kőben fában gyökerekben
a végtelen győzője mégis győzhetetlen
s lerombol égi s földi Teremtményt
- De én ellenére élek isteneimmel
villámokat gondolok ki az égre s felszikrázik
villanásaimtól az erdő
Tekergő völgyeken hegyháton megy az isten
apja ellen igyekszik
Tetszik neki hogy a látszattal játszhat
s megállhat majd Tartarosz
Kiálthat százkarúaknak
bámész szemmel élednek azok is meg a
Heketonheirák s hallják meg a szót
a jelet: Zeusz parancsa
S magában érzi Zeusz nem győz
sose győzhet
Lehet bár a teremtés 8. gyermeke ölheti apját
az ölhetetlent
ébreszthet haragvó elemet
elemekben szunnyadó ősi erőket
- Ne menj kérlelik szinte a fák
a Félelmet fel ne költsd a félelem ellen
kövek állnak elébe s a szellem magasa
kérlelik a homo Sapienset
de Ő csak igyekszik
Tetszik neki a szerepkör
győzni akar
félelemmel a Félelem ellen
S harsogja az ősi erő

TE SEM VAGY ISTEN
TE SEM VAGY ISTEN



sorkoz



Vallomások kis hazám medalionján


Szerelmem szentségimádás
Húsvéti barkás tavaszünnep
A rügynek szépséges kibomlása
Virág-sátor ég-boltozattal
Ez magasztal és ez felemel majd
Madaras késztetés repülni
S megülni véled az ablak előtt
S künn a délelőtt festményei ragyognak
LETÖRI HOLNAPI SZÉL EZT AZ IZZÁST
S a szilvafák szoborszép
Üdveit le-letörli a perc
Mint ahogy szemed óceánját
Vihar borzolja százezer hullám
Ragad el, Sose féltél
De most fél térdre ereszkedsz
Szinte e csodától
Szerelmem égő sátor
Ládd hol a megállíthatatlan
Lobogás hol az ezüst fék
Mely szédületes érzéseim
Lecsitítja hol a hang
Amely aranyozza a létet s a kimondhatatlan
Tavaszi zsongást beépíti a sejtfalakba
Hol az érintés, az a kéz, amely
Simítja, orcám s félrelök
mirriárd közhelyet is s hol a száj mely énekeim, zengi
Hogy a benti echó visszhangra találjon
Hol a lábnyom, ahova lépnék
Utánad aranycipősen cicomásan
És sátram elé hol az őrszem
Amely vigyázza léted Mert érted van
Ez az őrületes felfordulás ez a
Magamra-se ismerés ez a zene
Visszhangja ennen létezésnek
Nézz szét zöld ragyogás ez
Eszeveszett szikrák villódzó
Fények ölelnek kis hazám medalionja e táj

Míg fészkéből kiesik
Kismadár-lelkem Jöjj s te, tölts el
Hótiszta szerelemmel, amiig élek
Áldjuk a bokrok imáit, amelyek
Összekapaszkodnak, ragyognak akár
Esők után a magasság



sorkoz



Uram, adj hírt Magadról


Isten ki tízmilliárd éve uralkodsz
A százmilliárdos csillagrendszerek
Felett csak kezed
Nyomát észleljük s itt
Észrevétlen Teremtményeid
Gyógyítsd meg Őt arra kérlek
Önts bele erőt, sugarat
Akarat legyen a pillanat is
Mint aminőben megfogant
Gyönyörűségben s nem vétlen
Ez a fohász sem hidd el
Gondolj Tieíddel Uram
Kik itt élünk szomorúan
S várjuk Megváltásod
Szinonimáját a felsőbb
Jóakaratot hogy megadod
Számára a gyógyulás kegyelmét
Hétszer hét mennyedből reá tekints
Ó dicsőséged zengte minduntalan
És patyolattiszta lelkét
Átvérezte a betegség
Tudom hogy Fenség vagy
És nagy dolgokban igyekszel
De ezegyszer tekints Leányodra Uram
Hogy leküzdhessék szép indulatai
A kórt Legyen tiszta e tét
Adj belé nagy akaratot
És meghallod majd a meghallhatót
A halhatatlanság berkeiben
Azt ahogy meghálálja
Gondolj Reája adj tiszta e fényt
Hisz Te magad is fényesség vagy
Lehajtom fejem és úgy fohászkodom
Tehozzád
ADJ HÍRT MAGADRÓL



sorkoz



A hetedik kapu
Erdős Anna verskötetéhez


Benyithatsz és körülnézhetsz
ez a kapu ez a négyzet
hét kis ablak búvik rajta
rózsa virít száz alakban
Mitől nyílik kapum egyre
tiszta lélek csengessen be
lélek—kapun benn és kívül
hogy az ősz is belekékül
Mit látsz hogyha itt belépsz te
zajtalan a lélek lépte
s ahogy évek egymást nyomják
s a bánatot elhantolják
csak a harang hallik bévül
s ragyogását hagyom ékül
a sok harang hogyha szólal
eltompul a régi sóhaj
betűk sorok órarendje —
jöjjetek és lépjetek be
mert e kapu mögött oh jaj —
felizzik egy régi sóhaj
nem egy de sok hazát féltem
álomban és ébrenlétben
s a hét kaput ím — kitárom
s játszhat kis dalt vén gitárom
Hét meséből kilép végül
ím a lélek menedékül
zárakat nyit s jő a távol
nem messze a keresztfától
Ima hallik s harang kérlel
csak az Úr hangja beszéljen
csak a jóság válaszoljon
át komor sok—sok ajtón
s idehallik a lét hangja
mint a templomok harangja
Lélek mesél bölcsen szépen
a Hét kapu bensőjében



sorkoz



Szemfényvesztő jelenben
borsodi kovách Bornemisza Barnabás Jánosnak


Ionok és kationok molekulák az atomkorban
akkortájt múzsa szólalt
s a karodban Botticelli Vénusza voltam
Szónoklat s képlet a szerves kémiából
egyenlet „ puskákat” nem a tenyerekből
s nem is a fegyverekből
Utamba épp te jöttél s nem is Báthory Gábor
Mondtad hogy holtodiglan
s én is felelet voltam
És itt állok most a fényben
kifosztva megraboltan
Nekem szentségimádás
volt mindig a Társam képe
azt hittem kék derű borul
mifelettünk az égre
és a szerves lét megszűnt
szervetlen világban élek
Boticelli Vénusza letűnt mezítelen a lélek
szemfényvesztő jelenben
szerveim kitágult csillagrendszerében
miként valaha éltem lombsusogásba
madarak fékevesztett szép énekében
éneklek keservemben
fény és istenkeresőben
le-lecsöppen egy esőcsepp
de soha a könnyem
ki ne mutasd a fájt mosolyogj
a részvétlen világ úgy se segít
s fény ujja cirógat minden
minthogyha élnél S nem segít sehol se vagy
Mit ér a sírás nem támaszt föl
semmilyen isten minthogy
senkise hisz
elfogulatlan ebben a
kérdőjeles túlvilági létben
micsodában aki
megélte létét s hitt mert
meg-meg tévesztő feketerigók
ma is ugyan így
énekelnek hintve az Elhihetetlen magvait
a szíveknek Ez van
Ne félj Búcsúzom én is maholnap ettől a világvégi tájtól
szerelemtől a lélek nincseitől
s ez önáltatás különös bilincsei hullanak
Szétporlad egykor vénuszi testem
krémek cicomák látod-e mindhiába bár
egybeötvözött érzelmeink szépek voltak de lásd hiába
idejutottunk bocsáss meg hogy én
az erősebb túléltelek
s beírtam neved is az Aranykönyvbe
Íme könnybelábad a táj iszonyú szél fú
minthogyha minden hamvaink siratná
de nincsen alku
lobogózva a néma eget cseperészget
az áprilisi tünde esőcsepp

Ez a vers a „Szemfényvesztő jelen „ c. könyvben jelent meg-
Dr. Losonci Miklós azt mondta róla:

„ ha csak ezt az egyetlen mondatot írta volna a költő, hogy:

„Karodban Boticelli Vénusza voltam”

Már akkor is örökre fennmarad!!!!!!!!!!!!!!!



sorkoz