gyenesklara



Gyenes Klára bemutatkozó oldala


A Bódva völgyében, Szendrőben nevelkedtem.
1988- ban Edelényben , az Izsó Miklós Gimnáziumban érettségiztem . Párhuzamosan végeztem el a miskolci Fáy András Szakközépiskola gép-gyorsíró szakiskoláját, és az egri Katolikus Egyházmegye hároméves hitoktatói tanfolyamát.
A rendszerváltás évétől, a katolikus kiadványok között elsőként induló Új Misszió Katolikus folyóirat szerkesztőségében dolgoztam négy éven át.
Foglalkoztam újságírással és a szerkesztőségi munka különböző területeivel. 1992-ben az Esztergomi Főegyházmegye országos, ifjúsági pályázatán: Mindszenty a katolikus iskolák céljáról témában különdíjat nyertem. A budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem hittudományi főiskolai karának levelező tagozatán 1998-ban szereztem diplomát.
1993-tól a kazincbarcikai Kodály Zoltán Alapfokú Művészet- oktatási Intézmény tanáraként munkám által alakult egyik kihelyezett zongora tagozatunk Szuhogyon..
Jelenleg Nyíregyházi Főiskola Bölcsész-és Művészeti Karának drámapedagógia szakán vagyok másodéves..
2002-től két éven át voltam tagja a budapesti Lírykusok Irodalmi Műhelynek, 2004 őszétől vagyok tagja a Cserhát Művészeti Körnek. Költészetemért ez év szeptemberében Cserhát Irodalmi Díjban részesültem, majd 2005-ben Fesztivál fődíjas lettem. Verseim, prózáim, különböző kulturális kiadványokban jelennek meg.

Megjelenéseim antológiákban: 2002. Kelő nap, 2003.Napragyogás, Ó’ drága fogság, 2004. Pannon Irodalmi Tükör, Impromorzsák, Gömör Kapujában, Szólni a tűz mellett.. Folyamatosan jelennek meg verseim a Délibáb folyóiratban. Az írást komoly felelősségnek tekintem. Hiszem, hogy minden irodalommal foglalkozó embernek feladata, hogy szavai „mankók” legyenek a világban. Írásaimban rögzíteni igyekszem az adott pillanatot, annak teljes valójában. Foglalkoztat az emberi személyiség sokszínűségének kérdései, a társadalom kérdéseire adható válaszok. feltárása

sorkoz



Vali emlékkönyve


Pontosan tudta, hogy mit várnak tőle. Vali már annyira tudta ezt, hogy ha csak végigment a házaik között, érezte amint a kapukövek árgus szemeket vetnek utána. Ilyenkor meggyorsította lépteit, s szégyenkezve rebbentette szét tekintetét, ha sietségében megbicsaklott a lába. Még azt gondolják róla, hogy félrelépett... Mármint, hogy úgy... Pedig dehogy, kerekedett felül benne becsületérzete. Éppen hogy nem. Ezért rója ezeket a széttöredezett járdákat, mert nincs takargatnivalója. Illetve mégis... De azt úgysem lehet kibeszélni. Pletykálni..., pletykálni persze lehet róla, de csak a maguk észjárása szerint. De az igazság az csak az övé. Ott marad ahol van, ahová nem látni el még a kapuk mélyéről sem.
Vali felvette vidámabb ábrázatát, valami mosolyfélét szuggerált be magának és belépett a boltba. Asszonyi fontoskodással válogatta össze az árukat, az érdeklődés színlelésének minden árnyalatát felvonultatta és végtére is, mindent megtett azért, hogy ugyanolyannak látszódjék, mint a többi nő.
Amikor elérte saját házának ajtaját, megkönnyebbülten hagyta háta mögött a pózokat, s arcára visszatért önmaga. Szerette volna gyorsan letudni a kipakolás ceremóniáját, meg az egész főzést, de leginkább a vacsora vendégét. Addig még pihenhetnek az arcizmai — bátorította magát.
Berti volt az aktuális vőlegényjelölt. Azok ott, mind úgy gondolják illik hozzá, s igazán beérhetné vele, minek válogat annyira.
Bertinek volt már egy házassága a háta mögött, s egy lánygyerek, de hát ő maga is elmúlt vár huszonnyolc... Még emlékezett rá mikor felvilágosították, jobb elvált asszonynak lenni, mint vénlánynak, az még annál is rosszabb mintha szeretőt tartana.
Hát így! — vágta oda a félkilós zsírt az asztal lapjához. Haragos léptekkel ment át a kisszobába a szakácskönyvért, de szemei átsuhantak egy régi emlékkönyvre. Lassan emelte meg a karját, s ujjai hegyével kiemelte a megsárgult kötetet. Tudta, hogy nem kellene most ebbe belemenni, de ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy bizonyítsa a maga igazát. Az emlékek űrsebességgel rohanták meg. A papír lapjaiból egy férfi illata csapta meg, már érezte a kezét a derekán, látta, ahogy belenéz a szemébe és megkérdezi tőle azt, amiről nem tudta, hogy a szemébe van írva. Az újjai megremegtek ahogy lapozott, s eggyé vált egy másik remegéssel azon időkből, amikor meghódították ezek a pillantások.
Az óra ütése térítette magához. Rohanva készítette el a vacsorát, magára kente a kéznél lévő rúzsát és fáradtan huppant bele a várakozó fotelba.
Berti pontosan jött, megette a vacsorát, megitta az ásványvizet, elfogadta kávét, a tejszínhabot megköszönte, de nem kért és beült a tévé elé.
Vali vakon nézte a képernyő felvillanó kockáit. Néha oldalra pillantott, mit csinál a másik. Berti békésen szuszogott. Vali úgy tett, mintha nem venné észre, s óvatosan az órára nézett. Berti hirtelen összerezzent és hatalmasra nyitotta a szemét. Minden érdeklődése ide irányult végre. Jó ez a film—jegyezte meg.
Vali nem tudta előhozakodjon-e valami mással. Igaz a negyedik találkozáskor már említette, hogy jólesne valami udvarlásféle, de a férfi kijelentette, hogy az a tapasztalata, hogy a korán jött szex nem hoz semmi jót, s ő komolyan, nagyon komolyan szeretné ezt a kapcsolatot.
Vali szégyenkezett, pedig ő nem is arra gondolt. Ebben maradtak.
A filmkockák megállíthatatlanul kínálták magukat. A lány hagyta, hogy a másik ismét elszenderedjék, s titokban szemei átsuhantak az emlékkönyvére.
Akármit is gondoljanak mások, most rohant, rohant innen kifelé. Hangosan vágta be maga mögött az ajtót és zilálva futott a férfihoz, aki úgy tudott ránézni... A férfi illata megint megrészegítette és elvarázsolta. Sóvárgott a tekintete után, ahogy körbejárta pillantásaival és ahogy mosolyogva hallgatott. Abban a pillanatban Vali félrelépett. Úgy, pontosan úgy.
Amikor a reklám megjelent a képernyőn, Berti riadtan konstatálta mennyire szalad az idő. Sajnos mennie kell, pedig jó, tényleg nagyon jó ez a film. — mondta, s felállt.
Vali kettőre fordította a zárat. Tudta, holnap vagy holnapután megkérdezik majd tőle, hogyan döntött, s a gondolat fájdalommal töltötte cl. Mégis, most élvezte a rátelepedő éjszakát, a csendet, s félálomban még letakarta az órát, hogy ne hallja a kattogásait.

2005. 08. 04.



sorkoz



A lány és a szél


A lány vagyok —
aki a haját kócosan hordja,
vagy a szél — ki megcibálja?
Az, ki zörget novemberi fákat,
májusban küld rá jeget, hideg átkot.

Ki voltam? Ki akartam lenni?
Az, kit nem tudnál feledni.
Ki jókedved volna egy alkonyórán,
fehérszagú tiszta paplan alján ő
a vetett ágyon a vászon lenne,
némán várva, míg belenyomódna
tested vonala megremegve.
Egy asszony akartam lenni,
szabadon, kócos hajjal
lobogni és nevetni.
S a szél akartam lenni,
ki kéményed egy éjjel belengi,
és megpihen a kulcslyuk homályán
nyakad forró leheletére lelve, némán.
Sóvárgó vágy akartam lenni,
kiért jobb volna élni, mint halni.
Ki összepréselt nyomor helyére
csillaggá gyúlna, ha szemed belé simulna.
A lány vagyok? Vagy a szél?
Vagy semmi?
Ha hinni tudnám azt, aki még égni,
remélni akarna bennem, általad...
volnék az erő a nap alatt.
A szél vagyok mégis, tudom,
a többi elillant, eltört, sose volt, semmi.
Csak megrészegült imákba
belemormolt hang volt,
ábrándos élni-halni, a „meg sose tagadni”.
S jobb lett volna rögtön megragadni,
és ordítani bele az égbe,
sugarain álló nap behunyt szemébe,
hogy loptalak magamnak, kincsnek!
S a tolvajok fejedelmévé lettem,
mígnem száz éjszaka leste és kileste,
s elirigyelt tőlem mindent.
A lány vagyok. Meg a szél.
A sóvárgásba eggyé válva.
Az ott felejtett vigaszok helyére,
eloszolt szavú Kóc.
Hajak szálán lógó Láthatatlan,
beléd omló, megfoghatatlan.
Oh, de tépném ki minden szálát,
s szórnám szét bele a fákba
s ha tavasszal jársz kint a határba
csüngene körbe lenge ágon,
s mormolna halkan hullámzó ágon,
s ne volna semmi körülted más
csak a szél, és csak a lány.



sorkoz