eliza




Eliza Beth bemutatkozó oldala

1959-ben születtem, Szombathelyen, azóta is itt élek, és dolgozom. Gyerekkoromban kezdtem meséket írni, de a sors úgy hozta, évtizedekig szünetelt a múzsám. Pontosabban: a gondolatok nem változtak betűkké. Negyven felett vált komollyá a hobbim, amikor megszületett a Három nővér hálójában c. regényem első része, amit jól elástam néhány évre. A számítógépes korszak beköszöntével írtam hozzá még három részt, melyek egyazon kötetben jelentek meg. Azóta folyamatosan készülnek novellák, mesék, és könyvek. 2009-től tagja vagyok a Magyar Újságírók Közösségének.



sorkoz





Eliza Beth: Hajnali fohász


Hallgatom a halk csengettyűszót a buszmegállóban, és töröm a fejem... mi a csuda szól itt? Valaki kiakasztott egy szélcsengőt? Ide? Aztán rájövök. A vak fiú van itt, csendes, szelíd német juhászával. A vakvezető nyakában csilingel a figyelmeztetés. Láttam már őket máskor is, tudom, hogy a kutya mindig az első üléshez vezeti a gazdáját, ő meg lefekszik a cipőorra elé. Lábait kinyújtja előre, és ha az újabb felszállók figyelmetlenségből rálépnek, méltatlankodó hangok nélkül visszahúzza.
Nézem a fiú sötét szemüvegét, lágyan ringatózó felsőtestét. A vak emberek sajátossága, hogy valami, csak általuk hallható belső hangra mozognak. Ütemesen hajlonganak előre-hátra, aprókat, finoman. Sosem értettem, miért?
Gyerekkoromban gyakran játszottunk olyat, hogy bekötöttük a szemünket, és csak a többi érzékszervünkre hagyatkoztunk. Emlékszem, jókat kacagtunk, mire sikerült kitalálni, mit adtak a kezünkbe a többiek. Megfosztva, ha önként is, a legfontosabb ingertől, a látnivalótól. Igazi gyerekként, akinek még mulatság az élet, tapogattam, amit a markomba nyomtak, hogy rájöjjek, mi az? Ha ismeretlen volt a formája, nagyon hamar visszaváltoztam kisdeddé, aki mindent a szájába vesz. Hozzányomtam az orrom, megszaglásztam, nyalogattam, ízlelgettem, rágcsáltam, kemény, vagy puha vajon? Aztán bőszen köpködtem, ha valami rágható, de borzalmas ízű volt. Jó móka volt! Akkor még nem fogtam fel, mennyire kiszolgáltatottnak érezheti magát egy nem látó ember.
Hajnali öt órára járt az idő. Munkába mentem, mint máskor is. A sötét utcán senki nem törődött azzal, hogy becsuktam a szemem. Ha látták is, azt hihették, álmos vagyok. Hogy szundítok még egyet, állva, a buszváró oszlopának dőlve.
Pedig nem aludtam. Próbáltam a vak fiú szemével látni. Füleltem. Szimatoltam. Tudtam, hogy van még pár perc a járat érkezéséig, hát erőt vettem magamon, és nem nyitottam ki a szemem, bár nyílt volna magától, önkéntelenül... de nem hagytam. Figyeltem. Szinte éreztem, ahogy a füleim átveszik az irányítást... kezdtem olyan hangokat is meghallani, amiket azelőtt soha. Először a vér zúgását az ereimben. Kicsit idegesített is, hogy szinte számolni kényszerít, vajon mennyi a pulzusom? Gyors, vagy lassú? Talán épp jó?
Aztán jött a többi hang. Feltűnt, hogy a hátam mögött álló férfi asztmatikusan hörög, bár igyekszik csendesen tenni. Messzebbről szapora cipőkopogás, valószínűleg későn indult el a tulajdonosa, és még szeretné elérni a buszt. Aprókat lép, sokat, és gyorsan, tehát nő az illető. Egy férfi ennél jóval határozottabb léptekkel jár.
Lágy szellő támadt. Még nem éreztem a bőrömön, csak a falevelek finom surrogását hallottam. Szinte dallamosan csilingeltek, a szél tehetetlen játékaiként. Összesimultak, szétváltak, és újra... néha csak alig érintve a másikat, olykor szorosan egymáshoz bújva... mint egymást elhagyni nem tudó szerelmesek. És máris hűvös borzongás futott végig az arcomon.
De a szellő mást is hozott. Illatot, valami leheletfinom parfümét, ami nem az enyém volt. Azt ismertem, de ezt nem. Kicsit balra fordítottam a fejem, és beleszimatoltam a levegőbe. Semmi. Jobbra? Igen, innen jön! De kár volt akkorát szippantanom! Fanyar füst szállt az orromba. Én nem dohányzom, és a cigaretta eltéveszthetetlen szagát büdösnek találom. Valaki kihasználta az utolsó másodperceket is, hogy bekátrányozza a tüdejét. Sajnos ez is jobbról jött!
Visszafordítottam az orromat, bal kéz felől megérkezett a szaporaléptű nőszemély. Hangos magyarázkodásba kezdett a barátnőjének, miért késett. Az eddigi viszonylagos csendet összetörte kellemetlen hangja. Kizártam a tudatomból, és inkább a hátam mögött álló sugdolózásra figyeltem.
– ...és akkor azt mondta, hogy ha nem teszem meg neki, keres mást, de ne őt szidjam, hogy tönkremegy a kapcsolatunk, nem az ő hibája, hogy másnál kell keresnie a kielégülést... – Halk motorzúgás nyomta el a máskor meg sem hallott erősségű hangot, zárt szemhéjamon keresztül is szemembe vágott a busz fényszórója. Aztán éles csikorgással elhaladt előttem a világosság, újra sötét lett a belső vetítővászon... megállt a busz. Szinte láttam, ahogy az emberek a kinyíló ajtó felé tülekednek... Pedig még mindig csukva volt a szemem.
Én is előre léptem, mentem a fülem diktálta irányba, de ennél többet nem mertem. Nem mertem felszállni a buszra, látás nélkül, tapogatva... még hallottam, ahogy valaki megjegyezte: Nézd, az meg elaludt állva! - aztán kinyitottam a szemeimet, és ott álltam, arccal a busz oldalának fordulva. Ha lépek még egyet, felkenődök! Az a harminc centi, amennyivel jobbra voltam az ajtótól, épp elég lett volna ahhoz, hogy megtántorodva a busz elé essek.
Gyorsan korrigáltam a hibát, felszálltam, átléptem a kutya kinyújtott lábát, és magamban hálát adtam, amiért látok!



sorkoz



Eliza Beth: A játék csodája


Valami puffant. Valika csodálkozva kapta fel a fejét. Gyenge szemeivel alig látott az orrán túl, most is hiába fürkészte a ködös tájat. Úgy tűnt, egyedül üldögél a park eldugott padján. Kinyúlt maga elé, biztonságérzetet adott neki kiszolgált járókeretének hűs érintése.
– Azt a karikába görbült téridőhajlatú, önmagába visszatérő múltú jövőképét neki! De megütöttem magam! – jajgatott egy vékony hang. – Még gyakorolnom kell az érkezést. Valamit már megint nagyon elrontottam. Ha a szokott szerencsés napom van, akkor még a célt is elvétettem. Talán erről a toronyról körül tudok nézni, hova pottyantam.
Valika szeme előtt megjelent egy fura lény. Legalább tíz lába volt, vagy tíz keze, nem tudta eldönteni, mindenesetre fürgén kapaszkodott velük felfelé a járókeret vasán. A tíz kéz-láb egyetlen hatalmas narancssárga fejben végződött, mely egyben a teste is lehetett ennek a furcsaságnak. Egy hatalmas, kifelé domborodó, sötétkék szem bámult vissza Valikára, kíváncsian.
– Te is rossz helyen landoltál? – kérdezte a lény. Kicsit fordított a testhelyzetén, immár két szem fürkészte az asszonyt a fej két oldaláról. A szemek mókásan forogtak körbe-körbe, külön-külön. Aztán mindkettő megállapodott a kérdezetten, választ várva.
– Igen, így is mondhatjuk – hagyta rá Valika.
– Azért vagy ilyen szomorú? Ne búsulj, látod, én sem ide készültem, de ha már itt vagyok, körülnézek, aztán megyek tovább.
– Én nem tudok elmenni innen. Már menni is alig tudok. A szemem is megcsal, ha tudnád, mit látok most is!... Megöregedtem. Egyedül maradtam. Ezért vagyok szomorú. Fájok és unatkozom.
– Ne fájj! – Egy kéz Valika felé nyúlt, és csak nyúúúúlt, egészen addig, míg elérte, és finoman megsimította. Akkor visszahúzódott, nyomában valami mélyről jövő megnyugvás, végtelen jó érzés maradt. – Miért vagy egyedül? Úgy láttam, többen is vannak a közelben. – Szemei egymástól függetlenül körbefordultak. – Ott is van valaki – mutatott oldalra egyik csápjával.
– Igen, gondolom, Gyula üldögél ott, az az ő szokott helye.
– Ketten nem fértek el egymás mellett?
– Elférnénk éppen...
– Hát menj oda hozzá! Beszélgess vele! Nem fogsz unatkozni.
– Azt nem! Tőle még az életkedvem is elmegy. Mogorva vénség, folyton mérgelődik valamin. Még nem szokott hozzá az öregségéhez. Fél oldala béna, nehezen közlekedik, és azt hiszi, ő a legszerencsétlenebb a világon. Nem lehet vele beszélgetni. Aki nem tud sakkozni, azt nem is veszi emberszámba, csak azért, mert ő valaha versenyeket nyert.
– Mi az a sakk?
– Egy táblajáték. Nem ismered? Hát honnan pottyantál ide? Igaz, fura kinézeted van, meg is mondom a doktornőnek, ha jön, hogy már hallucinálok is...
– Te nem tudsz sakkozni?
– Kicsit tudok, de az Gyulának kevés. Mások pedig még annyira sem tudnak, mint én.
A lény figyelmesen hallgatta Valikát, majd újabb karját nyújtotta felé. Óvatosan rátapadt a homlokára a két szeme között. Az idős asszony először megijedt, de mivel semmi fájdalmat nem érzett, hagyta, hogy az a valami megtapintsa. Lassan odanyúlt, és felerősítette a hallókészülékét, de így is csak lágy zümmögést hallott.
– Aha, megvan – húzódott vissza a csáp. Aztán kiszélesedett a vége, mint egy tenyér, és megjelent rajta egy teniszlabda nagyságú, halványzöld gömb. – Ezt neked adom ajándékba. Most mennem kell, mert nem érek időben oda, ahova készültem. Ne búsulj! Légy határozott, menj oda Gyulához, és használd az ajándékomat!
– De mi a csuda ez? – vette el tőle Valika, de a fura tízlábú lény fénnyé vált és eltűnt. Már csak a hangja hallatszott: Tedd le!
Valika megdörzsölte hályogos szemeit. Most, hogy újra egyedül maradt, biztos volt benne, hogy képzelődött. Vagy elaludt az árnyékban, és álmodott. De akkor mi ez a zöld itt a kezében? Oldalra nézett, ahol Gyulát sejtette. Mit veszíthet? Legfeljebb megint kiabál az öregúr, azt úgyis nagyon tud, még ürügy sem kell hozzá. Ha rázendít, otthagyom! – döntött. Rátámaszkodott a járókeretre, feltornászta magát függőlegesbe, és elbotorkált néhány lombos fával odébb, ahol tolószékében üldögélt a rigolyás szomszéd.
– Szép napunk van, kedves Gyula – köszöntötte a morózus férfit, és elszántan lehuppant mellé a padra. – Hoztam magának valamit – nyújtotta felé a gömböt.
– Ugyan, mit? – morrant Gyula, és a jobb kezével kaszált egyet, azonnal kiverve Valika kezéből a gömböt. – Sosem szokom meg, hogy nem arra mozog, amerre én akarom – zsörtölődött tovább. – Nem vagyok én már jó semmire, hagyjon békén!
– Ne morogjon már, maga házsártos vénember! Nézze! – mutatott a földre esett ajándékra Valika. A haloványzöld gömb nőni kezdett a fűben, majd meghasadt és szétnyílt.
– Mi ez, gumimatrac? – gúnyolódott Gyula, és félig elfordult az asszonytól.
– Igazából nem tudom, most kaptam. – Közben a gömb szétterült a pázsiton, mint egy szőnyeg, kiegyenesedett, fekete és fehér négyzetek jelentek meg a felületén. – Olyan, mint egy sakktábla – csodálkozott Valika.
– No, persze, sakktábla – höhögött az öregúr, de a kíváncsisága legyűrte az ellenállását. Odasandított. – Tényleg olyan! Nézze, figurák nőnek ki belőle! A mindenségit! – Hangjában öröm csendült. – A sötét vezér! De gyönyörű! Miből van ez? Mintha kristályból lennének! Honnan szedte, Valika? Milyen szépen csillan a fény a fehér huszár kardján! És a bástya, mintha élne! Ez valami csoda... – lehelte áhítattal, ahogy a táblán tökéletes sorba álltak a bábuk. Majd hirtelen durvára váltott a hangja: – Minek hozta ezt ide? Úgysem játszhatunk vele, félméteres bábukat nem bír el még maga sem, nem én a béna karommal. Minek bánt még maga is? Nem elég, hogy az élet ver?
– Ha egyszer végre hajlandó lenne abbahagyni az önsajnálást, és másokra is tekintettel lenne, belehalna, ugye? – ripakodott rá Valika. Mérgében még a járókeretét is megemelte fenyegetően, aztán dühösen levágta a földre. – Én vagyok a gyengébb játékos, én kezdenék világossal, igaz? Lépek... mondjuk... b2-ről b3-ra.
– Hahaha... – kacagott gúnyosan Gyula, de hamar lehervadt arcáról a vigyor. Csak ámult, amikor a fehér gyalog csilingelve áttáncolt b2-ről b3-ra. – Ezt nem hiszem el… e7-ről e5-re lépek... – suttogta, aztán megdörzsölte a rossz kezét, mely nyúlt volna a bábok felé. Hitetlenül bámult hol a táblára, hol Valikára. Aztán már nem számított, hogyan lehetséges ez, belemerültek a játszmába.
– Sakk-matt! – kiáltott szenvedélyesen Gyula, és tűrte az asszony ragyogó pillantását, melyben nyoma sem volt a vesztett játék miatti bánatnak. Valika tapsikolt örömében, a sakktábla pedig összegömbölyödött, és újra felvette haloványzöld ruháját.
– Holnap is játszunk? – kérdezte Gyula reménykedve, és tartotta a járókeretet, míg Valika nehézkesen lehajolt a gömbért. Járókeret és elektromos tolószék gazdája együtt bandukolt vissza az otthonba.



sorkoz