cserhatjozsef


Névadónk!
Cserhát József Batsányi-díjas költő
élete munkássága

Élete:
A Dessewffy uradalomban, Szabolcs-Szatmár-Bereg megyében Balsán született. Ősei több nemzedéken át uradalmi cselédek voltak. A család a 18. században települt át Erdélyből, ahol még kis nemesi rangjuk volt.Az apa kocsmáros és hentesként működött. Gyermekkorában néhány évig a szomszédos Vencsellőn élt, majd 1928-ban Budapestre költöztek. Tanulmányait Balsán, Vencsellőn, Nyíregyházán, Békésen, Szegeden, Kolozsváron és Budapesten végezte.


Batsányi János és Baumberg Gabriella életútja nagy hatással volt rá a tapolcai évek alatt. Megszerette a költő házaspárt és a a Batsányi-kultusz fáklyavivője lett. Megírta Batsányi Jánosról versét: A „Látó lángja” című költeményt.Korán kezdte írói pályáját, első verseit a Magyar Csillag, az Erdélyi Helikon, a Kelet Népe, Sorsunk közölte. Részt vesz a Márciusi Front nevű írói kongresszuson, nagy írókkal együtt, többek között Illyés Gyulával, Németh Lászlóval, Kodolányi Jánossal. A háború után főként a Kortársban, az Élet és Irodalomban, a Jelenkorban és az Életünkben jelentek meg írásai. 1957 és 1960 között a Tapolcai Városi Könyvtárat vezette, majd a Veszprémi Napló kulturális rovatának vezetője lett. A Nyugat késői nemzedékéhez is sorolják, de szorosan kötődik a népi írókhoz. A kortárs antológiákban való megjelenések mellett publicisztikai írásai is jelentősek. Harcolt újságíróként, költőként is az elnyomás ellen, a kisemberek életének jobbításáért. A népi írók újabban lírikusaként is említik. Bulgáriából hazafelé jövet a gyorsvonaton éri a halál (Romániában) 1969-ben. Költői munkásságát, emlékét viszi tovább a Veszprémben megalakult Cserhát Művész Kör (1969), amely ma már Budapesten működik. Az országos szervezet díjakat alapított nevéről: Cserhát-díj, Cserhát nívódíj I. II. III. Cserhát József Irodalmi és Művészeti díj, Batsányi-Cserhát-emlékdíj.




Művei:


• Magra sem ügyel senki, (1941)
• Kilépünk az állószékből, (1942)
• Nyíri balladák (1942)
• Balsai Föld (1946)
• Együgyü szekeres népi ballada, Dante Kiadó.
Erre a könyvre szerződése volt nem tudni, hogy végül megjelent-e.
• Alszik a szarvas Szépirodalmi kiadó, (1973)


Verseit a nevéről alapított Cserhát Művész Kör kiadványai közlik:


• Délibáb (folyóirat)
• Antológiák
• Batsányi emlékkönyv (2005)
• Szép Versek (Szépirodalmi Kiadó 1963, 1969)

Díjai:


• Batsányi - díj, Veszprém Megyei Tanács (1963)
• József Attila-pályadíj, Budapest, a Balsai Föld című művéért. (1948)
• Kiváló újságíró (1969), Veszprémi Napló
- MÚOSZ (Magyar Újságírók Országos Szövetsége)


Források:


• Magyar írók névsora
• Ki-kicsoda Veszprémben (2000-2001)
• Petőfi Irodalmi Múzeum archívuma
• Országos Széchényi Könyvtár
• Veszprémi Napló
• Örökségünk című kiadvány (1999)
• Tapolca Batsányi Emlékbizottság
• Cserhát Művész Kör archívuma
• Magyar Irodalom Történet
• MÚOSZ
• Megtartó varázslat antológia
• Kortárs 1974. Weöres Sándor emlékezete Cserhát Józsefről
• Életünk c. folyóirat, 1969. Pozsgai Zoltán visszaemlékezése





sorkoz



Cserhát József verse:
A Látó lángja
Batsányi János emlékének


A sóvirággal végig megrakott fal,
A faggyú, lent, az elfogyott kanóccal,
A kőre dermedt gyertya kőpecsétje,
Döbbenti rá, hogy Látó lett. Megérte !
De most fogoly. Most vaksötét szakadt rá:
A fenti fény, mint éhes, sárga patkány
Surran alá a bírák asztalán…
Ez már az éj. És csíp mint a csallán.

E csípésektől nyirkos, hólyagos
Magányban él. Mit is tehetne most?
Mereng, mereng és – szép fejét lehajtva –
Meg-megvonaglik fényre szomjas ajka.
De így is lát .De holtakat siratván.-
Élőket bíztat: fölsüt még a nap ránk.
E szikla-égbolt kő-csipkéiből,
Kúszik magasba, közel az idő!

E napban, hogyha mérlegre tettük,
Parázs lesz minden rabtartó halom:
Szikrák rebegnek egybekelve esküt
És nászruhájuk csapkod a falon.
E napban, akkor, mint a lomb az ágból
Buzog a düh, az elfojtott keserv,
Repül a láng és terjed és távol
Sáncra száll: fel és alá meszel.

-Te láng, a Látó látja, hogy beléd dől
az önkény trónja s elcsörren a lánc:
a címert tartó oszlopok fejéből
fakadsz és ajtón-ablakon kihánysz!
Alázuhansz öröknek hitt gerenda,
Királyi tornyok szarva közt virulsz…
-Felség! E lángtól vén nyakadba leng a
szakállba fordult végszóval a hús.

Így lát a költő. Így, hogy messze lát.
Így idézi a századok szavát,
Művét idézi: ódákon mereng
És arra gondol – rend kell ide, rend-
Még akkor is, ha dúlt ideggel elszőtt
Hevét .- a sorban mégis a legelsőt –
A sors kutyája foggal szétveti…
Míg Ő a gazda, ő füttyent neki!

Így lát a Látó, Szíve volt a célpont.
Mikor Hunnia könnyes, hártyavékony
Tükrébe vágta öklét a sötét:
Az égbolt kékje hullott benne szét.
De lát. És éjfélt űt le homlokáról:
Magát emésztve… „másoknak világol”,
Lobogva ég el, égő fáklyaként…
A lángot őrzi. Azt ! A Fényt! A Fényt

Veszprém-Tapolca 1963.

A költő e verséért kapta meg a Batsányi-díjat



Az Új születése


Ha találkoznak a mutatók
a könnycseppfényű óralap alatt
Mindig csak egy pillanat a csók
Egy fővesztésre ítélt Pillanat
Ha találkoznak olyan az mintha
Két élével előbb csak lassan
Zárul az olló és odafönt a
Másodperc nyakán összecsattan
Olyan az mintha sorsa elől menekülve
Két reszelő morzsolna szét
Egy régi csillagot
De fent a fekete tizenkettesen
Két mutató egymásra fektetett
pallosa enged
Új csillag ragyog…



sorkoz



Egy Balatonszárszói mécsvirághoz
József Attila emlékére


A sínpár között gyerek - tenyérnyi
Zöld mutatja, hogy elkezdtél élni.
S odalentről a köveken át.
Lelkendezel, te gyenge mécsvirág
Fejed felett még vágtat a vonat.
Még csak szele ér olyan kicsi vagy
Olyan alacsony
Te még most vagy úgy,
Hogy nem rémiszt ha oda vissza zúg,
S ha száz mozdony jő, s percenként robog.
De egyszer Ő jön a te mozdonyod!
Akkorra már te is a csattogó tengelyekig nősz
A talpfa alól magasodsz oda hol
Homlokodat egy ütés éri
És szétrobban a nap



sorkoz



Egy kép alá


„ A festő tanúja volt ennek szörnyűségnek 1944-ben, majd lefestette”

Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.
Igy asszony fényes arca uralja most e vásznat.
A gyáva látja és fél, hogy véle szembe nézzen,
úgy érzi, föld alá kell süllyedni szégyenében.
Fázva, borzongva nézi ijedt fejét emelve, —
úgy érzi, megvakítja az asszony honszerelme...
Kikötve áll az asszony, háttal a nyírfarácsnak
Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.

Akármilyen nap ez most, Ilyen nem lesz a másnap.
A kép a zord valóság. Nem röpke, tünde látszat.
Ha azt hitted, nem élhet asszonyban hősiesség:
e képen láthatod most dacolni gyönge testét.
Fehér kő lett a térde, kopognak ujjai,
kicsordult könnye megfagy, nem tud lehullani.
Most már csak áll – a hóban – háttal a nyírfarácsnak.
Akármilyen nap ez most ilyen nem lesz a másnap.

Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.
Mennyi fény a képen! /S az asszony arca sápadt/
Ó, mennyi megfagyott t kín és mennyi borzalom van!
Kikötve áll az asszony a hold sütötte hóban.
Vállából jégszilánkok állnak ki mint szegek.
Haján a fagy hatalmas gyémántja díszeleg.
Haján a rálocsolt víz – szuronnyá fagyva átcsap.
Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap!

Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.
Kikötve áll az asszony – szitoknak, rugdosásnak,
kitéve – vallatói leöntik ét... Megint.
Jeget ragyogva csördül két keble közt az ing.
A gyáva látja és fél. Bámulja szívszorongva,
A véraláfutás mint kegyetlen rózsainda
Szorítja ezt az asszonyt, kit durván meggyaláztak...
Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.

S napokra jött az új nap... Eljöttél szörnyű másnap!
A részeg ősz kezében kötél és bárdcsapás vagy.
A megkergült magasság, pattogzik, mint a barlang,
a puska csőre - töltve üvöltő utcazajban,
az alvilág özönlik, a börtönrács csikordul,
a bűnözők raboltak, szívünkre csapnak orvul.
A gyilkosok csak öltek, pihenni sírt nem ástak.
Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.

Akármilyen nap ez most, ilyen nem lesz a másnap.
A gyilkosok csak öltek, a kések vérben áztak:
a gyilkosok csak öltek, öltek, a rablók csak raboltak,
tátongó fejsebekkel meredtek ránk a holtak.
- Te gyilkos, hogyha még élsz, emlékszel még az arcra?
A kéz a két szemet iszonnyal eltakarta.
A száj? A száj kinyílott: „ilyen nem lesz a másnap…! ”
- /Egy asszony állt kikötve, háttal a nyírfarácsnak.!/

Baja 1944.
II. Világháborúban



sorkoz



Gyeplők
- Egy vén kocsis nevére –


Hányszor hajtott gyeplőt megeresztve,
Nyárfasorok úsztak a szemén,
Uradalmi kocsis volt szegény nagyapám,
Most csupa görcs a teste, öregember
Nyolcvanöt éves, s nagyon félünk, hogy szép fejéhez,
Odafekszik az este.

Pedig micsoda két lova volt. Egyik a Nap, másik a Hold.
Szörnyetegek hova ragadták, gyeplőt tartó vén keze remeg,
S hogy fut a nap, - nézd az ebattát.
Igy fogy el a kocsis ostora, de az a két ló
Nem áll meg soha. Fut a fehér, vágtat a sárga,
Tépi a hámot mind a kettő, hajt a kocsis, s végül a gyeplőt
Odaejti a perc farára.

Felejthetetlen emlékem ahogy fogod a gyeplőt megereszted,
Mert az a két ló a te uradé, az a két dög a legveszettebb.
Patájuktól lángol a puszta mintha odavert mennykövet verne
Az út pora vissza, micsoda mének, telivérek,
Patájuk szinte robban ostor azokra, ott kopik el,
ott marad az ostortokban.

Így látlak a végtelen úron,, bármerre jársz ilyennek látlak.
Kocsisa voltál Dezseffynek, Szalaynak aztán Graváknak,
Utoljára a recski bánya urát vitted mesébe illő fenyvesen át,
Zokogva néztük hogy szalad a hintő, szinte üveggé vált a kerék,
Félt az utas s te sosem féltél, hogy a négy évszak egybecsördül.
Ahogy ültél a bakon abban a szörnyű öltözetben,
s tudta az Úr, hogy mit jelent ha Palinak a szeme sem rebben,
tudta, hogy égő kék szemedből fellángol a nép dühe néha,
s tudta ha akkor megmukkan, hát beleviszed a szakadékba.

Mert az a két ló habot hányhat úgy, hogy a szeme majd kiugrik,
Te szabadod meg mégis a célt,
hogy nem tarthat a vágta csak
addig, addig ameddig te akarod.
S ott a nyolc pata odamered.
Látod világ, ez volt ami volt,
mintha fényképre tapadna a szemed-



sorkoz