bubrik


Bubrik Zseraldina Renáta

Bubrik Zseraldina Renátának hívnak, 1972. május 19-én születtem Miskolcon, ahol életem legnagyobb részét töltöttem. Óvodás koromtól tanultam a verseket, írással általános iskolásként kezdtem, de komolyan tíz évvel ezelőttől írok. Először két újságcikkel, majd áttértem a novellákra. Egyszer észrevettem egy mesepályázatot, amire írtam is egy gyermekmesét, azóta is foglalkozom vele. Verset két éve kezdtem el írni. Kedvenc könyveim között van a krimi, amit majd egyszer én is szeretnék írni, jelenleg csak kurta krimim van. Az első novellám antológiában 2010-ben jelent meg, majd harminchárom novellát, hét verset, egy mesét antológiában, és folyóiratban adtak ki. 2015. decemberben megjelent saját könyvem, melyben huszonhét novella, hét mese, és huszonkettő vers olvasható. A könyvem címe: Elenfedés. Rengeteget olvasok, verset, prózát, de van olyan, amit többször elolvasok, hisz mindig találok benne valami újat.



Hajlék-talan

Házam ajtaján már
többé nem léphetek be,
azt hiszem ezentúl az egész
életem átmegy szürkébe.

Nem fogom már színesbe
látni az egész világot,
közelebb fogom érezni
magamhoz a vadvirágot.

A természet lágy ölén fogom
esténként lehajtani fejem,
de remélem nem látogat meg
minden este engem a félelem.

Előttem három hátizsák,
ugyan melyikbe pakoljak?
Nem viszek sok mindent magammal,
inkább kicsit óvakodjak.

Beteszem kedvenc könyvem,
ezt biztos, hogy magammal viszem,
legalább házamból egy
emléket kezemben őrizzem.

Egy takaró, egy párna,
ezt még magammal vihetem,
bár a fagyos hideget nem
nagyon jól,de elviselem.

Téli kabátom kezemben tartom,
azt hiszem ennyi elég,
hisz nem akarom, hogy
a többit tőlem elvegyék.

Pár ruha a hátizsákban,
kezemben kabát és indulok,
bezárom házam ajtaját utoljára,
megyek utamra, de már nem izgulok.

Szívemben már nem ég
hevesen az élet lángja,
megfagyott már réges-régen,
évek óta már a bánat rágja.

Pár lépés után még egyszer
hátra fordulok, házam nézem,
de nem látom sokáig,mert elindult
a fájdalom az arcom szemgödrében.

Folytatom utamat a semmibe,
eltűnök csendesen és nyomtalan,
elkezdődik új életem,hisz
ebben a percben lettem hajlék-talan.


sorkoz



A múló csend

Álmomban sínek között
feküdtem, meztelen
testemmel árván, de még
fátyol sem volt fejemen.
Szememet az
égen felejtettem,
érzéseim a
múltban legeltettem.
Hallottam a vonat
érkező hangját,
próbáltam felvenni
a halál égető maszkját.
Kezemet szép lassan
keresztbe tettem,
egy kis hamis dallamot
a halk csendbe csentem.
Az érkező hang
kezdett egyre erősebb lenni,
szeretnék egy utolsó
próbálkozást megtenni.
Szemeimet inkább
lecsukva hagynám,
számat pedig
mosolyra fakasztanám.
Ártatlan arcommal
nem lehetek harsány,
boldogságomat mutatva
inkább meghagynám.
A sínek már kezdenek
erősebben rezegni,
érzem, amint a testem
elkezd szép lassan remegni.
Elérkezett az idő, itt kell
hagynom eddigi életem,
nem egyedül megyek,
hisz velem jön a félelem.


sorkoz



A tomboló vihar

az úton sétálva
elkapott a sírás
de szerencsémre
hozzákezdett esni
az eső így nem
látta senki a
szememből folyóként
zúduló könnycseppek
áradatát pár
perc után megláttam
egy fényben csillogó
épület nyitott
ajtaját majd a
lépteimet futásra
le cseréletem
minél hamarabb
elbújjak az eső
rám zúduló
cseppjeitől
közelebb érve láttam
meg a feliratot
Tulipán kávézó
de jó mondtam
magamban halkan
odaérve megálltam
az ajtó előtt
ami tiszta
hófehérre volt
festve pár másodperc
után beléptem
de hirtelen a
szavam is elállt
a látványtól
olyan érzésem
támadt mintha
mesébe csöppentem
volna majd hátam
mögött az ajtó
becsukódott
egy szobában találtam
magam ahol minden
hófehér volt
egy ágy egy asztal
egy szék a fal fehér
az parketta fehér
az ajtó fehér a
kulccsal együtt
majd úgy éreztem
mintha valaki
átöltöztetett
végig néztem
magamon fehér
zokni fehér papucs
fehér nadrág
fehér póló
a fejemen
fehér sapka
a vörös hajam és
a barna szememen
kívül minden
hófehér volt
tükröt nem láttam
pedig szerettem
volna megnézni magam
lefeküdtem az ágyra
a fehér takaróval
betakartam
magam amikor
elkezdett testemben
a lelkem tomboló
indián táncot járni
dübörgött az
egész lelkem
majd kis idő után
elkezdték az indiánok
szépen lassan
ütemesen táncolva
abbahagyni táncuk
lelkem kezdett visszatérni
nyugodt állapotába
de még mindig nem
tudtam tulajdonképpen
mit keresek ebben
a hófehér szobában
bezárva a csenddel
nincs kihez beszélnem
nem szól hozzám senki
csak a hófehér szín
árasztja felém
a megnyugtató
tisztaságot és a
lelki békét
pár perc után
kinyílt az ajtó
én még nem mertem
megmozdulni de
észrevettem az
ajtóból áradó
fény kezd erősebb
lenni majd éreztem
a tomboló vihar
elhagyja testem
felálltam elindultam
a fény felé az
ajtó előtt
megálltam láttam az
eső is befejezte
a mai munkáját
ezért elindultam
csendben halkan a
pocsolyákat kerülve
az életem új
fejezete felé


sorkoz



Téli pillanat

Hópelyhek szálltak
sétám közben, egy
pici apró szem,
az orromra csöppent.

Mosolyra fakadt a
szám könnyen,
hátra fordultam,
de előbb elköszöntem.

Ott kellett hagynom
a gyönyörű tájat,
nem volt könnyű,
mert elkapott a bánat.

Hazaérve mégis
kinéztem az ablakon,
láttam a megfagyott
hópelyheket a fenyőgallyakon.

A havas tájat nézve
elkapott a szeretet,
ahogy néztem a sűrűn
eső hópehely szemeket.


sorkoz


Lakatlan szigeten

Álmomban egy lakatlan
szigeten voltam
egyedül, az első estét
átvirrasztottam.
Féltem az
egyedülléttől,
irtóztam a fény
nélküli sötéttől.
Fájó lelkem
görcsbe rándult,
úgy éreztem, valaki
hátulról bámult.
Nem tudtam,
mit tegyek,
az egész testem
fájón bizsereg.
Fájdalmam nem
tudtam elhessegetni,
kezdtem egyre
jobban elkeseredni.
Gondolataim fejemben
összevissza kavarogtak,
érzelmeim lelkem
mélyén összezavarodtak.
Félve tekintettem
jövőm felé,
miért szerettem
pont őbelé.
Könnyeim lassan
tétován törölgetve.
Szemeimet remegő
kezeimmel dörzsölgetve.
Nem tudtam, reggel
mire ébredek,
de hallottam, mellettem
a baglyok még éberek.
Remélem, holnap
valakivel beszélhetek,
és ebből az egyedüllétből
végre hazatérhetek.


sorkoz


Az idő szava

Évek óta lesem
minden lépted,
de az életembe
nem szabad belépned.

A sors így hozta,
nem tehetünk semmit,
elmegyünk egymás mellett,
szemünk összeér egy csipetnyit.

Azúrkék égbolt
vihart hoz ma ránk,
szeretnélek elfelejteni,
szívünk ajtaját becsukhatnánk.

Teljesség tölt el,
mikor közeledbe érek,
álmaimban ezek a
percek mindig visszatérnek.

Legközelebb, ha
melletted leszek,
fejemre áttetsző
fátylat teszek.

Elmegyek melletted,
hisz mást nem tehetek,
becsukom szemeimet,
mert így védekezek.

Soha nem foglak
elfelejteni Téged,
a szívem rejtett
zugában él az éned.


sorkoz


Az új cipő

Borbála három éves lett,
eljött az az idő,
hogy megkapja testvére kinőtt
cipőjét, ami örökölhető.

Nem tetszett neki,
mert új cipőt akart,
de aki beszélni próbált
vele, mindenkit elzavart.

Menni kéne Óvodába,
de nincsen szegénynek cipője,
akkor ki lesz két
kicsi lábának őrzője?

Elmentek hát anyukájával
cipőt venni a boltokba,
de közben mindig
beleakadtak minden gondokba.

Az egyik szép, csillogó,
de nagyon kicsi volt,
a másik, ami nem tetszett
neki, pont az passzolt.

Borbála búsan nézett
anyja elfáradt szemébe,
amikor a legdrágább cipőt
belerakta a kezébe.

Az anyja nézte-nézte
a pompázó, szép cipőt,
megkérte lányát, adjon neki
egy kis gondolkodási időt.

Azon tűnődött, hogyan
mondja meg neki szépen,
hogy nem nagyon jó
az ízlése ezen a téren.

- Lehet Borbála, hogy
ez a cipő szép és fényes,
de a Te kicsi apró,
dundi lábad kényes.

Borbála nem szólt semmit,
csak könnybe lábadt a szeme,
úgy csinált fájdalmában,
mintha a cipő hordásán töprengene.

Az anyja szíve nem bírta
a könnyeket nézni sokáig,
gondolta ebben a cipőben
csak el tud menni az Óvodáig.

Megvette hát a szép cipőt,
boldogan mentek haza,
úgy érezte, inkább legyen
a kislányának most igaza.

Másnap Borbála megtanulta,
az anyjára kellett volna hallgatnia,
és nem kellene most neki,
a fájdalmas járástól megszakadnia.

Hazaérve sírva borult
az anyja ölelő kezébe,
belenézett félve az
anyja megértő szemébe.

Zokogva megígérte az új
cipő hordását lemondja,
inkább a testvére kinőtt,
de kényelmes cipőjét hordja.


sorkoz