attila

Lovag Bornemisza Attila verseinek 3. oldala

Az évek súlyzói alatt


Nap és látvány
Felkavart véredények
Világos van vagy sötét – félek
A lélek nem jut levegőhöz
S gőzöl a földbegyúrt salak
Világnagy akropoliszban élek
Megláttalak
S már zökken a mázsás súly fölöttem
Ötven matuzsálemi évem se kár
Bár elzúgott a szajha idő s nőttem
A kamaszkor mégis visszavár
Visszaváltja a tépdeső remény
Hol voltam én milyen magas
Sziklákon kapaszkodtam fel-le
                                                                         S védtek a kemény sziklafalak
                                                                        Salakos lét ne forgass
                                                                        Megtért viszonyok órája jő
                                                                         S rendezi- e lenti dolgaink súlyát
                                                                         A hátha és a
                                                                       Fenntlevő





Rózsa, örökre virágzik


Vigyázva állnak a fák, februárt
is átvészelik, pedig reggelig
sírtak a szélben. Kétlem, hogy
a zord hó farkasok megkímélnek egy rózsát.
S át meg átható pillantása alól egy
bársonyos fekete rózsa virágzik.
Hiába ázik a fal, penészedik a pince, az ég
kifestve zöld, meg kék szemöldök ceruzával,
rúzsfolt a nap a tájon.
Rózsám, te örökre virágzol.

Rászól az éjszaka,hideg odújú fa, a hajnal
pirosa, a tél tilosa, a szomszédból egy
segélykiáltás. - Szólj rám! Hangzik:
Rózsám, te örökké virágzol.
Elfutsz a nappal kocsiján megjössz az éjszaka
csillagbatárján nem vámházból, de zenedéből,
nem zarándokútról de meredélyről, sietsz hisz
vár a kis palota, a fa-pagoda, hangszerek sírnak
utánad, s várhat a téli idő, s vár rám
a hidegedő alkony.
Rózsám, te örökké virágzol.

Fekete hajzuhatag, éneklik téli madarak a Dalt.
Kihalt utcákon kopog a lépted'pedig átélted
az ifjúság minden fájdalmas rítusát,
és a Napba is szálltál: Tórám!
Rózsám, te fekete szemöldökű, örökké virágzol.
Nem rajzol téged a tél sem a nyár sem az ősz.
Midig csak itt időz, csak itt a réveteg pillanat
az ég alatt kicsike zászló, mely fut fut
a porcelánkék Mária - üveg-ég alatt és napra-nap
kivirul, és róla szól az a dallam:
Rózsám te örökké virágzol

Rajzol téged az idő, a lemenő és a felszaladó
sugárzás. A fázás és a melegedés,
az ólom és az ébrenlét mámora.
Fáj odaadni a perceket az üres papirosnak,
hisz nem olvassa senki az ódám!
Rózsám, te örökké virágzol. S a magánytól
nedves emlékezet, tudom, hogy veled lehet mindaz ki
nem érti ezt. S „én zsarnokod” ? Két karod ölelése vár:
hozzám szalad néha az időd, mint dióban kicsi mátka:
Rózsám te örökké virágzol a legnagyobb szerelem
mámortalan-mámorába


sorkoz



D.MOLL KANTÁTA
Múzsámnak


A hajnal lábaihoz hajol az éjszaka,
Elköszön csendesen.
Életem is ilyen elköszönéses érintés:
Csupa rombolás és csupa építés
Hajnalok szárnyán reppen a furcsa idő,
A messzejövö Apollón - i múzsasusogás is
Elhalkult már.
Habár fényüveg Nap csillog, messzi földfok
Jelzi, hogy végállomás, de addig tüzek emésztik
El a szerelem törpe bokrait és a hanyatt-
Esett
Ezüstfenyők közt sikong a szél.
Mi a cél, mi a baj, hogy futóhomokra épül
Minden reményem, s remélem a végső össze-
Csapást a Fénnyel?
Fényjel most homlokomon, halhatatlan sorokat
Koromba írok, hogy mindenki elolvassa.
S hassa át a szeretet a hanyatt esett bokrokat,
A könyörgő virágokat, meg a megkékült
Szarkalábat mely mezítláb álldogál az
Nap haván, topánkája elveszett az idők folyamán.
Már minden elveszett, csak az a keskeny út, az az
Világba menekülő fényesség maradt, hol lelem,
Hogy majd léptem után összecsapjanak a hullámok,
És nincsen visszaút.
Hazug minden kimondott szavunk, dadogásunk az
Szél mossa tisztára, verejtékcseppjeink a csillag-
Poros éjszakák mélyére izzasztja át a Tejutat
Mit kutat ez a kajIa idő, megvert angyalok a fák,
Kétneműek és bokorkotlósok ülnek a szemem mögött
Ördögöt kiáltó pusztaságon át vezet az út, meg-
Tisztulni a végső haláIra, Istenhez, Sinájba,
Ahol a torz sakálos éjszakákon megszólít majd
Egy csipkebokor, és isteni hangon feloldozza
Életemet, ezt az Ariadné - fonalas tévelygést.
Vélt fogalomzavar az ét, hajnalok indulnak utakra,
Időtlen térben csillagok reszketnek, nincs jelen,
Múlt, jövő, csak a beskatulyázott eszme világít.
Hit, hogy elérek szíved kapujához, de sivatagon át,
Isteni hangok után vezet az út a megtisztuláshoz.
Mondd. Ugye odaérek, és csak egy percre is
Boldog leszek. Ez ad majd erőt a többihez.


sorkoz



Meditációs történelmi lecke


Kísértenek a régi nemes ősök
a háború éveiben megkevertek
Ősapáink csontjai - itt hevernek
az orosz sztyeppék dombjai alatt
Falat ki rak az emlékekből
ki épít új létet a múltból
Ókori szövegek jutnak eszembe
hova merengsz rigolyáiddal ÚJKOR
Neked már semmise számit
nem ismerted nagyapád fáit
s a kuporgatott nemesi levelek
mind elvesztek égtek az akkori tűzben
Tűzkemence nem riaszt többé
s a volt címerek mind hova lettek
ma már csak a gondolat üszke mereng
s a sok cifra tál amelyből ettek
a bárói cím ma nem dukál
s a selyemruhás dámák
szépséges arcuk ott porlasztják
valahol "egy régi temetőben”
nagyanyám meséi elszürkülnek
mikor távoli útról hazatért
nem hozott dollárt se pengőt se kincset
csak a nevünkre babért-
de én már új színekben égek
piros virág a gomblyukon
és fehér hóban fürösztöm arcomat
amíg a zöld fű alatta bujdokol
mert tenni kell a dolgunk akármi van
és ezt a vant ha végleg elfeledném
álmomból riasztana fel
Antal bátyán vagy Anna néném
Aki Tiszadadán emelt templomot
s címet mint lomot elkevertem
nap süt a szent toronyra most
amíg a kéz a harangot verte
Ne építs légvárat míg élsz
s ne félj szeretni embertársadat-
egy helyre kerül gróf meg ispán
a földkerekség humusza alatt
ezért bíztatlak jó barát
versíró társam valahány
alkoss míg élsz hogy történés légy
egy ilyen eltűnt KOR után

Nevünk majd könyvtárakban ég
s a magas égen is olvassák
mit mondott nekünk az élet
s mire tanított Márai Kassák


sorkoz

A szél magánya


Egyedül vagyok, nagyon egyedül
nekem csak a magány hegedül
hegedűje hamis, és hangtalan
mert a magánynak hamis hangja van
Nagyon egyedül érzem magamat
egyedül járom saját szél utamat
ahogy a sziklán a hold is mesél
hegedű hangja is sírva zenél
Amíg a légen átsuhan a szó
hozzám eltalál az is altató
egyedül élem saját magányom
felveszem saját néma halálom
Az is egyszemélyes mondja a szél
a Mindenségről ódákat zenél
a másik oldalon van a magány
sír a szél a semmibe kaszál
Csönd az én szavam, hangtalan mesél
ránk szakad csontját is megtörőn a tél
fehér kupacokat épít minden éj
eljön a hideg szél újból majd mesél
Egyedül vagyok, nagyon egyedül
nekem csak a tél hava hegedül
Rám szakad magánya egy éjjelen
kézen fogva zokogja el nekem:

egyedül vagyok, nagyon egyedül
magányom az ki mindig hegedül….


sorkoz



A HIT KANTÁTA
Múzsámnak


A hajnal lábaihoz hajol az éjszaka,
elköszön csendesen.
Életem is ilyen elköszönéses érintés:
csupa rombolás és csupa építés.
Hajnalok szárnyán reppen a furcsa idő
a messze-lövő Apollón- i múzsasusogás is
csendesen jár.
Habár fényüveg Nap, csillog, messzi földfok
jelzi,hogy végállomás, de addig tüzek emésztik
el a szerelem törpe bokrait és a hanyatt-
esett ezüstfenyők közt sikong a szél.
Mi a cél, mi a baj, hogy futóhomokra épül
minden reményem, s remélem a végső össze-
csapást a Fénnyel?
Fényjel most homlokomon, halhatatlan sorokat
koromba írok, hogy mindenki elolvassa.
S hassa át a szeretet a hanyatt esett bokrokat,
a könyörgő virágokat, meg a megkékült
szarkalábat, mely mezítláb álldogál a
Nap haván, topánkája elveszett az idők folyamán.
Mar minden elveszett, csak az a keskeny út, az a
világba menekülő fényesség maradt, hol lelem,
hogy majd léptem után összecsapjanak a hullámok,
és nincsen visszaút.
Fényes minden kimondott szavunk, dadogásunk a
szél mossa tisztára, verejtékcseppünk a csillag-
poros éjszakák mélyére izzasztja át a Tejutat.
Mit kutat ez a kajla idő, megvert angyalok a fák,
két neműek és bokorkotlósok, ülnek a Szemem mögött
Ördögöt kiáltó pusztaságon át vezet az út, meg-
tisztulni a végső haláIra, Istenhez, Sinájba,
ahol a torz sakálos éjszakákon megszólít majd
egy „csipkebokor” és isteni hangon feloldozza
életemet, ezt az Ariadné - fonalas tévelygést.
Vélt fogalomzavar a lét, hajnalok indulnak utakra,
időtlen térben csillagok reszketnek, nincs jelen,
múlt, jövő, csak a beskatulyázott eszme világít.
Hiszem, hogy elérek szíved kapujához, de sivatagon át,
isteni hangok után vezet az Út a megtisztuláshoz.
Mondd. Ugye odaérek, és csak egy percre is
boldog leszel, boldog leszek
hiszen a Végtelenségben nekünk az egy Perc végtelen.
Ez ad majd erőt a többihez, hiszem szívem.
Az az „ egy perc” lesz az egymásra találás
a Mindenség óraütése.
Így legyen. Drágám. Így hiszem:
Ámen


sorkoz



A csend hangjai……


Alszik a csend most nyugalom van
Ebben az édes égi habokban
Nem hallok néma éji zenét
Csend szavaira ébred a Lét
Szellő sem rebben néma habokban
Amott a tenger kék nyugalom van
Azúr szép égbolt némán zenél
Csend szava kél és nékem mesél
Lélekutáni néma titokban
Csendes a lélek lent a habokban
Égi a csend és mégis mesél
Csendes az álom csendes az éj
Lélek a mélyben háborog még
Ide bezárja csend függönyét
Lárma ha lenne robbana szét
Csend hangjaiban néma az ég
Mégis a lenti ősi agyakban
Sajnos a földi örök agyagban
Háborog néha a hang leütés
Múltunk kottája némán zenél
Hallom a csendnek néma szavát
Átüt a zaj a múltakon át
Szivárvány hangján néma a lét
Látom a csendünk hó függönyét
Csend szava ébred mint harci zsivaj
Néma a szív és néma a zaj
Csend szava itt már titkot zenél
Hallgathatatlan néma az éj
Csend szava szépen néma beszéd
Széttépte rég a lét függönyét
Csend szava indít néma esélyt
Mióta várom a csend szellemét
Néma a Minden néma megint
Csend szava újból arcul legyint

Fenti világban fényes a Csend
Kis szigetemnél némán dereng
Kell ez az édes égi magány
Csend szava ez az örök talány


sorkoz



A 125 éves Kosztolányihoz


Esti Kornél megindult s a füstön át
érezte virágzanak a fák
bár az Üllői úton
ilyenkor nagy a forgalom
— Benézek a kávéházba mielőtt hazatérek
s egy újabb cigarettát tett szájába
úgy indult tovább
S most merre.- Oda hol örökös Vendég vagy az Úrnál
vagy ahol már se part se víz se csónak
Te voltál nagy — nagy művésze a szónak
üzenj nekünk hogy ne tovább
— Üzenj bárhonnan csak szólj

hisz ez itt nem haza már csak „ól”
hisz a magyar a legszebb beszéd
Ébreszd a költők seregét
hogy segítsenek legyen végre rend
e magasságos Házban ahol
Petőfi szárnyalt s József Attila
s tiszta szép szavaiktól
a Tisza vize is nekibuzdult hogy a medrébe visszalépjen
— Hol éber a szó, ott világit a nap
Koromsötétben várjuk a hajnalt
s amikor már vége a bálnak
s virágok nyitnak úgy tavasz felé
Világosítsd föl az elmét
ne bántsa senki költők szerelmét
és ezt a hazát Hát jöjj Te segíts


sorkoz



A Magyarok fája


Életfa aranyfa - fának kilenc ága
borulj ránk fényesedj szerte a világra
Védd meg szép honunkat — létünk virágfája
magyar a magyarnak maradjon barátja
Csillagos ég alatt terülj szét az égre
cselekvő Teremtőt mindétig megkérve
kilenc ágaidból kilenc kívánságunk
életre törekvőn minden arra vágyunk
Terítsd szét lombjaid ősök drága fája
kilencágú csillag a teremtés fája
Segítsd a szenvedőt védd meg erdeinket
búzaföldet termőt - segítsd mieinket
kilenc Szép karodból
szívünk ága lobban
hogyha értünk szólalsz
akkor leszünk jobban
Mily nagy volt a magyar
gyönyörű világa
segíts újra élni sokágú világfa
Ne emeljen kezet
magyar a magyarra
inkább mindig a jót
s a szépet akarja
Azt hogy nagyok legyünk
földnek büszkesége
nyelvünk tisztaságát
e világ megérje
sohase feledjük
a Szép magyar szokat
sokágú világfa
te légy most a Szózat
Világítsd az elmét
mikor köd takarja
engedd hogy e népnek
Szép egy akaratja
tulajdonná váljon
segítse a népet
kilenc ágú fácska
segíts - arra kérlek
Szelídes fejemmel
lombod alá állok
s - egységes magyar hont
és békét kívánok



sorkoz



Szomorú Napok – Kufsteinben
/Batsányi János emlékének/


Láncok, lámpások, láncolatok,
A korrózió is felragyog.
S a csillagok, a szabadok!
S vakok maradnak a vakok?
Csak a rabok a miértek,
A períratok miséznek.
Az Éjnek vége lőn.Az éjnek.
Vitézi ének lantokon,
Felvirágzik a bizalom:
Egy asszony fénye és szava
Lantot-vert édes dallama,
Ez ád reményt és illatot,
- száraz kenyérbe tör a fog,
- de szabadok, mind szabadok,
- Tejút fáján a csillagok,
A Dalnokok a madarak,
- mert fényt kér, szót kér s kél a RAB.
- A hold kanóc egy gyertya csak.


A RAB!



sorkoz



Odüsszeusz kételkedései madárpostával


Hol van már harci szekercém
hol az íj a felszerelés hol a szellem
s harci kürtriadóra nem hívhat senkise immár
feketén zúg le az este Mennék még párviadalra
s küzdeni Acháj harcosok élén ám halkul a szív
és nem halkul a felejtés Most is őt
keresem s várom a hajnal hasadását e kopár parton
hogy újra hajózzam Készítek fából dereglyét hogy
ringasson borszínű tenger míg Hozzád hajózom
Indákat szövögetve testemet beborítom és
köpenyemből fonva vitorlám elérek még
gyöngyházas Ithakába ahol vásznod szövögetve
vársz TE rám tüllhabos ágyban szép Pénelopé
Majd hogyha partot ér ez a bárka nevezzük annak
s megpillantasz így szólasz - Lám csak
hazaértél isteni hitves szép nyoszolyádig
Álhit hogy oda nem érek Míg akaratból van itt benn
a benti szövétnek úgy lobog éget minthogyha villám
sújtana legott a már látom a partot ládd ugye
eljutok Ithaka-partig Hogy teszem sose kérdezd
Nézd az izmaim bár tengeri algán s gyökéren
éltem de a vágy eggyéolvadt az akarattal
s látod-e elhozott végre indulatom Bennem lobog a férfierő
s átevezek viharvert vén ladikommal
minden vészen át látod-e mégis elérlek Hit éget
és tíz évet is odaadtam a tenger urának s lám
zöldruhás Poszeídon felszabadított Tudtam itt benn
újra elérlek dacolva tenger bajjal viharral mert
amit akar az ember mindenen túl eléri
Hát bízz és remélj Asszonyok Asszonya Odüsszeuszod

Hazatérhet!



sorkoz



ORFEUSZ LEVELE EURYDIKÉHEZ


Eurydiké nincs kímélet bár Hadésztól
perellek vissza téged
Hádésztól aki könyörtelen
s a föld ölébe estél kedvesem
Eurydikém nyújtsd ki két karod
felhozlak még ha akarod
tartson föl sötétség bokra
visszahozlak te lángszínű szoknya
Eurydiké már a pillanatban
mikor kimondlak halhatatlan
erő taszít le hátranéztem
erőtlen a férfi s ez nem érdem
Visszanéztem ma is holnap is
mit keresnél itt te magad is
Eurydiké itt minden asszony
nem kell már tűz hogy megmutasson
hamvas szemed pillája rebben
hogy mit nem szabad elfelednem
Bocsánatot sem kérek látod
maradok - holtan is - barátod
De ne feledd csillaggá válva
nevűnk ragyog az éjszakába
Szétválunk hogy összezárjon
s ladikjában elvigyen Cháron
Ne is figyeld gyors napok röptét
lent és fent találkozunk még

/A költő e verséért kapott Quasimodo-díjat/



sorkoz



Sikoly József Attiláért


Szorongás ezüstöz
Sávok az égen
Nyár birtokbavétel
Mármint a versek igazát is

Fétis a lét ez a megszületés
A nyárban s a költemények
Elém tárják
Valódi ifjúságod
Megkorbácsolt lelkeden
Átizzik a fájás s nem a félsz
S aki tud versül – megérti
- mire gondol lírában a férfi
s az a szép arc a tiéd
egy az igazból
Nem mosolyogsz
De érzem szemeid mögött
Lázak börtönök és a csalódás
Egybevegyül a fiatalsággal
És rád vall hogy a kor
Meg sosem értett
De felfénylett valahol
Egy világ szánakozása
Árva magyar költő
Fogadj meg barátodnak
A holnap lámpásai kigyúlnak
És feltámad újjáéled valami

Higyjünk



sorkoz



Szerelemidő


Most újra a szerelem nyit kaput
s mint csillagtenger éjszaka
vágyom Asszonyom szívéhez
mint régen akkor éjszaka
Mondtad hogy szeretsz régtől
egy tengeri szigeten
Mondtam hogy emlékszem reád
édes kis szívem
Egy tengeri szigeten
Azóta kereslek csillagrendszereken át,
kapukon és időfolyamokon keresztül
tört elő szívverésed
Azóta nézed az Andromédát fátyolos szemét
s azóta kereslek rég Megtaláltalak
Lobogtak ekkor csillagrendszerek
Istennők porba borultak
fátylakat szőtt a néma hold s ki élt
megmaradt Mindörökre
Azóta kereslek- Megtaláltalak
újdonsült lettél s a régi falak
a tenger alá kerültek
Azóta ültek ki a semmi partjain
a semmittevő angyalok gazda
és ige szerint, de nélküle
Szeretlek kedves a hajnalok apró lépteiben
az éjszakák feketekávészín lendületévben
kohódban mindent megégetsz átsüt a vágy szemed
kékségein is túlra az üveghegyek mélységéig
Szeretlek Téged Kedves A Sors koronádhoz igazítom életem
s éltetem a négy bárányfelhőnyi napot is.
Veled csak veled élhetek e porhüvelyben mely lehet
paradicsom vagy rémület de akkor is Veled mindörökké



sorkoz



A BIZALOM STÁCIÓI


Legelőször a két kezed melege,
véráramaink lüktetése beszél.
Majd a szél megkócolja barna hajad,
s érzem, hogy halad bennünk az izgalom.
S ilyen bizalom nincs is, sóhajtja szád,
majd ruhád simítja meg a szél, vétkezik,
hisz bizalmatlanul hátadat simítja.
Majd micsoda tinta kellene, hogy leírjam,
néked adtam a múltam s a jövőm, viseld.
Szemeidben az aranynap ívelt fénye ragyog,
s bizalommal odaadtam a jövőm is neked.
Viseld hát éneked te kócos fényalak.
Nos, beírtalak szívem titkos piramisába,
s akár Sába királynőjét a bölcsességet
kaptad e bizalommal, hogy kismadár szíved
erezete is kidobogja a stációt.
Micsoda diót kapott szemedbe a fény, hogy
színeiben ott ragyog múltad minden árnya?
S éri megyek utána, kószálok illatod nélkül,
stációidon átgázolt tudatom, a szemed sem kékül,
s mégis ijedt szíved harangütései a tájban.
A vártban megmozdul az élet,
hisz tiéd ez ének, te tisztaszavú örökkévalóság.
Az élet hajósát — engem — fogadtál szívkamrádba,
hogy ne legyek árva sóhajaid nélküli esten.
Tengerek lánya, elestem egy alkonyi csendben,
hogy melléd zuhanjon a vágyam, oly resten,
bizalmadért-bizalmam stációin a kereszt,
hogy kéredzkedett titkunk a nyárba, s az Őszi
vágyba belehalt a szívünk.
S mégis ívelünk a napba fénynek,
s ez az ének a bizalom stációinak képlete.
Te meg én, két hajótörött az idő tengerén,
bizalommal telve s bizalmatlanul.
S utoljára a két kezed melege, nyár volt,
s bizalommal szorítottad öröknek.



sorkoz



Albatrosz kiterítve


Letéptük a csend virágát
kikerültünk minden járdát
ujjam lett kezed bilincse
most meg tapad jelen - nincsre

Évek sötétek párkák levélkék csodák vérszegények
döglegyek tengerek parttalan szegélyek
idegen nyelvű tanfolyamok versek cikkek parittyák
szüzek rothadó sorsú alamizsnái
démonok gebe vizslák anyósjelöltek két szintes ház
még be sem löktek parfümök szeretet dominósan
lobogós gyűlölet szívek kitépve
behegedt ölelések fenyőillatú padlásszobák
álmok vétkek homályos patikák ötszobás gráciák
„Istenasszonyok” rimák kihűlt hálószobák hálálkodása
versömlések korai gyomorrontás megjelenések elveszítések
költők szívem halálomig vér vesztes nekrológok
Tanathosz kart—kitárva Ajatollahok - főpapok
Carterek panamák kések tűzben -izzók
felszabadultak elnyomottak újságok sárgult kivágásai
esszék nem esszék kifolytak betették
verések bénák násztánca kőszemű hetérák ajánlatai
sötétek hisztije bengálok nagy tüze
becsapások albérletek ígéretek infantilisak
Rokonok visszapörögtek poklok törvények elszabadultak
„apáim” meghaltak felkészült tíz körömmel Cháron evezősek
hidegszemű kerítők vörösboros terítők önhitemre térítők
hajnalok fagyosak érintők köpéstől csúszós bisztrók
a földön alvás előnyei influenzások
mindezek csupán egy test romlásának ostromkezdetei
a Duna—parton egy eb kiterítve ravatala az őszi avar
autók rádudáltak lépések jajveszékelés
szél elmisézte folyó eltemette
szürkebarátok micsodákkal etettek
síkbazárt egység szociábilis veréb a táj
Emlékszem haza kísértél levelek mennek
néma vagy nem válaszolsz
Albatrosz kiterítve könnyeimnek



sorkoz



Bocsánat


Uram Te bölcs vagy, megbocsátasz.
Az életem szűk lett, ne hibáztass
Veled vitáztam. Áztam, fáztam:
Uram, kellően magyaráztam a Dalt
Uram, Te Nagy Vagy, én kicsi porszem
Veled nem vitatkozhat ember és kor sem:
Uram mégis vitába szálltam egyedül fáztam.
Bocsásd meg nékem hűtlenségem, s ha véltem
volt ellenségem, s úgy érzem elhagytál éngem.
S a sírhantnál megtagadtak ahol Apám nyugszik:
S lelkem a térben mégsem zughit,
de ellened agitáltam, bocsásd meg halandón álltam.
Uram, te nagy vagy, bölcs és forrás:
Jóindulatban Ember és Óriás,
mégis a gonoszságot is Tőled hittem:
Uram bocsásd meg rosszat tettem:
Te nagy vagy, és mégsem látlak;
hittelek pedig Toronyháznak, templomnak, nagynak
Mindenségnek a Félelemnek hittelek Téged.
és Hittelek Téged Napnak, Holdnak, hittelek
régen megholtnak, hónak, vetésnek.
Uram, irgalmazz, nem hittem léted.
Ma már tudom, hogy előttem álltál, fény és
árnyék és Hatalom voltál,
nem láttam, s ezért
hitetlen Oltárt emeltem Néked
pedig botorkált bennem a Lélek. Istenem,
láttalak Téged álmaimban, bocsásd meg vétkem:
mert ha szégyen. Bocsásd meg nékem.
Uram, Te bölcs Vagy és megbocsátasz:
zokog előtted ember és állat.
Uram, kérlek tekints le néha:
két szemed Mindennek ősi hatalma.



sorkoz



Honi sorok Ráhel asztalára


Nem tudok betelni Veled szerelmem
esztendők évtizedek óta várok Rád Ráchel
úgy várok hogy a fergeteges Idő elszaladt
és ez alatt is reményem virraszt
Virrasztottam Érted a fenyves rengetegében
és ében éjek vitték üzenetem Hozzád
Orcádra lelkesedés ült Ilyenkor
és pisláko1ó fény gyúlt szemeimben
Isten a megmondhatója mennyi
órát számláltam de semmi az innovációs jövőből
csak jöttek a hírek és mentek a szóbeszédek
és nem ébredtem melletted mégsem
Virágos hegyoldal bíztatott engem Ráchel
és vigyázott Rád az Ég szerelmem
de a sors sok évet kért mitőlünk
és hány évet immár
Gyere hát hozzám surranj szobámba ne félj
bárha apró barlang e ház elérünk ketten
rózsabimbó szíved felett s az érem
nevemet fényesíti kebleid közepében
Veled vagyok e szép ház ldőmarta egénél és veled
Mezsgyén ahova hoztak
szaladó évek világos virradatok
amikor kenyeret hoz két kezed elibém
tarka hímzéssel letakarva rakod ide
a kicsike fénnyel borított asztalunkra
a kobra Idő el ne szalasszon
és szívünk mélyén’ el ne vetéljen az öröm
színes lámpáit kigyújtom a szerelemnek
hogy meséljen szépséges lelkednek Örökké
majd ha megtaláltalak



sorkoz



Loptam a hajnaltól


Loptam a hajnaltól fényt a szemedbe,
így hasonlíts majd az Istenekre.
A széllel a tűzzel együtt daloltam.
Bocsásd meg nékem: szerelmes voltam.

Balga álmot szőttem szelíd szőke este,
Titkomat egy tölgyfa hajladozva leste
Bekandikált hozzám a holddal,
Bocsásd meg nekem: szerelmes voltam

Arcod s mosolyod lesem s minden ested
És arról álmodom milyen jó a tested
Kebled labdáit meglestem titokban
Bocsásd meg nékem szerelmes voltam

Bársony ágyon vágytam titkaid keresve
Hálóinged alatt a tested kilesve
Vágytam a testedet a szádat csókoltam
Bocsásd meg nekem szerelmes voltam.

Ma titkon várom csendesedve,
hogy idebújsz mellém minden este
és most , hogy minden titkom idehordtam
messze vagy de a lelked elraboltam

Egy nyári estén megfogod kezemet
Akkorra már tied másé nem lehet
Minden gyöngyömet néked ide szórtam
De addigra már a szerelmed hol van?



sorkoz



Bornemisza Attila
Emléked örökké él a magyarság szívében
Bándy Kata emlékére


Elmentél a Mennyországba
Drága Kata kisleányka
Borzalom volt ahogy tették
Drága tested itt ragyog még
Isten sírt és így fogadott:
„kislány angyalom leszel ott”
Nem felejtünk el míg élünk
Hisz e földön nincs reményünk
Gonosz bűnök rossz világa
Szenvedés volt Néked drága
Most már Isten zár karjába
Pécsnek ragyogó virága
Nem volt életednek fénye
Elvitték a sötét éjbe
Elromlott itt lent valami
Sötétség lett és alanyi
Gyönyörű volt a kis orcád
Szeretett egy egész ország
De most elmentél az Égbe
Ott fenn vagy az „Örök” fénybe
Gyilkosod már végleg halott
Nem lesz lelke se itt se ott
Isten meg nem bocsát néki
Most is szörnyű ahogy nézi
Égi Katánk fenn a fényben
Imádkozunk itt a félszben
Légy Istennek angyal lánya
S gondolj vissza szép Hazánkra
Szivárványból van a fényed
Örökké él kedves Lényed

Égi fény volt ami ledőlt
Legyen Néked „ könnyű a föld”…



sorkoz



A Funtinel-béli lányról
Wass Albert emlékére


Hallottátok a hírt Nuca nekiindult a rengetegnek
haja lengett és piros csizmácskáin
- amelyet az örménytől kapott
ropogtak a könyörtelen
hótakaró közt
s ha akart valamit azt meg is tette
- Báró úr tegyen igazságot mert ellopták báránykáim s
nem hagynak nyugtot
nekem pedig Éltető urasság nekünk adta az üvert
Elnézte a báró a gyermeket aki alig múlt tizenöt éves
s mivel analfabéta volt nem tudhatta mennyi idős lehet
Ezen a gyermeklányon az uraságok meghatódtak s papírt kapott
hogy övé az üver s rajta a kis kerek ház
Nátu a juhászfiú visszaszerezte állatait és kisvártatva leszúrva
találtak rá
egyedül maradt a gyermek és kétségbeesése miatt felkereste a
boszorkányt aki megmondta a sejtelemes titkot - Ahány férfival
lefekszel
mind elmúlnak s ezután a te dolgod hogy bosszút állj az
embereken,
akik miatt magam is szenvedtem, de neked meg kell bosszulni
magad
mert homlokodon a jel hogy te lehess a bosszúállás angyala
S így lett Gáspár úrfival is akitől kisfia lett s szerette őt
lelőtték egy napon csak a kicsike csecsemő Gáspár volt az élete
S amint egy napon fürdött a patakban ellopták a gyereket is
Így már nem maradt semmije-senkije
Vigasztalták plájászok ám mindhiába elindult hogy
beteljesedjen a jóslat
és sorba ölte férfiait akik beleszerettek
Még a fiatal Sandrú is odaveszett ő meg a sziklán ülve miután
felgyújtotta az öreg juhász házát
kocsmákba járt hogy beteljesítse sorsát amit jósolt számára a
boszorkány
Még ma is látni őt néha Istenszékén s a havasban ahol lovagol
kísértet-kutyája hátán
hogy beteljen a jóslat
dalolt ha férfira nézett örömében hogy egyre több áldozatot küld
a másvilágra
ez volt a vágya és szomorú rabságos létét még ma is emlegetik s
látni vélik ahogy
dalolva lovagol a Csobán hátán
S örökké vannak hiedelmek s félve mennek a népek
mert különös énekeit visszhangozzák az erdők a hegyek



sorkoz



Emlékszem


Megnéztük a
Tartuffe - öt
hogy megjegyezzük
- mégis egy színház
meg egy ezüst- hiányjel
ami összeköt minket
levelek jönnek - mennek
akár a felhők
Nem tudom lesz-e még színház
Szendvics a Kamara büfében
taps csinnadratta
vidámság
csak telehordják lelkem
talaját a szelek
sárga szoknyád foszlányaival

nem tudok sírni



sorkoz



Micsoda Újév
- Atyám emlékére –


Ezerkilencszáznyolcvanöt
Éppen a rádiónál voltam
s ott töltöttem az ünnepet
készítettük a műsort
aztán hazasiettem hogy
köszöntsem Anyát S Apukámat
Hó nem esett
S a csillagok is eltűntek immár
csak az Ördögárok medre ásított felém
erről is olajkép a falon aztán haza
szép volt s kiegyenlített az otthon
s Apám Anyám a Lélek s mire értem
Oh — az a drága szívem bálványa
az igaz Ember nem volt többé
s ez ma is fáj pedig siettek az évek
s lelkem odaréved alig tudom bírni
és a jó isten bocsássa meg
hogy - elárvult lélek a fia —
azóta nem tudok sírni



sorkoz



Pihesors


Két hópihe találkozott
Vízcsepp testvér kis csillagok,
Keringőztek fenn az égben,
Kezet fogtak hófehéren.
Vízcsepp testvér,- add a kezed,
Hadd táncoljak kicsit veled,
Kézen fogva táncot jártak,
Egyesültek, eggyé váltak.

Vízcsepp testvér add a kezed,
Jaj a testem issza pára,

Lezuhantak a magasból,
Lezuhantak le a sárba!!!!!



sorkoz



Új nap
József Attila aki ma is él


És remény fedi arany korszakod
Nem lehettél igazán halott
Aki így ír és szól a néphez
Elér mindenki szívéhez
Teleírtál egy vaskos könyvet
- tudom eltűnni sokkal könnyebb
mint elő állani azzal ami
amit be se kell vallani
mert minden Reád emlékeztet
rád gondolok s a kezem reszket
Rózsákat hordanék a sírra
Az ég Véled van teleírva
Egészek birkóznak Részen
Nem halhattál meg egészen
Álomban is előhívtalak
És a Múzeumban láttalak
A világ most telve Véled
Gyémánt napjaidat éled
A szeretet mi körülvesz
Újra üdvöz újra éleszt
Ha közöttünk itt maradsz ma
Új nap süt föl a magyarra



sorkoz



Kőbe vésett szavak
Erdős Anna könyvének kísérőverse


Könyved fehérsége,
Azt jelenti béke
Zöld sziklák nyomában
Versek fényessége
Jelzi hogy költő vagy
Galamblelked tiszta
Mindig csak a szépet
S a kultúrát issza
Világít a könyved
Sok fő megdicsérte
Nagy ég rávilágít
Az Úr ékessége
Kívánjuk e napon
Hogy könyved dicsérik
Hogy ez a költészet
Érjen föl az égig
Éltessen az isten
Soká – drága költő
Költeményed mondja
Nem egy emberöltő



sorkoz



A 125 éves Kosztolányihoz


Esti megindult s a füstön át
érezte virágzanak a fák
bár az Üllői úton
ilyenkor nagy a forgalom
— Benézek a kávéházba mielőtt hazatérek
s egy újabb cigarettát tett szájába
úgy indult tovább
S most merre . - Oda hol örökös Vendég vagy az Úrnál
vagy ahol már se part se víz se csónak
Te voltál nagy—nagy művésze a szónak
üzenj nekünk hogy ne tovább
—Üzenj bárhonnan csak szólj
hisz ez itt nem haza már csak „ól” hisz a magyar a legszebb beszéd
Ébreszd a költők seregét
hogy segítsenek legyen végre rend
e magasságos Házban ahol
Petőfi szárnyalt s József Attila
s tiszta szép szavaiktól
a Tisza vize is nekibuzdult hogy a medrébe visszalépjen
— Hol éber a szó. Ott világit a nap
Koromsötétben várjuk a-hajnalt
s amikor már vége a bálnak
s virágok nyitnak úgy tavasz felé
Világosítsd föl az elmét
ne bántsa senki költők szerelmét
azt a hazát Hát jöjj Te segíts



sorkoz



Szárszói sínek
József Attilához


Barátok lennénk – tudom érezem
E nehéz göröngyös úton mikor megjelen
A nincstelenség s a gondolatiság
Ott ténfereg a szánkon s kimondanánk
Kezet foghatnánk és alkotásunk
Felmondanánk a patak parton
Virágok hajolnának fölénk
S amikor neved kimondom
S testvérem vagy érzem meghatottan
És térdig halálig megtörötten
Hiszen a nevem is Tetőled örököltem
Micsoda szín milyen örökség
Mondatja velem a dráma tükrét
A nyár világító lámpása alatt
Nézem a szemközti házfalat
És gondolatim el-elmereng
Megosztottam volna keletlen
Kenyerem is Véled Képzelt
Barátom s ha arcod szomorkodni
Látom vigasztalnálak
Ennyi a bánat Nézek Utánad
De csak a szárszói sínek világítanak
- csillagok helyett – az éjben



sorkoz



Szomorú Napok – Kufsteinben
/Batsányi János emlékének/


Láncok, lámpások, láncolatok,
A korrózió is felragyog.
S a csillagok, a szabadok!
S vakok maradnak a vakok?
Csak a rabok a miértek,
A períratok miséznek.
Az Éjnek vége lőn.Az éjnek.
Vitézi ének lantokon,
Felvirágzik a bizalom:
Egy asszony fénye és szava
Lantot-vert édes dallama,
Ez ád reményt és illatot,
- száraz kenyérbe tör a fog,
- de szavbadok, mind szabadok,
- Tejút fáján a csillagok,
A Dalnokok a madarak,
- mert fényt kér, szót kér s kél a RAB.
- A hold kanóc egy gyertya csak.
És LÁTÓ lett a BÚS: A RAB!



sorkoz



Legszebb elem a tavaszból


Körém gyűlik minden elem
rám köszöntött a szerelem
Miből vagyok elemekből
nem baj ha nem ébredek föl
tekinteted tengeráram
te zengesz föl minden fában
tűz ha gyullad s benne égünk
egy csók marad az emlékünk
égre nézek téged látlak
mondhatnálak rózsafának
égnek. földnek ha nevezlek
azt jelenti hogy szeretlek
Elemeket fedezek föl
legszebb elem a szemedből
tüzel felém pillantásod
jaj ha az enyém meglátod
ott találod krátertüzét
s csak a simításod a fék
Te vagy nékem legszebb elem

nemzet-vivő nagy szerelem



sorkoz



Verdi G moll fantázia


A percnyi csönd fegyverszünet
Arany barázdák fénylenek
Száguldunk rónák között
A zaj messzire költözött
De jaj ki fényretör mégis
Megzabolázza az ég is
Itt benn érzelmek küzdenek
A percnyi csönd fegyverszünet
Az álom régen elhagyott
Összetört kéklő darabok
Viaskodnak a fény alatt
Mindez egy futó pillanat
Mire valók a fegyverek
Van vagy nincs az egyre megy
Pillangók a kis kert felett
Zárt szív ás érrendszerek
És szájak szólnak valahol
Egy arc mióta rám hajol
S múló életünk felett
Minden perc fegyverszünet
Megszületünk hogy rög legyünk
Isten e az ki Istenünk
Van e új ég az ég felett
minden perc fegyverszünet
Mély tengerárba merülök
Tetőled tán részegülök
És rám csördit a képzelet
Minden perc fegyverszünet
S értés baldachinja alól
Már éveimet számolom



sorkoz



Csillagok hazug társa vagy


Csak akarat az egész, máris megtagadsz
Árulóvá válsz a csillagpor miatt,
Te is csak megtagadsz.
Csillagoknak hazug társa vagy,
Nem én vagyok az, ki növeli a bajt,
Te vagy az, te is csak megtagadsz
Nem nézel semmit csak magad ritmusát
Megbántani tudsz egy igazi jó társat
Te is csak az maradsz, csillagközi anyag.
Így írom le e súlyos szavakat,
Te is csak ez maradsz,
Csillagokat néző igazi társ alak,
Aki tisztaságra adtad csak magadat.
Sohasem szeretted az igazi arcomat,
Csillagtalan Társam. Mindig csak az maradsz.
Por piszok és semmi ez a harmonikád,
Csillagtalan Társam megyek csak el tovább
Amíg megtanulod tisztelni életem
Addig nem találsz meg a csillag életen
Csillagtalan Társam mindig csak az maradsz
Csillagok közt járva itt vagy hát védd magad
Bizonytalan élet bizonytalan Sorsos
Vakvégzetemben bizony nem is sportos
Csillagtáncba menve elárulsz egy napon
Csillagférfiaknak adod magad s hagyom
Csillagtalan Társam észhez térni kéne
Hogy a csillagok közt szülessék a BÉKE
Béke legyen végre és ne legyen siralom
Ezt a takarítást biztos hogy rád hagyom
Szülessenek meg már a Csillag emberek.
Hogy a port a tört fényt szemed is érje meg
Akkor legyen szavad ha csillagok poroznak,
Minden mozdulattal tele lesz az ablak
Csillagtalan Társam csillagokat lehelsz
Mézédes szavakat sajnos már nem lehelsz
Bizony így látom én ma este e dolgot.
Éppen azért írom, hogy sok legyen a dolgod..
Megint megbántottad vészmadár lelkemet,
Mit ér a szerelem ha néha vak is lehet
Csillagéjben várom más legyen az ének
Mert különben Téged nagyon szeretnélek…



sorkoz



„Nagyon fáj”
Ellentételek József Attila versére/
„a kívül- belül leselkedő halál elől”


Megszökne a lélek ha tudna
S nagyon fáj a nyárba szökkent ifjúság
Meg a Szerelem múlandósága, mert ott bent
A lélek függönyei mögött mélyen
A szégyen és a pír bezárva
Nem árva többé aki árva hisz vele:
Betegség magány gyilkos kór
Hűtlen szerető anyanélküliség hazátlanság
sorstalan - sorsa
Nem hozza vissza többé a királylányt a király
Mert végleg elmerült a múltakban talán
Átjárhatatlanok a lélek útjai Nincs időalagút
Nincs oxigén csak a tetőtlen ég néz némán a
Szenvedőre
Milyen dőre az ember hogy alkotni akar mikor
Alkotásra semmi oka hisz rombol a kor
Szétbombázza a föld auráját
meg a természet rejtett üregeiben
Nagy a hallhatóság s naponta eltűnik egy-egy faj
EZ a baj ez nagyon fáj
mintha gurulna velünk egy batár
A végelláthatatlan domboldalon
Micsoda halom pedig a Himalája
S nincs menekvés se, mára se holnap
Összeomolnak az álmok és elvesztett szeretők
Siratják a boldogtalanságot
Micsoda álom az álmatlanság
A József Attilai barlangvilág szerkezete
Mert nagyon fájt ordított neki az élete
Anyátlanságtól- a Flórátlanságig míg egy
Gyilkos gép nyakára nem hágott elvenni életét
S ez nagyon fáj Még ma is sikolt a sín
Ha rálép az élet
„Pattanjanak meg a gyerekszemek” mikor az életet
Nem becsülik meg úgy mint ő
Nemtő gondolatok jutnak az eszébe eszmefuttatás az egész
De térközi vonatjáratokon haldoklik a Teremtés maga
Ahol ő jár a nagyon fáj hercege
Most üres az ég hajnalok függönyét tépi szét kezem
De nincs csak fájt ordító reggelem ha látom
A nyomorúság átcsap a házon és fázik
Mondd Attila nagyon fáj-e még az élet
„Csigolyás herceg piros csizmában”
Van ma annyiféle bolt kifőzde miegymás
A nagyon fájt most felejtsük el mert
A falu mint egy tányér krumplipaprikás rakás
Füstöl az ezredév emlékezetében
S mert nagyon fáj a külvárosi éj
Hajnalban te mesélj mert a tőkét se dönti senki
Te énekelj emeld ki verseidben az eszmélet
Titkos rózsáját ha fáj
Csak te tudod te értheted a Dunánál
Hogy úszik el a dinnyehéj
Jöjj és mesélj mert „Nagyon fáj” ez a kor
S mert már csak kartoték adat
És nevesd el magad hogy
Igazad beteljesült
Hazámban bársony nesz inog
s nem tapsikolnak a jázminok
s nincs hely sem hol felolvashatol,
apokaliptikus ez a kor
s „Nagyon fáj”
„S ha eljönnél látsz ma itt nem fehéret csak Európait”
mert mindenki odatartott
A küszöbtelen semmi küszöbén



sorkoz



VÁLASZ VÖRÖSMARTY MIHÁLYNAK


- Mi , mindig megisszuk az árát
Bármit teszünk szegény árvák
országunkban sok száz éve
sose születhetett béke
pedig húzták idegenek
szívünk ma is beleremeg
Isten trónja áll felettünk
dehogy reszket „mi reszkettünk”
Húzta tatár húzta török
azóta is a menny dörög
húzta német orosz iga
ebben éppen nem volt hiba
Hidd el Mihály nem remegünk
Szabaddá vált a nemzetünk
Most már vígabb lesz a torunk
kevesebbet panaszkodunk
„Vén Cigány-”ok mind kihalnak
tárva nálunk minden ablak
nem az jön be akit várunk
kavalkád lett az országunk
Magyar szavunk elvész Mihály
pedig szabadságunk is áll
vonóink mind tönkremennek
nem terem fát ez a nemzet
„Ünnepelnek a világon”
Velünk meg elevez Cháron
nem ül el a vész haragja
kis országunk lett a rabja
nyugat kelet kapujába
s nem jut be Európába
Árvíz-belvíz mossa házunk
s apró dolgokon vitázunk
Kicsi hazánk mégis drága
Új évezred vár hazánkra
tudjuk merre van az irány

versünk mégis: a „VÉN CIGÁNY”



sorkoz