bornemisza

Lovag Bornemisza Attila verseinek 2. oldala

Fény és árnyék

Megnő a facsoport árnyéka
Megnő szívemben a gond
Villan a fecske az ágról
Röpte valamit mond
Most kell a fény, míg él
A létező és a vér
A rózsából kilép
Árnyékot hoz a ház
S fekete, mint a gyász
Estére elalél
Mert kell a lét fénye
Az árnyék a sötétre
S kell-e lelkesedés
Fény és árnyék harca
A lét igaz arca
Árny mellett mutasd fel
Tudásoddal a fényt





Emlékezés Édesanyámra


Homokvár alá eltemetett élet.
Homokszó szavakkal köszöntelek Téged.
Arannyal öntöm le szobrod az Időben,
mert most a Létben itt állunk kidőlten
Fénysugarak a fák a virágok kokárdák
Mindez alig látszik melledre felvarrták
felvarrták az élet fenti angyalai,
emléknapodon kopogtat Valaki.
Valaki? Egy költő szétszórja rímeit,
s csodálkozva kérdi, mi történt íme, itt,
mennyországba lépett kedves Anyám Éva
ünnepli a család és az egész Éra
és minden művészköri tagja,
aki az Ő kezét csak egyszer szorította.
Ünnep légyen nálunk, ünnepel a Fáma,
Gombokat szabott a sors a ruhádra
Pedig, hogy szenvedtél, ezer bajjal Anyám.
Most pedig énekelsz az Úrnak asztalán?
Lángos betűk írták nevedet az égre.
Elmondják, hogy boldog mindőnk Évikéje,
Hisz már, klasszikus vagy, írja épp egy honlap.
Nyugalmat találtál a mennyei Honban.
Szeret a családod, Édesanyám, Évi,
ezt a szeretetet felnőtt fiad méri,
kinek a szeretet fénylik homlokáról
és az ő szerelme Angyalka a bátor
kár, hogy nem ismerted őt meg igazából.
ma az ünnepeltnek s néha szól a költő:
legyen emberséged versekből felöltő,
Éltél jó sokáig lelkem tiszta Anyja
Arcodon Szűz Anya mosolya marad ma
aki családunkat szívébe fogadta.
Legyen meg a békéd, százezer alakba’,
s álmod mindig tiszta, mennyei ablakban.
Matriárka voltál e kedves családban.
S ma,. itt ünnepelünk, gyászos- boldogságban.
Hosszú-hosszú évek raktak rád bilincset,
emelt fővel bírtad sok - sok szenvedésed.
Szerettünk jó anyám, szerettünk Tégedet.
Emléknapodon ünnepeljük szíved.
S ha elmúlik e nap is megmaradunk neked.
Fenn a mennyországban is szeresd Tieidet



sorkoz



Impresszióm a világvégi csendem


Engem most ne sajnálj, kifosztott az élet.
Hogyha verset írok hamis az az ének.
Hogyha örülök is, örömöm nem teljes
Hogyha vidámkodom ,a két szemem könnyes.
Mit ér a szép világ, hogyha nem az enyém
Mit ér a Másvilág oda se jutok én
Mit ér az égi fény, hogyha nekem hamis
mit ér a földi lét,hisz elér a nagy zaj is.
Engem ne sajnálj, hisz kifosztott az élet
életem görbe mások szennyezték meg
Múltamon toporog ezernyi sok bánat
Nemrég vesztettem el szerető anyámat
Mindenki meghalt, megfagyott az élet
Másnak vigasztalót írok, a reménynek
Nincsen semmi, ami fényként megvilágít
Csüggedés a napom és nem fénylő kaláris.
Hogyha verset írok, szívem helyén nincsen
Ami régen dalolt megfagyott a kincsem
Elfogyott a szép szó csak a holdvilágit
Nem felejti rajtam hamvas szempilláit
Micsoda regény volt családunk élete
És most csak didereg, s azt kérdi- szóljak-e?
Nem csitul a bánat, bár néha öröm kínál
Mégsem kell szívemnek e ritka öröm kanál.
Bánatom egyéni, de a versem közös
Néha a szememben hullnak téli ködök
Itt élek az idő molyrágta köpenyén
Világvégi csendben világok szigetén.
De egyszer csak megjön a várva-várt szép ige
Azt kérdi szívemtől adjak-e fosztjak - e
Mindig bizonytalan minden kedves szava
Hiába jön el már minden szép éjszaka.
Mosolya a nap bár, szeme barna kő
A szája gyönyörű, a karja mily ölelő
Pedig csak az álom foszt ki minden éjjel
Mikor felébredek a lelke már nem ér el.
Álomképek ringnak reám minden este
Testetlen álmok mintha minden esne
Le a földre tőlem álmatlan álmok
Igazi ébredést és fényözönt kiáltok…


sorkoz



Heródiás tedd a dolgod


Heródiás, a fejemet akarod hát?
Vedd el ha lányodnak adod
A buta szűz úgy sem érti ezt az égi akaratot.
Heródiás mit féltel jobban
A talentumot a férjed aranyát,
Vagy azt aki utánam jön majd
És legyőzi a Halált.
Heródiás vedd a fejem hát,
Lelkem örökké fennmarad
Ha testemtől elválasztod
Hidd el semmid sem marad
Vérfertőző léted az égbe kiált
Az égbe hol nem vagy ott
Heródiás, a fejemet akarod?
Hát vedd el ez a Te napod
Salomei nagy kérdés ez, a buta szűz óhaja
Nem fog teljesülni már soha
Heródes néhány talentuma
Mert győz a jó és kiátkoztatól
A földből s az égből is
Van aki nem látja át azt hiszed
Förtelmes gonosz vágyaid
Te vérbosszút kiáltasz
Te tetracha feles fejedelem
Heródes mégis fél tőlem
Itt volt a börtönben lenn.
Én mondtam, hogy bocsásson el
Mert az Ég megbünteti
Azért kellett hát a fejem
Itt van és vidd el neki
Herodiás te szajha asszony
Fejem a tálcádon honol
Te pedig reszketsz az égtől
Nem nyughatsz félsz itt alól
Miért remegsz hát Heródiás
Lelkem a kincs most a tét
Tudod hogy meglakolsz nagyon
Kegyetlen tetteidért
Utánam jő majd egy Másik
Aki legyőzi majd a halált
Te pedig itt maradsz pornak
A szent város romjainál
Tedd hát a dolgod Salome
Holnapra vedd a fejem
Mutasd mily bátor lány vagy
Egy tetracha fejedelem
Utána nem leszel boldog
Szűz maradsz s buta talány
Kivasalt egekbe vágyol
De tiéd a sir és az ár
Tedd hát a dolgodat hóhér
Rám vár egy másik világ
A buta szűz vágya elomlik
S lelkem az egekbe száll…



sorkoz



A nagy LANTOS múzsájához
Baumberg Gabriella hű szívéhez -


Visszhang voltál és Tündére a szónak
aki hallgatott akkor is ha szóltak
De Lantosod dalolt egyedül csak Neked
Jó költő asszony sírt a két szemed
amikor börtönben ült a szeretet
de hűen kitartottál akár az Ég
végighallgattad e hosszú „Nagymisét”
Aztán a dal elhalkult parány
egy alkonyi ég alatt örökre talán
azért hogy újra s erősebben zengjen
Lantosod dala itt visszhangban pengjen
S akkor is fogtad hűen a két kezét
amikor fentről rászakadt az ÉG
a messzi Linzben újra szólt a Dal
egyek lettetek örök Diadal
Aztán a dal csendben eltűnt lassan
egyesült a két hang odalent a hantban
s most már eggyé vált a két akkord
hogy zenéjével ékesítse a kort
Visszhang voltál és Tündére a szónak
s most a „molekulák is összekocódnak”
Hős asszony léted most értjük talán

a Millennium ezüst hajnalán



sorkoz



Csillagok hazug társa vagy


Csak akarat az egész, máris megtagadsz
Árulóvá válsz a csillagpor miatt,
Te is csak megtagadsz.
Csillagoknak hazug társa vagy,
Nem én vagyok az, ki növeli a bajt,
Te vagy az, te is csak megtagadsz
Nem nézel semmit csak magad ritmusát
Megbántani tudsz egy igazi hitvestársat
Te is csak az maradsz, csillagközi anyag.
Így írom le e súlyos szavakat,
Te is csak ez maradsz,
Csillagokat néző igazi társ alak,
Aki tisztaságra adtad csak magadat.
Sohasem szeretted az igazi arcomat,
Csillagtalan Társam. Mindig csak az maradsz.
Por piszok és semmi ez a harmonikád,
Csillagtalan Társam megyek csak el tovább
Amíg megtanulod tisztelni életem
Addig nem találsz meg a csillag életen
Csillagtalan Társam mindig csak az maradsz
Csillagok közt járva itt vagy hát védd magad
Bizonytalan élet bizonytalan Sorsos
Vakvégzetemben bizony nem is sportos
Csillagtáncba menve elárulsz egy napon
Csillagférfiaknak adod magad s hagyom
Csillagtalan Társam észhez térni kéne
Hogy a csillagok közt szülessék a BÉKE
Béke legyen végre és ne legyen siralom
Ezt a takarítást biztos hogy rád hagyom
Szülessenek meg már a Csillag gyerekek.
Hogy a port a tört fényt szemed érje meg
Akkor legyen szavad ha négyen poroznak,
Minden mozdulattal tele lesz az ablak
Csillagtalan Társam csillagokat lehelsz
Mézédes szavakat sajnos már nem lehelsz
Bizony így látom én ma este e dolgot.
Éppen azért írom, hogy sok legyen a dolgod...
Megint megbántottad vészmadár lelkemet,
Mit ér a szerelem ha néha vak is lehet
Csillagéjben várom más legyen az ének
Mert különben Téged nagyon szeretnélek…



sorkoz



DYSKÓ-ZENE -EMLÉKEZETBŐL


Bennszülött-had dobajok tam-tam
fából-faragott dzsungel-ritmusú
szobrok ugatnak s a véresen-vérző napszivü napnak
halotti maszkot nyújt egy felleg
A hold vitorlás csak
majd egy buborék madár dobódik tam-tam
s amig-addig marad bent lét
csontokkal féreg hadakozik tam-tam
a csontok sose remegnek
félisten árnnya tornyosúl egy vadembernek
csizmák dobaja tam-tam tankok ezek
Hol a lét tam-tam Alszik a dzsungel fáklya lobog
menetelnek szívemben rongyosok
zsidók cigányok kisebbségek tam-tam
vér szövi át a dák íriszét
koponyák gurulnak szerteszét tam-tam
Nem néma semmi áhítat
bottal botoz a sár
kutat aranyat halászik Helén
valaki fiát keresi valaki lányát tam-tam
haj-takarók A húst megzabálják
rettenetes torok a múlt
csontjait a Visztula hányja
ki gondol most tőnő madárra tam-tam
Valami festő festett egy képet
ciánszag jő furcsa kiértet
Kannibálok konyakot vedelnek
a Nietzsche-tant „azt” tanítod meg tam-tam
Sötét bíráid bevonultak
ítélkeznek feddik a múltat tam-tam
S ki visszahajol nincsen előnye
magzata jöttét jelzi a béke
s nyög ez a század-szülőnő halkan
egy orvos hajol föléje Nagy Tan
aki már a Mindenséghez tartól
Albert Einstein néz ki a falból
hallik a tam-tam
kinek fagy röghöz a vére
szülőágyon lassan születik
vérben a béke



sorkoz



Kételkedéssel
A Sorshoz-


S akkor felüvöltött a szél
A Hold-sarlóját elmosta az éjszaka
Visszavárón lángot vert szívünk szava
s egy G. moll fénysugár ráköszönt
Micsoda fényözönt szórt le a hold és
a csillagok vad táncában ijedten
bókolt a zene
Mindezt torkod erezete, hangszálaid fénymemóriája
mert Bartóktól-Kodályig bezárva
tudsz mindent mint értő nagy zenész
Csupa érzés a hangod orkánokká növekedtek
a harangok szivárvánnyá szálltak a fényrezgések
Micsoda ének a te Dalod megríkatod a fülemilét
aki veled énekel s versenyre kel
Irigykedik a tenger hogy hullámait
felkorbácsolja a zene s ez hangod erezete a
gyönyörű a szép
A bibék mozdulnak a dalra fényt árasztanak a
sötétnek hogy világos legyen
Mindenem a dal és az ének Szeretnek téged a
tárgyak Mennek utánad hogy fényt hozz le
ezüst hajnal színűt
Te mindenrekesz énekes leányt te mindenség palotájú
hangorkánmpalota énekelj!
Adj az angyaloknak segítséget mert félnek nélkülünk s nem hiszik
azt amit látnak és nekünk adj jó hírt és reményt hogy a
Dal mely világot éltet fennmarad
S néked adom e dalt e szóvetést a világ utolsó hajnalának
Vizöntő_kori csendjét
S adj jó vetést a füveknek hogy halljanak s daloddal nyisd ki az
Időkaput hogy haladjanak Isten felé a lelkek
Énekeld meg a jövőt a kimenő –bemenő lélekkaravánt
most és mindörökre...



sorkoz



Vezéreljen a csillag


Fönn a csillagos világban
felhő fürdik nemes gázban
sötétkék egek fölött
Vár a csengő - bongó ének
odagyűlnek száz szirének
énekelni képedet
Mindig te vagy a mosolygó
szereteted szertehordó
világító ékezet
s jóra fordul minden álom
Szép arcodat megtalálom
segít majd a képzelet
S ott mosolyogsz minden tóban
akárha egy szelíd sóhaj
s halkan érzem léptedet
Te Ki gyógyítsz s minden sóhaj
veled száll a fehér hóban
Te vagy minden képzelet
Nálad jobb már nem lehet
Engedj rólad énekelnem
hallod — e dalt most is zengem
a szálló idők felett
Orvos mégis mesemondó
nincs is nálad szebb rajongó
messzi századok felett
Nincs is hozzád több hasonló
Téged festett Leonardo
s tudta hol az ékezet
s én a költő írlak újra
századokra visszahullva
mert TE Vagy a képzelet
Szép voltál mint égi tündér
jaj de hamar tovatűntél
— így lebeg a képzelet
s lám megírlak újra újra
századokra visszahullva
engedd - énekeljelek



sorkoz



Világfordító Emberek ( Heinrich Schliemann )


A magdeburgi kicsi házban egy világ
megváltoztatását képzelte el egy hat éves gyerek.
Magam sem különben, nekem nem sikerült,
Neked igen. A hellenista világnézet
alapjait ingatta meg ásatási kísérleted,
Homéroszt végképp felszínre hoztad, véglegesen.
Milyen esendő az ember. Kincseket halmoz fel,
s te lemondtál róla. Hazádnak és a görög
népnek juttatva el a bizonyítékot.
Mennyi küzdés, akarás vonta meg a szádtól a szót,
Jób sem szenvedett többet mint te, bár ő
Istenével perelve tette, te bíztál az istenekben,
szó szerint vettél egy bizonyos bibliát.
Egy nép történetét – Heinrich – micsoda hazátlanság
a te világod. Amikor látod, hogy Sophiád felékszerezve,
akkor hitted el félelmetesen igazadat. Igaz Trója
az utókórnak – kicsi maradt , de létezett.
Majd Műkéné következett a Tyrrosy várak, Kréta.
Leírva is sok ez. S te süketen is, vérző fülekkel,
porosan, hőségben végigvitted életed célját, úgy mint
senki előtted.
Most emelem kalapom s versben szabadon szólítalak,
én is Homeros - i eposzokon nőttem fel, meg
Orfeusz tanmeséin és értem a dolgod.
Nem ismertek el, pedig nagy voltál, vagy és leszel.
Síró kebel a te életed, kő nehéz évek után, ma már
ott vagy lelkünk siratófalán, s a falánk idő sem
tud bekebelezni Jönnek a napsütéses rétek,
melyek rejtenek városokat, meg várakat.
Tebenned látom önnön magamat – Heinrich –
megtartó bilincs a te léted.



sorkoz



Episztola az Olümposzról


Ne kövess tovább Euriminé
tarlós szöghajad fúrd a mélybe
Merülj alá az Olümposzon
ne akarj ülni Senki helyére
Ne kövess szép ligetes táj
amit elhagyok csúcsára vágyom
szeret engem a könnyelműség
aranylantom és szeret Áton
Belátom Héra kell nekem
ki dalra dallal felel
aki átölel nyoszolyámon
és akit én altatok el
Mert karjaimban csodák szerelmek
égnek várja maradjon hát
a régi szépség
mesék históriája
Várj a tengerárba bukj le
kazal-hajad így vízbemártva
márna-illatú kóc lesz belőle
ne nézz az Olümposzi tájra
szerelemre s magzatra várok
aki koronám átörökli
néhány kazalnyi költemény
Neked marad az övék semmi
most még reményben élnek s csillog
a csillagra-írt nevük s büszke
új istenekké válnak s voltod üszke
így hát elbúcsúzom Tőled
ne nézz utánam
megcsókolóm a jövendő közeledőket



sorkoz



Drága kő a szép szó Faludy György költőnek


Mert kimondtad a szót az árvát
amikor a Haza nem figyelt Rád
s amikor a hálátlan világ elejtett
amikor baptűvel kezelték a kertet
amikor végre a fény is felszikrázott
amikor a Haza már békében ázott
amikor a fényben újra megfürödve
költő szíved az égre felemelte
akkor már a szavad nem lett többé árva
akkorra a szíved a házáért várva
egy szót dobogott: hazaszeretet
amikor Csillagra tették a Nevedet
Azóta érzem én Napvédjegy erezet
Azóta tudom én a legnagyobb Nevet
Költőm vagy és voltál örökké a fényben
Parnasszus csúcsain a legmagasabb Égben
Jó költőm verseid follyanak mint patak
fényes szép rímeid bennünk forrást fakaszt
kis kocsmák embere is érti éneked
a legkisebb árva is dúdolja versedet
Mert kimondta egykor Isten a szavakat
azóta duzzadnak benned a szent szava
Kimondta:Talentum s vers lett minden imád
fénylő tekintettel figyel Rád a világ
Nagy költő felelj hát minden szó a tied
kisérje el szemed porszem Tieidet
Lángbetűid úsznak fenn a magyar égen
szeretünk-idézünk Téged nagyon régen
Kék égből zöld színre váltson most az ének
Drágakő a szép szó a költő szívének

Áldja meg az Isten zengje mind s Hűvösvölgy
jó költő életed Drága Faludy György



sorkoz



Elmélkedés


Itt ülök az ország tetején,
Szántóföldek, zöld vetések völgyek és hegyek
Látványa tárul most elém.
Ez hazám.
Itt látom a világ legszebb országának színeit,
Erdők szívverését hallgatom s büszke vagyok,
hogy magyar lehetek.
Talán hetek teltek el azóta, hogy mindezt láttam,
Nem jártam a világ nagy részén, de nem is akarok
Nekem hazám az egy a szent ország és itt akarok
Majd nyugodni ha elmegyek. Mert magyar vagyok.
Mások zászlókat lengetnek és jelszavakkal
Jelzik, hogy kicsodák, nem ez a hazát szerető dallam.
Ebben a dalban van a szív lüktetése, a hegyek tüdejének
Lélegzése és sóhaja, a rétek siralma és öröme,
A szél ordítása és a folyók áradása is kedves, mert magyar.
Még a szenvedés is jobb itthon, hisz aki látja,
És járja életútját az magyar.
Most itt ülök az ország tetején és könnyeim gyöngyfüzére
Hull: erdőtűz, áradás, szélvihar .- Jaj magyar szenvedés-
Hullik az égből, Istenem Te segíts. Tudom büntetsz minket
Mert Teremtésedet a földet szétziláltuk – mi is-
Akár a többiek. S akkor a föld felkiáltott Hozzád:
- „Uram szenvedek. Bombázták az orcám, atommal szennyeztek,
- Tengereim szennyezettek, a te fiaid tették, segíts!”
S az Úr így büntet, ártatlanok is belekerülnek haragjába.
S mi újat akarunk, harangokat öntünk egy új rendnek, és széppé válik

Nemzetünk!

Itt ülök az ország tetején. Te én mindannyian fogjunk hát össze,
Mert a föld gyémánttengelye is elmozdult butaságaink során!
Mentsük meg a földet, erdeink fogynak, szántóföldjeink szennyezettek,
Allergiásak és betegek vagyunk, s kipusztul nemzetünk.
Oh, Isten arcú ég kegyelmezz nekünk. Katasztrófák százada ez.
Ez még csak a kezdet.
Itt ülök az ország tetején, szántóföldek zöld vetéseit varrom össze,
hegyeket építek gondolatban és folyókat terelek el,
hogy szent legyen és nagy Magyarország.
Kitelepítem a nem idevalókat,a” Heketonheirákat”*
és „küklopszokat”*, akik vesztünk okozták.
És nagy lesz nemzetünk.
Eltűnt a látomás. Itt ülök Kékestetőn a toronyban,
és harangoz a szél.
Isten meghallgatta a kérésem…..

NAGY LESZ MAGYAR HAZÁNK…
Ámen…

*Gör: Uránusz és Reia gyermekei
1.Háromszemű óriások
2.Százkaru óriások
Mindet Uránusz fia Kronosz a Fősten bezáratta a Tartaroszba,
Mert félt tőlük
Átvitt értelemben a romboló és nem építő elemek.



sorkoz



Ima a magyar szabadságért
Kossuth Lajos emlékezetére


Ma már szabad ez az ország
Bár életünk megrontották
eszmékkel és álhitekkel
de élhetünk szerelemmel
Ma már szabad ez az ország
kicsivé vált elorozták
ki az ki ma értünk reszket
jogszabályok országtervek
Ki mondd imát szép hazánkért
az elveszett nagy országért
Ki kérdezi magyar vagy-e
magyarnak mondd van e helye
Van -e múltja és jövője
azt sem tudjuk hogy jövőre
lesz e népünk fogyatkozunk
de mi mégis itt maradunk
Itt maradunk büszkén Veled
Kossuth Lajos velünk mi lesz
Imát mondunk szép hazánkért
szabadságot kérünk másként
magyar Honban Magyar ének
minden magyar szeret Téged
Kossuth Lajos példád örök
akkor is ha a menny dörög
stennek nagy szószólója
hangod égi harang-nóta
Imádkozunk szép hazánkért
a magyarság szabadságért
a költő kiált magyar szóért
tudjuk Kossuth Lajos szót ért
fenn az Égben Jóatyánkkal
ki letekint magyarsággal
áldja meg a szíveinket
s azokét ki értünk reszket
Jó vezérünk Kossuth Lajos
Isten egében otthonos
Nem feledjük amit tettél
a hazánkért cselekedtél
Istennél te szólj hazánkért
a legdrágább szabadságért
Neved szíved mindig honos
Nem feledünk Kossuth Lajos



sorkoz



Köszöntő


Szólott imigyen Zaratustra
Ha ez a „Nietzschei filozófia kissé erős
Mert nem hős, aki gyengébbet üt
S ilyenkor tavasszal az a vágy él
megajándékozni a nőket a létben
-Kiket is –kérdi a költő s egy
emberöltő kevés, ahhoz hogy
mindenkit felsoroljunk emberemlékezet óta
kóta szól, arról hogy Margarett Mietschel meg
Georg Saand és a kutatók köztük
Meri Curries többi mind
Vessük előre Édesanyánkat s a nagyanyát ki
Nevelt s meséket mondott a létről
Bár a lét nem is oly meseszerű de szép volt
Ahogy esténként hallgattam nagyanya meséit
Mert van ilyen nagy Nőnap, bár nekünk
Ez sem adatott meg csak a teremtés Isten tervéből
S a munka a feladatok hányadosa vagyok
S kezemben korbács helyett szerény ibolyával
Köszöntlek Titeket mind Asszonyok Nők
Kedvesem Lányom s mindenkim, Aki
Számbajöhet költőnő és festő- kollegák
Virág és álomszívűek legyetek szépek boldogok
Mosolyogjatok Tavasz, van



sorkoz



ÓKORI ÉNEK


Éltem Kirké szigetén is
a szirtek közt hajóm megfeneklett
mert szirének énekeit hallván
kioldódott füleimből a viasz
s minő vigasz igazolta a sorsom
amikor társaim álattá változtatva
rápirkadt a hajnal
Kirké ölében
a felelőtlen sugarak rámmosolyogtak
s mert leittam magam
körültem kövéren röfögtek a társak
- Minő imádat fogott engem
hogy egemen se hold se csillag
s a világtalan éjszakában
Kirkét láttam őt öleltem amig
ifjú hetyke éveim odébbszálltak
akár egy rövidzárlat semmi se égett
s könnyü selyemben a nimfa
megitatott isteni kéjjel
s a rest éjjel rászedett immár
S mikor a nap szállt kijózanodtam
akár holtan is de menekülnék
díszes érmék italok serleg
semmi se bánta a vétkét
csak én kerestem a szabadságot
ácsolva tutajt ladikot bárkát
s lám elvitorláz velem az év is
s merre ég isteni Aladdin-lámpád
Élet én újra vágyom
aranykarodba te emelj fel
hogy elfeledjem rossz bonfa-évem
s ember legyek Én Újra ember
akinek helyén a szíve
s nem tekint se jobbra se balra
elevez szívében a jó partokra
s megmutatja szép önmagát
mindenütt s a szerelemben



sorkoz



ODÜSSZEUSZ SÍRALMAI


Lágy asszonyi karok nem öleltek
feledi nyakam a csókod ízét amikor hajnalodott
Boldog enyhülés csillagzata sugárzott
Akárhogy el kell jutnom Ithakába
Bár kába remény hogy hajóm megépül
csüggedésből vannak darabjai
s van aki még így is remélhet
Kérdések óceánján jutnék el Hozzád
Te szebb vagy mint barnakarú nimfa
Szebbek a muskátlik ablakodban
S a te szem-szöveted másként látja a létet
Ébredj - szólnék magamhoz de hullám maraszt
és iszonyú vihar tombol
Ládd én átalakulnék mindenestől
kitérnék önmagamból
a füleim viaszosak és a hajóm a Sehova-csónak
megfeneklik képzelet szikláin és a szikla jó nagy
Hol vagy ölelő Pénelopé batiszt rajtad az ing is
remény a léthez kis kicsike szikra
„amely van de nincs is”
De kell javulnom újra éljek
s elérjek Ithakámba
hűséggel sző szép Pénelopém s csókjának nincsen száma
Ne kövess nimfa nem vagy te tiszta szellem
Hinni szeretnék álomszép
hótiszta SZERELEMBEN



sorkoz



Ének Pi ó Atyához


Hozzád fohászkodunk drága Pió Atya
tudjuk imáidat Isten meghallgatja
Szegények és árvák könnyeiket törlik
s létük szívhez szóló imádsággal törlik
Légy Te közbenjáró Az Égi Atyánál
s égi Jó Atyánknak kedves jó Fiánál
egész világ Ura segítse meg őket
a fáradt homlokú égbe-meredőket
Imád töröljön le özvegyi könnyeket
közbejárásodat köszönjük teneked
Ki égben lakozol s lenézel reájuk
s látod szertefoszló nincstelen kabátjuk
Repüljön a szent szó fel a magas Égbe
Atya Fiú Szentlélek hármas Istensége
lássa meg az özvegy szegény sorsú hadat
s Ő igazítsa el képtelen sorsukat
Ó Te mindenkor- Szent tekints ím e képre
kedves Isten - Lánya pazar festményére
Ő amikor alkot imádkozik sokat
s az Ég világítja isteni arcukat
Kik e sorban állnak égiek és szentek
Akiket jóságuk s szent életük ment meg
Ó Te aranyszemű kedves Pió Atya
Hozzád fohászkodik apraja és nagyja
sok elnyomott népnek Te tekints reájuk
amikor éheznek s rongyos a ruhájuk
Fohászunk ím felszáll fel a magas Égre
Ott él a szegények leghőbb Reménysége
Te jóságos Isten hallgasd meg imánkat
és a mi Küldöttünk jó Pió Atyánkat



sorkoz



Öröm emlékezni


Ott laktam a Galga parton
Emlékszem helyemre
Onnét jártam Budapestre
Fel az egyetemre
Ott virágzott a rózsafa
A Rózsa utcában
A gyümölcsfák meghajoltak
Száz öröm súlyával
Ott lakott a keresztapám
S jártunk Galgamácsán
Hogy festeni is tanuljunk
S „elégni a máglyán”
Megégni a művészetben
Miként Semirámis
Ott tartott alkotóestet
Ladányi Mihály is
Jó barátunk volt a költő
S hosszúnyakú borral
Köszöntöttük s megtetéztük
Ízes disznótorral
Azok voltak a szép idők
Szikra-ég felettem
De én azt a három évet
Sohasem feledtem



sorkoz



Szerelemidő


Most újra a szerelem nyit kaput
s mint csillagtenger éjszaka
vágyom Asszonyom szívéhez
mint régen akkor éjszaka
Mondtad hogy szeretsz régtől
egy tengeri szigeten
Mondtam hogy emlékszem reád
édes kis szívem
Egy tengeri szigeten
Azóta kereslek csillagrendszereken át, kapukon
és időfolyamokon keresztül tört elő
szívverésed
Azóta nézed az Andromédát fátyolos szemét
s azóta kereslek rég Megtaláltalak
Lobogtak ekkor csillagrendszerek
Istennők porba borultak
fátylakat szőtt a néma hold s ki élt
megmaradt Mindörökre
Azóta kereslek- Megtaláltalak
újdonsült lettél s a régi falak
a tenger alá kerültek
Azóta ültek ki a semmi partjain
a semmittevő angyalok gazda és ige szerint, de nélküle
Szeretlek kedves a hajnalok apró lépteiben
az éjszakák feketekávészín lendületévben
kohódban mindent megégetsz átsüt a vágy szemed
kékségein is túlra az üveghegyek mélységéig
Szeretlek Téged Kedves A Sors koronádhoz igazítom életem
s éltetem a négy bárányfelhőnyi napot is.
Veled csak veled élhetek e porhüvelyben mely lehet
paradicsom vagy rémület de akkor is Veled mindörökké



sorkoz



Tél, ünnep előtt


Havas világ
Végigmentem a Dezsőfia utcán
S ropogott a hó a lábam alatt
Terítettem a havat az utamból
S a hólapát engedelmesen simult a kezembe
Gondoltam – keddre elég ez a tisztogatás s még
A Fertály utcát is elrendeztem hogy a járókelők
El ne vágódjanak
S elgondoltam a Fertály utca is ide tartozik
Szikrázott a friss permeteg
Diákok jöttek arcukon
Kivirágzott a fagy s pirosan ragyogott
Biztosan örültek s a rossz kocsiúton máris szánkók csilingeltek
Vitték - hozták a tél üzenetét
S akkor szóltam magamhoz
- ne harangozz úgy szívem hiszen
- ez a tél is csak szünetjel s jelzi hogy
- tavasz indul utána a világra és hogy milyen szép
- ez a téli tárlat olyan a frissen esett hó
- miként
- asszonyom arca ilyenkor
és szüntelen verseken álmodozom
csókom is az övé a télben és összehúzom
az éj sötétjét akár a függönyt estefelé
ne lássa senki szerelmünk Bár ez csak álmodozás
bár tél van a lelkem magasztal
mert nemsokára tavasz indul s a fázós kicsi
gyermekek is közelebb húzódnak a meleghez
De a remény a fenyőkön kivillan
Színes lampionokat dobál a hó a fákra – emlékszel –
Gyerekkoromba is nemhiába vártam
S megjött a kicsike Jézus
S ekkor felsóhajtottam s arra gondoltam meghatottan
Hogy holnap és holnapután karácsony van
Asszonyom nekifogott a kalács sütésnek
Gyorsan elvégzem ezt a két utcát
S ünnepelünk

Szebb így az ének



sorkoz



Édesanyámnak


Mikor tehozzád írok úgy hiszem
Minthogyha magamnak írnék
Amikor sírtál, veled zokogtam
S ha daloltál itt legbelül
hegedű. cselló és gitár szólalt.
Ahogy munkaközben is énekeltél
És visszhangzott belé a ház is
S láttuk ahogy a kastély köré
Madarak gyülekeznek Téged hallgattak
Most, hogy hallgatag vagy, felrázlak-
Jöjj velem szárnyalni – pengetni
Lantot pacsirtát erdőből
Csalogatni – hangot adni a
Hangtalannak- hiszen lovag vagy –
Rád várnak dalosok, versek szószólói
Magam is aki a szeretetről
Szólok amire Te tanítottál
Májusi virág fakad ki
Dalaiddal és fenyvesek
Éledeznek föl esőfüzéres
Verseid nyomán és nap süt
Akárha mindig mosolyognál
Örülj, hogy apró örömeink
Madara szállt ki megint
Legyen övék a kék magasság
Jöjj hát énekeljünk együtt a
Világnak
Mert a Dal ez a magyar szólam
Jól tudod nem hiába szólal
S vésd a verset kőbe fába
Gyalulatlan lapulevélre
Írhasd mindétig írd amíg élsz
Mesél az egyszer-volt
Szerelemről éltessen csók
S a nem hiába létből amely
Ezt a világot bearanyozza
Nem hiába hozza a szél a
Fenyvesek felöl a fuvalmat
Te-fél életen át
Versbe meséltél s mégis
Iszonyú-szép akvarell
A Te sorsod
Tenger sok élményed még
Föladatokra várakozik
Tartson soká e hit
A szeretet meg a jóság
Lírád örök – sosem - múlandóság



sorkoz



Kép és vízió


Micsoda kompozíció volna,
micsoda kompozíció -
gondolta e tébolyult festő
és megalkotta mindnyájunk
G o l go t h á j á t
a feleslegessé - váló nem-feleslegesek
kényszerű modellt álltak a képhez.
És szüntelen szálltak az arcok:
az I NRI- feliratos semmibe szálltak,
Krisztus és Káin - egy irányba?
Micsoda kompozíció volna,
micsoda kompozíció - és néhány
tébolyult koponya újra gyürkőzik, hogy
ezt a fenséges mozgást: a mát,
megörökítse mindössze hárommilliárd
Érrendszer ecsetje szükséges s az
éjszaka feketéje, vérharmat,
hamuréteg alapszín, /csontszáron
billenő csont-tulipánok, fekély és
seb őszi rózsák könyörögnek:
húscafatok üszkös halmaza alól,
dölyfös hamu alól hatástalan,
elhaló jajszó: a semmi sikolt -
sehova hallik./
Micsoda kompozíció. Az anyagelmélet
ilyetén bizonyossága - mindössze
néhány gombnyomással.

/ A hatáskeltés terén alkotók még
bizonytalanok…/
Krisztus és Káin egy irányba?????



sorkoz



Arany legyezők között


Mikor láthatlak még?
Töröld le az ég átlátszatlan homályát
elemezd meg a tűhegyű csillagokat
s őrizd a reggelek friss harapását,
hogy a Szépség maradandó legyen Benned
Milyen indulat kerget a Lét vizein
Míg szelíd öblei kigyúlnak a nyárnak
S a fecskeszárnyú szél keres estelente.
Evezz szívembe Fény
Vitorláidon könnyű ábránd és vad képzelet
és perzselnek a napraforgószemű mezők
Aranylegyezőit lobogtatja a nyár
Fűszálon tornászó bogár Fölfelé tart
Nekiindul nem fél hogy
eltapossák mérföldes lábak
Nincs benne dac sem alázat
Neki gyürkőzik
csillagok alatt villan lépte
Meddig jut el Hány ezer éve
Menetel Milyen úton jár
pillanat élte alatt amíg
alázatos füvek emelik,
s a végtelen nyúl feléje engedelmesen.
Óh – érzem: apró bogár voltál
értelmes életemnek
Szép táj biztató jelen
hangjától élednek
Te voltál s te leszel a fű ahol
a látóhatár féltve lehajol
s türelmes tenyerére vesz
a fénytől érett paradicsom - ízű nyár hol
egyetlen nem-érett magányom
kései ragyogása haldokol



sorkoz



Lélek szabadsága


Úgy szabad a lelkünk ha szabadok vagyunk.
Terheink cipelve egy csillagon lakunk.
Ez a csillag porból, lélekből állt össze,
Kéknyi ragyogással lebeg fenn az űrbe.
Szabadok vagyunk hisz képzeletünk lebeg,
A Kutya csillagképben vagy a mennybe fent,
Ott vagyunk az idő molyrágta kezdetén,
Mi vagyunk a lélek s mi vagyunk a fény.
Mi vagyunk az élet és mi vagyunk a halál,
S mi vagyunk ha kell a sors és a talány,
Mi vagyunk a végzet s botorkálni tudunk
A feltámadottak is talán csak mi vagyunk.
Így szabad a lelkünk, szabad szeretetre,
Szabad a holnapra fénylő végtelenbe,
Csigaházban lakunk s ha kell már nem élünk
Mindent-mindent szabad ami tilos nékünk.
Tilos a látásunk, tilos a hallásunk,
Mégis mindent hallunk, mégis mindent látunk.
Tilos a szenvedés, tilos a fájdalom,
Mégis énekeljük, fáj a napi dalom.
Szabad lelkek szabadabb egekbe vágyunk,
Hiszen néha szürke, ragyás a világunk.
Csúcsra érni szabad, mégis völgyben vagyunk,
Pedig a kin lepi testünk, lelkünk, agyunk.
Szabad a szerelmet egymásnak oldani,
Mégsem szabad soha egymásba oltani
Vágyaink mézízű, ámor színü estjét
Nézzük és vágyjuk egymásnak a testét
Egyedül éljük meg amit meg kell élnünk:
Lélekszabadsággal FENT majd hazatérünk…



sorkoz



Földrészek


Ahogyan egybetapadtak
ahogyan széjjelszakadtak
háromnegyed rész
kéknyi ablak
ahogyan szerterepültek
ahogyan aztán egybe gyűltek
zöld üvegükbe vihart hánytak
bezúzták tükrét az óceánnak
aztán ahogyan panamáztak
tűzkeresztjeik vérben áztak
tűzben áztak ki nem aludtak
ahogyan arany sarlót fogtak
aranysarlóját a holdnak
ahogy a tenger felszikrázott
ahogy URÁNUSZ égbe szállott
ahogy Ég lett hogy nézze ÉNJÉT
naponta arcát széjjeltépték
ITÁLIA mutatóujja
kulcsolná össze szép hurokba

- mielőtt utódaink „makognak „
jobb hogyha újra kezet fognak



sorkoz



Concerto Grosso


És bevilágít a nap
aranymécs ezernyi vad
lángot őrzök a szemeidben
Hova is lettél Milyen isten
s nincsen-vett szavak raboltak
- Most hol vagy -
Honnan hova üzengetsz
s én a gyöngyházkönnyet
hova pergessem szemeimből
Miért nem rémlesz föl
Ideölellek pergamen rózsalevélre
írlak az égre ahová
már sokad - magammal rajzolgatunk
hieroglifát meg
csillag-jegyeket
Mit üzen neked
ez a tegnap est ez a
látomásos ég ereszalja
Hova rabolt a szajha-idő
Se fény se szerető
se sínpár
ölelni hinni sem tudok már
bár szelencémben őrzöm a titkot
s kilobogom fák tüdejével
Miért mentél el
Eltévedtem szép szavaidban
- járok nyári avarban -
s az avarpaplan reggelre verítékes
Crescendót csak Te írhatnál
fellobogózott szívem
kottalapjaira



sorkoz



Felhúrozott nappalok


Üvegsarkú kis cipőben
felhúroztad a fákat
Misét játszott rajtuk a szél
mementót és nem vidámat
A szádat csókra igazítottad
felszálltál a fénybe
Hogy neved zengje a tavasz
Ezerszer újra béke
Majd a napokat is felhúroztad
szél játszott rajtuk:
miseének örömdallam volt
a hangod ezt is köszönöm Néked
Lekottáztad a molekulát is
apró fehérjék táncuk járták
az RNS, DNS-sodrát,
lekottáztad a világnak
A rügyeket is behálózta
a felhúrozott rigóének
a füvekben izzott a cserebomlás
ezt is köszönöm Néked
Húroztad a hegedűket
kis madarak torka Á-ban
húrt raktál a titkokba ide,
új húr szólt az ősi gitárban
És cseng-bong most a nagy természet
felhúrozva szíve-lelke
Isten is meglepődik ezen,
hogy új húron dicsőíti az ének
Felhúrozva a lehangolt évszak,
új pengető távozó kezében,
új hangszer sír a tavaszban
május fénye zeng ez az ének
Felhangoltad az életemet
ezt a sárban fogant Csodát
új húrokon zeng a szerelem
akár itt ég akár odaát
Istent dicséri minden ének
zengik a fák a tavasz dalát



sorkoz



A HETEDIK SZOBA


A hetedik szoba a férfilélek
belátni oda tűz a fészek
Főnixként égni visszanézni:
a hetedik szoba maga a férfi
Mit látnál ha oda belépnél
már alig hogy a küszöbre léptél
múló szerelmek hangulatát
szomorú szívvel néznéd a Mát
Tükröket látnál és fényképeket
poros-dohos női szíveket
kiket levert az ármány a tűz
régi emlékeket ne betűzz
Hiuságomnak büszke szobája
ne lépj te abba maradj e várba
ez a vár ma s holnap mi ketten
Hogyha belépnél szívedben tetten
érnéd a bánatot hát latolgatod
hogy nem lépsz oda be
Csend fogadna az „ordítni” ige
Lépj inkább be szívem ajtaján
kérdezné lelkem ki ez a leány
Ki ez a kincs ki ez a szó
Szavakkal ő ki nem mondható
Piciny a szíve íves a szája
neki s nekem nyíl rózsa a nyárba
kezembe fognám apró ujjait
Ő már a szívben idebenn lakik
A hetedik szoba a férfilélek
kimondani hogy szeretlek Téged
nehéz a szó nehéz a dallam
benne élsz örök ezernyi dalban
benne élsz immár a költő szívében
benne élsz vígság kegyetlen éjben
benne élsz immár tűz meg sem állit
benne élsz benne semmi sem számit
Érted a lelkem súlyos batárját
érted emelnék mindenség lámpát
Érted a szómat már fél szavakkal
szíveddel megtelt szívem az asztal
Karácsony este jöjj ide kérlek
gyertyát is gyújtok nézd a Te fényed
Szeretet lángja most rád sugárzik
Nem lesz az Estben csak szeretet vár itt
A hetedik szoba a férfilélek
szótlanul érzem hiányzom néked
Várom a szókat várom a hangod
Szóljon az édes kicsi harangod
Látom a képed komoly a nézés
bontakozóban meleg az érzés
Kezedet nyújtod kicsi Virágom
messze vagy tőlem szavaid várom



sorkoz



Végrendelet


Végrendeletemben, álljon csak annyi,
szeretnélek téged magamnak adni,
véglegesen az Időben, s észrevétlen,
bolyongani Véled a végtelen Térben.
Magamhoz ölelni, birtokolni Téged,
gyöngyeid cipelni, s kínt szenvedni Véled.
Végrendeletem most csupán csak ennyi,
szeretnélek végképp tűz-karomba venni.
Örökre talán, vagy elégni naponta,
daloljon vérünk s nem kell hozzá kotta.
Hajad kazlában árnyékot keresve,
mindig rajtad kívül, mindig minden este
belebújni, elégni hófehér karodba,
simogatásodtól repülni a Holdba.
Csillagok vad táncát érezze a vérem,
végrendeletemben tőled csak ezt kérem.
Aztán ha megnyugszik testünk földi része.
Röpüljünk az égig, bebocsátást kérve,
s ott is megírom e végső komor éjbe,
hogy Téged akarlak magamnak az Égbe,
tűzmadár Létedet ünnepli sok karát,
formáld ki végleg az angyalok karát,
hozz új rímes rejtett égi csillagot,
legyen meg az ámen mely régen elkopott,
Végrendeletemben csupán csak azt kérem,
rendelj magad mellé csendben, észrevétlen,
angyalnak talán, akár végzet által,
hogy megbírkozhassam az idők vad szavával.
Legyen Végzetemben jobbik énem Nálad,
Végrendeletemben csak ez a szó állhat:
szerelemben élni az örök életben,
s együtt maradni fenn a Végtelenben



sorkoz



Szárszói sínek

József Attilához


Barátok lennénk – tudom érezem
E nehéz göröngyös úton mikor megjelen
A nincstelenség s a gondolatiság
Ott ténfereg a szánkon s kimondanánk
Kezet foghatnánk és alkotásunk
Felmondanánk a patak parton
Virágok hajolnának fölénk
S amikor neved kimondom
S testvérem vagy érzem meghatottan
És térdig halálig megtörötten
Hiszen a nevem is Tetőled örököltem
Micsoda szín milyen örökség
Mondatja velem a dráma tükrét
A nyár világító lámpása alatt
Nézem a sz3emközti hőázfalat
És gondolatim el-elmereng
Megosztottam volna keletlen
Kenyerem is Véled Képzelt
Barátom s ha arcod szomorkodni
Látom vigasztalnálak
Ennyi a bánat Nézek Utánad
De csak a szárszói sínek világítanak
- csillagok helyett – az éjben



sorkoz



Márciusi fények


Akarat sem vagyok
Te élsz bennem mindig
Kék égre hóvirág
Felhők odahintik
Micsoda tavasz jő ezt is
Te ídézed
Ahogy az ágakon kinyílnak a fészkek
Kicsi bélelt falát tavaszmadár lakja
Fészkek szalmazsákját
Napfény súrolgatja
Te voltál és te vagy
Sugár menedékem
Reménytelen percben
Te vagy a reményem

Ölelj amikor jössz sugárba öltözöm
Míg a napok élét sugárral ötvözöm
Arany nap köszöntlek
Fordulj kikeletnek

Neked szól a rigó ez a kis eretnek
Ima a hazáért – ezt zengi az ének
Sugár köntösben az isteni remények
Világít a szó is s fényét ideejti
S a mélykék ég-tábláin
Neved odarejti



sorkoz



Rómeó- visszatér
Első szólam


Hajaddal seprik a Kárpát-medencét
a szép böjti szelek
szerettél engem? Én szerettelek
Elvetek minden földit akkor
ha puha párna-szívemen velem alszol
Ha asszonánc és minden leszel
és engedelmesen miként a szél
hozzám beszél a lelked
Hagyd hogy szeresselek
és rád teríthessem újévi drága mesének
kifakult hó fellegszínű életem
Hát hogyha újra mosolygok???



sorkoz



Ítélet nélküli arcok


Ha szólsz ha szólok
nincsenek pózok
Nincsen semmi csak arcod
arcodon a rózsák
rózsákon az arcod
Ha szólsz ha szólok
baráthoz beszélek
Tehozzád szólok
Nem vagyok szónok
ha szólsz ha szólok
arcodon bókok
Ha látsz ha látok
egy kitűnő barátot
ha nézel ha látod
igaz hű barátod
ítélsz ha szól a szem
szólasz ha néz a vád
nem vagyok ítész csak
igazi jó barát
aki a hazát a Magyar Hazát
akarja menteni
segítsetek nekem sok-sok jó barát

Amíg meg nem mentjük
E Csodálatos HAZÁT!!!!



sorkoz



Elégia a fényről
2012-01-29 13:52:32, vasárnap


Fényt hoz a nap arcod az égboltra írva
Pedig nem irka a felhő mégis
Érzem tekintetét a Szépnek
Visszatérnek a régi fények ígérnek
Szép őszt-nyarat idéznek lángoló tavasz
S elhamvadnak mint párja nincs szeretők
Így írom ezt a verset álomlázban leverten
S keverten bele égszínkéket meg zöld
Rekettyebokrok vérszínét áfonyák kékjeiben
Fürdik a reggel és réznap kel álmosan a
kert felett Te érzed- e ezt Te lágymosolyú
Húsvéti barka az ablak alatt
látod a hajamon az érett havat
Asszony aki a versek és a szép rabságában élsz
Érzed:e még a szerelem hevét melegét
Mondd érdemes-e szeretni, e rohanó félvad világot
Milyen a világod tarkamese vagy színes göngyöleg
Néztelek itt a lapon arcodon a fény mint jégtáncos
Gurult tova szép volt arcodon a fény mosolya
Kezed ívében az erek neonfénykévéi fénylenek
Hajadon a bölcs színek megsokasodva éljenek
S zárt ajkad vajon mit mesél mikor szól és
Szóra kél mit mikor fegyverszünet a csönd
Mit mikor zaj van és csupa rönk és zaj életed
Mit mesél két kezed ujjaid táncában mennyi
Kis bánat táncol Szomorú keringőt
Arcod az égboltra írva nézem és tovább
Fürkészem az évek kocsiján futó időben
Egyszerre halhatatlan vagy mert egy pacsirta
üdvözletével beszédes lett reggeled
Fényedet csodálja ő is művészete az égre ír
Messzire hajtom a felleget ne búsulj kedvesem
Éljük az életet mely int és ezerarcú művészet
Szálaiban keressük meg magunkat
Fényt hoz a holnap Örülj hát barátném
Napfény int megint barik a fényben
és Isten újra feltámadhatott
- harmadnapon - és már nem halott
Harmadnapra mi már fel nem támadunk
csak a fények játékában s egymásban bízunk...



sorkoz



Emléksorok Nagyanyámnak


Rózsacsokrot küldök
drága nagyanyámnak
sok szín angol rózsát
ami itt van tárlat
küldök nefelejcset
s ha jő a hideg tél
mindig emlékezzünk
Rád ki sose féltél
s ki szívedbe zártad
fiú unokádat
küldöm imádságom
drága nagyanyámnak
Terézia Neved
milyen szépen hangzott
csak így hívtak Sia
fránciás harangok
jutnak az eszembe
mikor hajnal támad
kinyitom a szívem
hímes palotának
Gyöngyvirágot szedek
belé a csokorba
és pünkösdi rózsát
szíved szerint szólva
Mily szép volt a házad
a Balaton partján
kedves üdülődben
bárcsak ott lakhatnám
mennénk be a tóba
dinnyét hozok Neked
aki fürdés közben
jóízűen eszed
kedves kis kapámmal
virágod kapálom
amíg szép csöndesen
utolér az álom
s enném a jó főztöd
kicsi csokor érte
de most nagyot küldök
szívedért cserébe
Énekelnél nékünk
oh hogyha itt lennél
kis szakácskönyvedből
mákos gubát főznél
világit a szemed
s mosoly kacagásod
itt van az unokád
most már nem is vásott
Érlelem álmodom
mit Tőled tanultam
kedves nevetésed
betölti a múltam



sorkoz



Elmélkedés


Itt ülök az ország tetején,
Szántóföldek, zöld vetések völgyek és hegyek
Látványa tárul most elém.
Ez hazám.
Itt látom a világ legszebb országának színeit,
Erdők szívverését hallgatom s büszke vagyok,
hogy magyar lehetek.
Talán hetek teltek el azóta, hogy mindezt láttam,
Nem jártam a világ nagy részén, de nem is akarok
Nekem hazám az egy a szent ország és itt akarok
Majd nyugodni ha elmegyek. Mert magyar vagyok.
Mások zászlókat lengetnek és jelszavakkal
Jelzik, hogy kicsodák, nem ez a hazát szerető dallam.
Ebben a dalban van a szív lüktetése, a hegyek tüdejének
Lélegzése és sóhaja, a rétek siralma és öröme,
A szél ordítása és a folyók áradása is kedves, mert magyar.
Még a szenvedés is jobb itthon, hisz aki látja,
És járja életútját az magyar.
Most itt ülök az ország tetején és könnyeim gyöngyfüzére
Hull: erdőtűz, áradás, szélvihar .- Jaj magyar szenvedés-
Hullik az égből, Istenem Te segíts. Tudom büntetsz minket
Mert Teremtésedet a földet szétziláltuk – mi is-
Akár a többiek. S akkor a föld felkiáltott Hozzád:
- „Uram szenvedek. Bombázták az orcám, atommal szennyeztek,
- Tengereim szennyezettek, a te fiaid tették, segíts!”
S az Úr így büntet, ártatlanok is belekerülnek haragjába.
S mi újat akarunk, harangokat öntünk egy új rendnek, és széppé válik

Nemzetünk!

Itt ülök az ország tetején. Te én mindannyian fogjunk hát össze,
Mert a föld gyémánttengelye is elmozdult butaságaink során!
Mentsük meg a földet, erdeink fogynak, szántóföldjeink szennyezettek,
Allergiásak és betegek vagyunk, s kipusztul nemzetünk.
Oh, Isten arcú ég kegyelmezz nekünk. Katasztrófák százada ez.
Ez még csak a kezdet.
Itt ülök az ország tetején, szántóföldek zöld vetéseit varrom össze,
hegyeket építek gondolatban és folyókat terelek el,
hogy szent legyen és nagy Magyarország.
Kitelepítem a nem idevalókat,a” Heketonheirákat”*
és „küklopszokat”*, akik vesztünk okozták.
És nagy lesz nemzetünk.
Eltűnt a látomás. Itt ülök Kékestetőn a toronyban,
és harangoz a szél.
Isten meghallgatta a kérésem…..

NAGY LESZ MAGYAR HAZÁNK…

Ámen…


*Gör: Uránusz és Reia gyermekei
1.Háromszemű óriások
2.Százkaru óriások
Mindet Uránusz fia Kronosz a Fősten bezáratta a Tartaroszba,
Mert félt tőlük
Átvitt értelemben a romboló és nem építő elemek.



sorkoz



BIZARR


Patika kéne a világnak
és rendelő a kutyaháznak
Valaki szólna Alázat
az irodák is bordélyházak
Csillagaink ott fenn zabálnak
A »viaszbabák” fejreállnak
nekik is fogamzásgátlót
Írnak közeli faágak
Árthat egy Ünnep ami nem volt
világ fenyőjén sztaniolhold
és kegyelem az elfecsérelt éveknek
és a kihantolt halottaknak őrök bűnbocsánat
a várandós bokrok is diszkóba járnak
fák vetkőznek s vedlik az állat
és konyakszaga van az irodáknak
Kávé az éj konyak a holdfény
Rúzsfolt a nap a pohár szélén
Minek a vers minek a dallam
Vészcsengő vár mozgásra pattan
Leányainkra rákeresztelték
Ez is egy „rima”s mint a fecskék
Kanjaink ágról-ágra szállnak
Konyakszaga van az irodáknak
Merre a fék
Hol a vészkijárat



sorkoz



Szerelemhimnusz


Ékszere vagy te a napnak
Ölelésed palástja karod
Szemeid tűz-ékírása
Szerethet ha akarod
Rubintos szádon a csókok
Öleléseink egybefonódott
Nászdalát írom e versbe
Nem kérdem szeretsz – e
Rám talált szíved az árva
Sok évig mélyre volt zárva
Rabságban élt drága lelked
Terheid most mind elejted
Tártkarú drága kis párom
Tefeléd nyíljon az álom
Szívem a szívedbe zárom
Elindult kis lelked árván
Sehol sem volt szivárvány
Sötétben lépdelt a tested
Mikor a szívem kerested
Szózatot zengtek az égből
„nyíljon ki szemed a fényből”
őt szeresd őt kell szeretned
Ti lesztek ketten a kezdet
Igenlő volt rá s válasz
Nem hagyták reád a választ
Azóta két karom ölel
Nem ér ez fel semmivel
Enyém vagy kicsike párom
Lassan már miénk az álom
Testedet kis palotádat
Igenli csókom a szádat
Mindenem és kicsi rózsám
Minden szerelmed szórd rám
Rád adom gyönyör ruhánkat
Sietek vár rám a házad
Kezedben lángol a kezdet
Őrizzük ezt a Szerelmet



sorkoz



2011-09-25 10:07:35, vasárnap
ELÉGIA


Jönnek új ,,názáretiek"
Népi táncos ingben fémszállal
átszőtt szívvel rikoltva
lerakják kőtáblás hangszereik
s püföli a dobokat s a tömeg
koldul
felértünk egy képzelt hegy tetejére
idesodródnak nyugtalanul
minden korosztály főleg fiatalok
a sorban állás most senkit sem zavar
sőt közelebb zúgnak
közben már hullámzik a tenger csattog int
alattomos zenét osztanak mint egykor
öt árpakenyérrel két hallal kosarakban
Nyüszítenek gitárok elektrosokk
,,Világmajmok'' szól egy bölcs s odébbáll
ő már csak verssorokon
tépelődik s én a tanítvány
egy szál- kendőben állok zuhatagban
Nem kapok a halból
sem az árpakenyérből
,,Krisztusok" verik a dobot nyenyeréből
is meg lehet élni mondom
s furakszik egyre a tompor
karok lóbálnak sapkát égbe zengetik
hogy ez a hittan ez a szép - teszik
néha füst is száll mivel az úr
annak idején felhőkbe indult
s a dúlt viharban szinte várom
mikor száll el ez a szép BÁBEL ez az
új fajta istenimádás mikor
zárják be a diszkókat igen
diszkó nélkül is lehet élni
s mit akarhatok én itt azoktól
akiknek mindezt elmesélni
förtelmes volna hátha ez tetszik
s nem hogy az ember a Parnasszus felé
igyekszik fürgén
Bozótos a táj hol az isten
kilincsről kilincsre száll kezem
s őszül tincsem
lám még milliomos sem vagyok
csak a sors kirabolja
ez a képzelt másik, hogy csak
a sors csak a rumot önt a
a Parnasszus felől
protokoll hangja árad
istent éltetnek akit majd
holnap elkalapálnak
merre tehát levesem
fenn fő a hold kráterében
ki tudja meddig bírom zsíros kenyéren
de csak tombol a nép s minek is kérnék
az írástudók közt széket
tudom hogy minden szót metaforát
ma kiherélnek
gitár nyöszörög hallik bábeli ének
s valaki ecetes szivacsot nyújt a
szegénynek



sorkoz